SZFESzarvas JózsefPsota IrénTünet EgyüttesMadách SzínházCsiky Gergely Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. február 27., szombat

    “Számomra az előadásnak a szabálytalanságában van a bája” – Interjú Bíró Bencével

    2020. október 25., vasárnap 11:28

    Szeptember végén mutatta be a Dollár Papa Gyermekei legújabb előadását, a Keletet. A darab egyik írójával, dramaturgjával, Bíró Bencével beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló. A ’80-as évek kelet-közép-európai miliőjéről, emlékekből kirajzolódó társadalomról, a lelassult időről, egy hatvan perces jelenet színházi nyelvéről, az “antiszínházról”, az ideológiailag megcímkézett színészetről és az SZFE-ről…

    Mi az, ami elsőre eszedbe jut a nyolcvanas évek Magyarországáról, erről a kelet-közép-európai miliőről?

    A lelassult idő, a szabadság szele, a balatoni nyár. Akkor ugyan én még nem éltem, ám a projektünk miatt végignéztem a You Tube-on fellelhető valamennyi nyolcvanas évekbeli tévéműsort. Illetve elolvastam több száz gyerekkori emléket a hidegháború korszakából Mexikótól kezdve Litvánián át Finnországig – ez az előadáshoz kapcsolódó, a Tamperei Egyetem által vezetett, kiterjedt kutatási anyagot jelenti. Erősen hatottak is a munkánkra ezek az emlékek, bár a kutatás inkább az általánost kereste, nem a specifikumokat. Ezért aztán szinte minden emlék a nyaralásról, a nagymamával való együttlétről, az utazásokról szólt. Tulajdonképpen az derült ki, hogy tök mindegy, a vasfüggöny melyik oldalán nősz fel, a gyerekkor élményei nagyon hasonlók.

    Ezek mellett fontos volt, hogy ebből az időszakból „közéleti” motívumok is helyet kapjanak a szövegkönyvben?

    A közéletinek is mondható motívumokat nagyrészt már mi tettük hozzá, hiszen a gyerekkori emlékeid között keresgélve neked sem ezek jutnának eszedbe elsőre.

    …de gondolom, fontos volt, hogy ezek az emlékek is helyet kapjanak benne, nem?

    Ördög Tamással és Kiss-Végh Emőkével már első pillanattól kezdve azon gondolkodtunk, hogy ezen emlékek alapján hogyan is lehet megrajzolni egy társadalmi képet, hangulatot közvetíteni az adott korszakról, vizsgálni a ma is velünk élő, régi beidegződéseket. De közben az egyedit, az eredetit is kerestük. Magunkból is, a színészekből is kiindultunk, így került be például a szövegbe a Ki mit tud?, ami Rába Rolandnak saját élménye – fun fact: 1992-ben megnyerte versmondás kategóriában.©Szokodi Bea

    Bíró Bence dramaturg / Fotó: Tóth Berta, Színház Online

    Te, aki még nem éltél akkor, hogyan látod a sok emlékből összegyúrva ezt a szöveget, mi az a meghatározó élmény, benyomás, ami emblematikusan jellemezhetné is azt a korszakot?

    Ami igazán megfogott engem és a csapatot is abból az időszakból, az az, hogy mennyire más volt akkor az idő tapasztalata. Elemi élményem a kordokumentumokat nézve, olvasva, hogy van idő hosszan felolvasni a híreket, van idő egy ötperces bűvészmutatványra a tévében, van idő tv-tornára, hosszan előadott esti mesékre – egyszerűen sokkal lassabb, nyugodtabb volt az élet. Közhely, de valóban nem az volt a tempó, mint most. Az előadásban ezt a kétféle médiavilágot, a nyolcvanas évek tévéműsorainak és a mai kor Facebookjának, Instagramjának világát ütköztettük egymással.

    A te korosztályodra hogyan hat ez az akkori „lelassult idő”, hogy látod, miért lehetett az lelassult e mostanihoz képest?

    Kevesebb információ jutott el hozzánk, nem volt állandóan telefon a kezünkben, volt idő lemenni focizni a haverokkal. Volt egy, majd két csatorna, lehetett válogatni a kettő között még akkor is, ha mindkét csatorna műsora – a mából visszanézve – sokszor egyformán abszurd volt. Ott volt például Vágó István és Grétsy László műsora, ahova postán be lehetett küldeni helyesírással kapcsolatos kérdéseket, ezeket aztán adásban megválaszolták. Egy beszélő fejes műsor a tévében arról, hogy melyik kifejezés a helyes, melyik a használható forma. Ez dramaturgként  nekem egyrészt nagyon szimpatikus, másrészt teljesen szürreális.

    Neked ma ez az akkori „lelassulás” hiányérzetet okoz, vagy össze sem érdemes mérni ezt a két korszakot?

    Alapvetően én is  lassú ember vagyok. Szeretek hosszan elidőzni dolgokon. Ritka alkalom, hogy az ember eltölthet egy adott időt puszta szemlélődéssel. Például egy fél órát az SZFE díszőrségében. Nagyregényt is csak valamelyest elvetemült emberek olvasnak ma már, inkább a sorozat, ami – teszem hozzá – képes hasonló befogadói élményt okozni. Idő, idő, idő. Jó több dologgal egyszerre foglalkozni, párhuzamosan pörögni, de Nádas Péter Párhuzamos történetekjét is nagyon szeretném már befejezni!©Szokodi Bea

    A kutatási projekten túl mi az, ami  ebben a munkában inspirált benneteket mint alkotókat, mi miatt tartottátok még fontosnak az ezzel való foglalkozást?

    A színészek. Már megvolt a csapat, mikor elkezdtük írni az anyagot. Izgalmas volt az írás, hisz Tamásék többnyire klasszikusokkal dolgoznak, és ha jól tudom, akkor ez volt az első alkalom, hogy a nullából teljesen saját szöveget hoztak létre. Saját ötletekből született egy saját anyag, és nem kellett tartanunk magunkat semmilyen „alapanyaghoz”. Ez a közös, főleg Zoom-on való írás maradandó élménye volt a tavaszi-nyári karanténidőszaknak.

    …és gondolom, ez a közösen – Ördög Tamással és Kiss-Végh Emőkével – írt szöveg még aztán egy csomó mindennel ki is egészült, nem?

    A színészek improvizációjával főleg. Volt egy nyári tábor Tamásiban, ahol esténként egy csárdában vacsoráztunk , és közben próbáltuk az előadás második részét kitevő nagy vacsora-jelenetet. Abban állapodtunk meg, hogy amint kihozzák az italokat: indul az impró! Izgalmas és zavarba ejtő volt nyilvános térben dolgozni. Ráadásul volt ott egy helyi banda, amelyik retró slágereket játszott, ezért kiabálni kellett. Amikor két szám közötti csendben épp Urbanovits Kriszta üvöltött Terhes Sanyinak, hogy „Nem mondtad el, hogy volt egy feleséged?! Nem mondtad el, hogy volt egy gyereked?!”, akkor a szomszéd asztaltól elég furcsa tekintettel fordultak felénk.

    A furcsaság jellege már csak abból is adódhat: az emberek abban szocializálódtak, szocializálódnak, hogy a bemutatóig a színészek mindenkitől teljesen izolálódva próbálnak…

    A szöveg jelentős része akkor és abban a helyzetben jött létre, máshogy nem ilyen mondatok születtek volna. De aztán ezek alapján összeszerkesztettünk egy szövegkönyvet, és augusztusban már a megszokott módon kezdtünk el próbálni a Trafóban.

    Szerinted, szerintetek ez az így születő vacsora-jelenet miben, hogyan és miért képes mást, többet hozzáadni ehhez az előadáshoz?

    Az egész izgalma abból fakad, hogy nagy tere és nagy ideje van. Szabadon lehet benne egymáshoz kapcsolódni, egymásból építkezni, előre- és visszautalni, kilépni belőle, majd egy új témával váratlanul visszatérni. Egészségesen hullámzik a ritmusa, ettől életszerű, erősíti a realista vonalat, amit Tomi sokszor képvisel a rendezéseiben. Őt sokszor pont ezek a kis dolgok érdeklik, amelyek egy vacsora, egy szoros együttlét közben megtörténnek: a csöndek, az egymásra nézések, az alig észrevehető mini gesztusok.©Szokodi Bea

    …és végeredményben ez már teljesen más, kevésbé megszokott színházi nyelv is…

    Talán a megszokottól eltérően kezeljük a teatralitást. Néha bizonyos szempontból már-már „antiszínház”, a következő pillanatban pedig hiper teátrális. Tamásnak a próbafolyamat során is rengeteg olyan ötlete volt, ami teljesen ellentétes azzal, amit én az egyetemen megtanultam arról, hogyan is „kell” darabot vagy jelenetet írni. Számomra az előadásnak a  szabálytalanságában van a bája. Ott a csárdában az első este után az volt az érzésünk, hogy ha azt a vacsorát egy kamerával felvettük volna, az egy kész dogmafilm: abban az egy hosszú jelenetben lényegében benne volt az egész történet – a kimondatlanságaival, homályosságával, titkaival és hibáival együtt. Ezt az élményt szerettük volna átmenteni a Trafóba.

    Mi lehet az, amit „antiszínház” alatt szeretnél érteni?

    Fogalmazhatnék úgy is, és akkor talán pontosabban érthető: a színház klasszikus szabályaival szembemenve használunk bizonyos eszközöket. A szöveg szempontjából például nem az volt a döntő, hogy a néző elsőre értse, mi az, ami a színpadon történik, mi az, amiről beszélnek, pontosan miben is áll a konfliktus. Sejtés szintjén érezzük, ám ne legyen mindig minden kimondva – ez a fajta homályos titokzatosság nagyon is előnyére válhat egy színházi előadásnak. Tamás sokszor kért olyanokat a színészektől, ami szintén megnehezítheti a néző dolgát: nem baj, ha halk vagy; ne fordulj ki a néző felé; nem baj, ha piciben játszod; nem baj, ha nem látják. Arra figyeltünk, hogy megteremtődjenek a karakterek, a helyzetek realitásai. Az se baj, ha ezt a néző elsőre, egyből nem érti – sőt, azt szeretnénk, ha ő keresné meg azokat a pontokat, amelyek fontosak neki. A Trafó nagyszínpadán egy 60 perces asztal körüli jelenetet játszani nem feltétlenül kockázatmentes. De az első két előadás tapasztalatai azt mutatják, hogy szívesen töltik velünk ezt az időt.

    Az interjú folytatását, Bence véleményét az SZFE ügyéről, itt olvashatják.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -