A Szentendrei Teátrum idén nyáron 65 programot kínált a műsorfüzetében. Ennyi esemény jött össze többek közt 10 saját vagy koprodukciós bemutatóból, 13 koncertből, 3 kisfesztiválból, és számtalan vendégjátékból. Mindezeket képtelenség itt felsorolni, itt meg itt, valamint itt viszont át lehet böngészni a részleteket. Lőrinczy György második nyarát zárta a Teátrum élén, egy minden szempontból feje tetejére állt világban. Mégis, idén minden eddiginél nagyobb számú programot láthattunk, tucatnyi műfajban, kísérleti kalandokkal fűszerezve. A vezetőnek tehát volt alkalma széleskörű színházvezetői és kreatív produceri tapasztalatait hasznosítani. De milyen nehézségek voltak? Mit értékel sikeresnek? És milyen erős képeket, pillanatokat szkennelt be a 2022-es nyárról? 

Mennyire kellett használnod kulturális menedzser készségeidet ezen a nyáron? Finanszírozás, 65 program szervezése, jegyeladás az infláció közepén, ráadásul a covid miatt megváltozott nézői attitűdökkel nehezítve.

Ez egy összetett kérdés. Az önkritikával kezdem: túlterveztem a nyarat. Nagy örömmel tértem vissza igazi szakmai terepemre, viszont az alatt a jópár év alatt, amikor topmenedzserként messzebb voltam a közvetlen szervezéstől, elfelejtettem milyen terhelést bír egy kisebb csapat. Így túl sok programot zsúfoltam az idei nyárba. S habár szuperjó, de nagyon kicsi csapatom van Szentendrén, ezért a teljesítőképességünk határán mozogtunk ezen két hónap alatt. Mert ha mi is csupán hagyományos, befogadó nyári színházként működnénk, akkor csak a fantasztikus vezetőkollégáim – Zimányi Zsófiától Orlai Tiborig – által kitalált produkciókat játszottuk volna. Tuti teltház, délután háromkor jönnek, este 11-kor mennek, mindenki boldog. Ám művészi szempontból sokkal izgalmasabb teljesen új utakat is felfedezni. Ez egyben kockázatos is. De persze hatalmas élmény volt bejáratott sikerprodukciókat is látni a színpadunkon, Molnár Piroskával, Lukács Sándorral, Benedek Miklóssal, Gálvölgyi Jánossal, hogy csak néhány színészóriást említsek az idei nyárból.

Még nem próbált új út volt, hogy színművészetis hallgatókkal az egész várost bejátszottátok. A Szeret, nem szeret első része során három helyszínen szerelmi témájú jeleneteket adtak elő a fiatalok, ami zenés esztrádban folytatódott a Városháza udvarán, a rendező és maguk által írt második felvonásban. 

Hát ott voltak erős helyzetek. A fiatalok a nyár legforróbb napjaiban, negyven fokban próbáltak, majd játszottak. Dacára a brutális kánikulának, a közönség nagyon szerette. Nem gondolom hibátlan produkciónak, de nagyon érdekes szakmai munka volt. Az kicsit csalódás volt, hogy a színművészetis hallgatók mennyire nincsenek felkészülve másfajta impulzusokra, mint amit a csodálatos mestereiktől kaptak. Váratlan helyzetekbe csöppentek, a próbák alatt át kellett segíteni őket az elbizonytalanodáson és a kétségbeesésen, hogy a kíváncsiság és a nyitottság legyen úrrá rajtuk. És hogy minden körülmények között, igenis akarják megmutatni a tehetségüket, rátermettségüket. Nincs mese, ezt is tudni kell a színészi szakmához. Ugyanis szomorú tény, hogy közülük csak nagyon kevesen fognak egyetemi tanáraik színházaiba szerződést kapni. Ugyanakkor például a barokk kisfesztiválunk során, csodálatos angolszász, francia egyetemeken régizenéből doktori rangot szerzett muzsikusok, boldogan cipelték maguk a csemballót. És amikor exkuzáltam magam, hogy a főtéri koncerten egy spanyol csoport beleénekelt a fellépésükbe, azt mondták, hogy ugyan már, ez a legtermészetesebb dolog, hiszen ott állt száz ember, aki lehet, hogy eddig még soha nem találkozott ezzel a műfajjal, ami nekik viszont az életük, a szenvedélyük. Szóval sokféle hozzáállással vettek részt a kalandokban a szereplők, és nagy élmény volt mindezt mediátorként irányítani. 

Több helyen is tanítod a szakmádat. Mit építesz be az óráidba, mint új felismerést erről a nyárról?

Hogy nagyon más nagyvárosban előadásokat csinálni erős koncepció mentén, egy homogén ízlésű és érdeklődésű fix közönségnek – mint például a Trafó, a Katona József Színház, az Új Színház vagy akár az Operett -, és nagyon más, amikor nem a főváros a tereped, és egy összetett, sokízlésű közönséget kell kiszolgálnod. Rendkívüli szakmai kihívás megértetni a nézőkkel, hogy hahó, sokszínű a paletta, megéri olyan előadásra is eljönni, amire egyébként nem szokott. De ha ezt nem akarja megkockáztatni, akkor is érdemes utánanézni mire vált jegyet. Hogy ne érje csalódás. 

Mert volt ilyen tapasztalatod? 

Volt. Például itt van az egyik saját produkciónk, a Macskadémon, ami a kortárs színházat és az abszurd humort kedvelők körében nagy sikert aratott. A Városháza udvarán volt a bemutatója, négyszer játszottuk, október 7-én beköltözik a Pinceszínházba, a koprodukciós partnerünkhöz. Nyáron látnunk kellett, hogy az előadás során jópár néző értetlen és elégedetlen volt, mert nem néztek eléggé utána, vagy mi nem hívtuk fel a figyelmet arra, hogy pontosan mire számíthatnak. Ők egy zenés musicalre jöttek, ám nem kapcsolt fel bennük egy lámpát, hogy ez nem a hagyományos musical élmény lesz. Nem olvasták el a színlapon, hogy Karafiáth Orsolya írta és Gergye Krisztián rendezte, akik, finoman szólva sem hagyományos musical alkotók. Pozitív élmény volt viszont a kortárs tánc kisfesztiválunk, az 5 éves az Imre Zoltán Program. Ott sikerült tudatosítanunk a nézőkben, hogy mire jönnek, felkeltettük az érdeklődést a kortárs tánc iránt. És reményeim szerint tudtunk új közönséget toborozni a műfajnak. Érdekes, hogy a tanítást kérdezted, pont tegnap tartottam a Jurányiban egy kurzust a kulturális menedzsmentről, ott fogalmaztam meg, hogy nagyon tisztán kell látni, hogy mi a feladat. Tudni kell, hogy milyen közönségbázisnak, milyen típusú színházat kell csinálni, és ehhez képest mi a te saját ambíciód. Akarod-e ezt az adott közönségbázist bővíteni? Hozok erre egy nagyon jó példát: sokat dolgoztam Érdi Tamás zongoraművésszel, aki az idei szezonunkat is nyitotta. És nálunk is megtörtént az, amin Érdi Márta, Tamás csodálatos édesanyja, bosszankodott egy-egy vidéki koncerten: a közönség beletapsolt a tételszünetbe. Én viszont ilyenkor voltam a legboldogabb, mert ez azt jelenti, hogy a nézők nagyrésze nem komolyzenei közönség, és ezért nem tudja, hogy nem illik beletapsolni a tételszünetbe.  

Hogy tudtátok finanszírozni a saját produkciókat? 

Békeidőben is minden interjúban elmondtam, hogy a szakmai összefogásban hiszek. És most, hogy kimondtam, hogy „békeidőben” át is futott rajtam a hideg, mert akármennyire is furcsa megfogalmazni, most sajnos nem ez van. Most még inkább a túlélés egyetlen záloga az összekapaszkodás, a koprodukciók megalkotása. Összerakjuk „amink van”, és együtt hozzuk létre a produkciót. Sokan mondták a szakmából, hogy utánanézve mennyi támogatást kaptunk, megdöbbentek, hogy ennyi pénzből milyen nagy fesztivált szerveztünk. Ami csak annak köszönhető, hogy szinte minden projektben volt partnerünk.
A művészvezetők nem mindig szeretik ezt a formát, mert kompromisszumokkal jár: sok esetben nem egyedül döntesz a szereposztásról, a produkció végleges formájáról, pedig ez a munkánk legélvezetesebb része. Viszont szeretném a szakma figyelmét felhívni arra, hogy ennél már csak az az élvezetesebb, ha a döntések egy diskurzus során születnek meg. Ezen a nyáron sok örömteli együttműködésben volt részem. Például még nem dolgoztam a Jurányival, a Füge Produkcióval, vagyis Kulcsár Viktóriával, akikkel most együtt csináltuk a Hanna című darabot. Csodálatos előadás született Bíró Eszterrel a főszerepben, ősztől ez is Budapesten lesz látható. De ugyanilyen érdekes volt a Pro Progressione szervezettel közös munka, Móga Piroskával és Petrányi Barnával. Vagy: eddig az életemben nem igazán mélyültem el a barokk zenében, de most, a Barokk udvarlás kisfesztiválunk során Illés Szabolccsal és Kiss Eszter Veronikával kiválóan működtünk együtt. De teljesen más műfajt is tudok mondani: a Szentendrén élő Németh Kristóffal és a Fórum Színházzal létrehozott közös produkciót, melynek nálunk volt a nagysikerű bemutatója. Ezzel a komédiával megint egy teljesen másfajta igényt tudunk kiszolgálni. De a Dramaturg Céhhel is közösbe dobtuk ami pénzünk volt, és együtt rendeztünk egy kortárs drámafesztivált, aminek első napján Kulka Jánostól Hernádi Juditig, Keresztes Tamástól Alföldi Róberten keresztül Söptei Andreáig elképesztő sztárparádé olvasta fel Bíró Bence darabját. Ők mind a Dramaturg Céh hívására jelentek meg, de ez nekünk is fontos szakmai esemény volt. Összefoglalva: beszélgetni kell és közösen létrehozni projekteket. Ez a jövő záloga. De én normális gazdasági és világpolitikai közegben is ebben hittem. És nagyon megtisztelő, hogy ez a sokféle színházi szakember bizalommal van irántam és a Teátrum iránt. 

 De nemcsak a pénzügyi erőforrásokat tette össze a Teátrum a partnereivel.

Így van, mert nem csak a pénz az érték! A héten lesz a Kenyértörés bemutatója a Láthatáron Csoporttal: mi adtunk egy pályázati hátteret, mert mi feleltünk meg a kiírásnak, adtunk próbahelyet, valamint a bemutatóra játszóhelyet. Mert nem csak a pénzt lehet összerakni, hanem a rendelkezésre álló infrastruktúrát is. Másik, aprónak tűnő példa erre: a Pinceszínháznak van egy fantasztikus elektromos zongorája, amit a Macskadémon alatt használtunk, s amit utána nagyvonalúan kölcsönadtak egész nyárra. Ennek a bérlése többszázezres tétel lett volna a költségvetésünkből, amit így meg tudtunk spórolni. De a kommunikációs felületeket is össze tudják rakni a partnerek, ami szintén nagy érték manapság. Meg kell nézni, hogyan tudjuk segíteni egymást.   

Az 5 éves az Imre Zoltán Programot teljesen ingyenesen láthattuk, pedig előtte fizetős programként volt hirdetve. Miért váltottatok a jegyvásárlásról regisztrációra?

Na, ezért kaptam is kritikát Barda Beától, a Trafó igazgatójától! A műfajnak nincs ismertsége a városban, a régióban, ezért nemigen mentek a jegyek. Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy egy alacsony létszámú, fizető nézőszámnál értékesebb, ha felhívjuk a figyelmet a műfaj izgalmára, színvonalára, és a fiatal előadók progresszív tehetségére. Ez esetben nagyobb értéknek találtam az ingyenességet, és nem azért, mert nincs értéke a produkcióknak. Sőt. Meggyőződésem, hogy jövőre már fizetős kortárs táncelőadásokat tudunk tartani, ugyanis egyrészt visszajöttek a nézők mind az öt nap alatt, másrészt új nézőket toboroztak. Beának is azt válaszoltam, hogy az akciónk után a Trafó közönsége is bővülhet hitem szerint.  

A Teátrum sajtótájékoztatóján egyedülálló csoportkép készült: egymástól nagyon különböző szakmabeliek, politikusok állnak rajta. Nemigen tudok olyan intézményt a kulturális szférában, ahol ilyen képet lehetne készíteni. 

Annak örülnék, ha ez a kérdés fel sem vetődne. Engem a közös pontok és célok, az együttműködés és csakis a minőség érdekel. Egytől-egyig azt a visszajelzést kaptam a sajtótájékoztató vendégeitől, hogy jól érezték magukat és biztonságos közeget teremtettünk, mert nem volt olyan téma, gesztus, ami szétválasztotta volna az itt megjelenteket. Az általam meghívott vendégek mind a régió kulturális életéért dolgoznak, vagy a művészetüket szeretnék megmutatni. Az, hogy nem ugyanazt gondoljuk a világban zajló bizonyos folyamatokról vagy aktuálpolitikai kérdésekről, nem akadályozhat meg minket abban, hogy közösen létrehozzunk egy fesztivált. Számomra ez a normalitás. Így diktálja a szívem, a neveltetésem, a tapasztalatom.  

A nézői attitűdök megváltoztak a covid után, sok esetben csak az előadás előtti napokban vesznek jegyet. Ezt fejelte meg az infláció. Erre volt egy olyan válaszotok, hogy a már említett kortárs tánc kisfesztiválon kívül, egyéb programokat is ingyenesen lehetett látni. 

Ebben a döntésben nem az általad felsoroltak voltak a motivációim. Már tavaly megfogalmaztam azt a tervem, hogy a városlátogató turistákat is vonjuk be az eseményekbe, azokat, akik nem a Teátrum miatt jöttek Szentendrére. Azt akartam, hogy művészeti élményekbe fussanak bele. Ez már egy következő szint, és bőven van benne potenciál, viszont idén nagyon szépen elindult a dolog. Francia, spanyol, német családok ültek be sétálgatás közben egy fagyival barokk kisfesztiválunk ingyenes programjaira. Vagy csatlakoztak a kortárs táncperformanszokhoz a sikátorokban tekeregve, majd megnézték az esti táncelőadást is. De említhetem a nagy sajtóvisszhangot kapott, színművészetis hallgatókkal készült Goldoni darabrészletet is, a Szeret, nem szeretből. Az egyhetes próbafolyamatot az ittlakók is végigélvezhették, mivel a próbák egy része a város nyílt terein zajlott, a régi szentendrei tradíció szerint. Az egyik próbán történt, hogy a heves, késelős jelenetre a szomszéd kocsmából kihívták a rendőröket, mert azt hitték igazi verekedés tört ki a Bükkös pataknál. Ez a szabadtér lényege. 

Melyek a legerősebb képek, amik a nyárból megmaradtak?

Rengeteg van. Amikor Feke Pál, az István a király iskolába megy rendezője kitalálta a bemutató napján, hogy ne csak fél 6-kor játsszunk, hanem fél 9-kor is, hogy mindkét gyerekszereposztásnak meg legyen a premierélménye. Mondtam neki, hogy ez őrültség, a gyerekek egy üres nézőtér előtt fognak másodszorra játszani. A fél 6-os bemutató tomboló siker volt. A végén, fél 7-kor bemondtam, hogy fél 9-kor csinálunk még egy előadást. A hír elindult a városban, a közösségi médiában, és fél 9-kor tele volt a nézőtér. Vagy amikor Peller Annával hangosbemondókkal felszerelkezve, mint két vásári komédiás invitáltuk a közönséget a főtéren, a már említett Szeret, nem szeret előadásra. Ehhez persze kellett Anna csodás személyisége és a barátságunk is. De ugyanennél a produkciónál esett meg az is, hogy forró és viharos időjárás volt, és mikor a már említett Chioggiai csetepaté jelenetben kitört a konfliktus, olyan dörgés és villámlás rázta meg a várost, amit a legmenőbb effektgéppel sem tudtunk volna előállítani. Majd a hátralévő tíz percben a színészek és a nézők együtt áztak bőrig. Vagy amikor a Hannában, egy elképesztő pillanatban megszólaltak a város harangjai. Vagy a diákmunkásaink, akik minden előadást tátott szájjal bámultak végig. Vagy a Városháza 75 éves portása, aki addig soha életében nem látott kortárs táncot, most feszült figyelemmel nézte és értelmezte azt, öt estén át. Vagy a Ray Cooney darab, ahol voltak házaspárok, akik azon kívül, hogy jól szórakoztak, közben azért néha meredten néztek egymásra, aztán összenevettek, mert a saját életük krízispontjait látták a színpadon. Vagy amikor Selmezci György kortárs operájánál az eső bekényszerített minket a Városházába, és Novák Eszter rendező úgy döntött, megfordítja a nézőteret, és a díszterem kőkarzatát használja díszletül. Egyetlen próbával.  

Ez mind pozitív határátlépés volt.

Minden, amiről eddig beszéltünk, a barokk zenétől a kortárs táncig, a bulvárkomédiától a kísérleti produkciókig, a kulturális buborékok szétpattintásáról szól. Rendkívül fontos kérdés a szakmánkban, képesek vagyunk-e erre, ki tudunk-e lépni a saját, megszokott kulturális és esztétikai rezervátumunkból. Vagyis a buborékunkból. Hogy tudunk-e nyitottan hozzáállni más mániájához. Aki ilyen munkát végez, annak szem előtt kell tartania, hogy különbözőek vagyunk és különböző pontokon tud minket eltalálni egy színházi élmény. 

És az egésznek a háttere ez a csodálatos kisváros. Jövőre is belakja majd a Teátrum a zegzugos utcákat?

Nagyon szeretnék a talált terek irányába elmozdulni, mert elragadóak voltak az előadások a Vajda Múzeum kertjében, a Bükkös patak partján a Chioggiai csetepaté jelenete. Úgyhogy arra bíztatom a művészeket, jöjjenek ki Szentendrére, sétáljanak egyet a városban, és ha van ötletük egy előadóművészettel még be nem lakott helyszínre, akkor én nyitott leszek. 

Vége van a nyárnak, mi lesz ősszel a Teátrumban? 

Mint már említettem, két koprodukciónk beköltözik zárt térbe: a Macskadémon a Pinceszínházba, a Hanna – szabadesés című pedig a Jurányiba. A tavalyi nagysikerű saját előadásunk, Karinthy Ferenc Dunakanyar egyfelvonásosa Szinetár Dórával és Makranczi Zalánnal, eleget téve a meghívásoknak, vendégjátékokkal folytatja az országjárást. De októberben saját helyén, itt, a Szamos Cukrászdában is játszani fogjuk. És szeptember 23-án, pénteken, nálunk van a bemutatója a Kenyértörésnek, Fábián Péter új darabjának, amit a Láthatáron Csoporttal alkotott. 

Szerző: Welbach Lola

Fotók. Éder Vera, Art&Lens, Weszelits András