Rendezőkkel előfordul, hogy pályafutásuk során többször is színpadra állítanak egy-egy darabot, főleg, ha remekművekkel és személyes kedvenceikkel tehetik. Az viszont abszolúte egyedülálló, ami Szinetár Miklóssal történt, aki hét évtized elteltével foglalkozik ismét Auber Fra Diavolo című operájával.
Ez pedig jó alkalom, hogy visszatekintsünk operai pályafutásának kezdetére. Az alkotót Pallós Tamás kérdezte az Opera Magazinban.

– A Fra Diavolo volt az első rendezése. Hogyan találkozott ezzel a darabbal?

– A Magyar Állami Operaházba 1951-ben kerültem be. Oláh Gusztáv tanítványa voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és egy belső intézményi elhatározás nyomán akkor jelöltek először ösztöndíjasokat az OPERÁ-ba. Négy fiatalt szerződtettek ebben a formában, három énekest: Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet és Gáncs Editet, rendezőként pedig – Oláh Gusztáv javaslatára – engem. A főiskola mellett így két éven át az Operaházban dolgoztam mint Mikó András és Oláh Gusztáv segédrendezője. Egyebek mellett A sevillai borbély, az Aida és a Così fan tutte színpadra állításában működtem közre.

A főiskola elvégzése után az Operettszínházba szerződtem, de a kapcsolatom továbbra is megmaradt az OPERÁ-val. Az ottani vezetés nemcsak nekem, hanem egy másik fiatal művésznek, egy kezdő karmesternek is szeretett volna lehetőséget adni. Őt Kertész Istvánnak hívták, akiről köztudott, hogy később világkarriert csinált. Ránk, kettőnkre bízták az előadások vidékre utaztatásával is foglalkozó Gördülő Opera következő bemutatóját. Előzetesen találkoztam Kertésszel, és említettem neki Auber Fra Diavolóját, amelyet valahonnan ismertem. Amikor Tóth Aladár behívott minket, ezt a darabot javasoltuk, ő pedig elfogadta. Így 1954-ben – vagyis éppen hetven évvel ezelőtt – sor került a premierre, mégpedig a korábban művelődési háznak szánt épületben, a Déryné Színpadon, amely nem sokkal ezután vette fel a József Attila Színház nevet.

– Már akkor két szereposztásban játszották, és elindult a „tájolás” is; elvitték Győrbe, Ózdra, Tatabányára, Sopronba, Pécsre.

– Így van. Sosem felejtem el, Ózdon a kultúrházban zajlott az esti előadás. Ahogy mindig, figyeltem a színpadon történteket. Jobbra nyílt egy ablak, amelyen kinézve láttam, ahogy a sötétben parázslanak, izzanak az ózdi vaskohók. Nagyon romantikus volt az opera és az a látvány együtt.

– Mi ragadta meg Auber operájában?

– Ez egy rendkívül szemtelen, hamisítatlan francia mű; mindennel viccel, semmit sem vesz komolyan. Szeretem, mert nagyon jó zene, könnyen befogadható, és egészében közönségbarát darab. De van egy bökkenője, „zenei kulcspontja” ennek az operának: a főszereplő rablóvezér, Fra Diavolo ugyanis a harmadik felvonásban kap egy borzasztóan nehéz áriát. Igazi bravúrszám, amelyet kevesen tudnak elénekelni, ehhez tényleg nagyon jó tenoristák kellenek. Abban az időben a mi megbízásunkon túl az opera vezetése mással is kísérletezett. Kerényi Miklós György – Kerényi Miklós Gábor rendező édesapja – zseniális, szuggesztív énektanár volt, aki csodálatosan adott elő például Mozart-áriákat. Falzett tenor volt, másképpen formálta a hangot, és ebből iskolát teremtett, a sajátos falzett-technikáját adta tovább a növendékeinek.

Ennek az operának a címszerepe is ezt a fajta hangképzést igényli. Érdekes ötlet volt az operaigazgatóság részéről, hogy – részben az említett nehéz áriára való tekintettel – Koszó Istvánt jelölte ki a feladatra, aki ráadásul baritonista volt. Ez a remek kiállású, jó színészi képességű művész elvállalta, hogy „falzett tenorban” megtanulja a szerepet. Megcsinálta, de ez tényleg inkább csak egy kísérlet volt, nem lett folytatása. A második szereposztásban Lóránt György énekelte Fra Diavolót.

– Ez az 1954-es rendezése költözött át 1959-ben az Erkel Színházba?

– Nem, arra már Nádasdy Kálmán kért fel, és teljesen más előadás volt. Egyébként mindkét Fra Diavolo díszletét Forray Gábor tervezte. A korábbiban gyönyörűen megfestett, naturalista közeget teremtett a darabhoz, olyannyira, hogy amikor Tóth Aladár meglátta és elfogadta a tervet, megjegyezte: „De jó lenne most ott lenni!” Ezzel szemben 1959-ben, már a forradalom után, egész más volt a hangulat és a színházi felfogás; Forray sokkal korszerűbb, modernebb látványvilágú díszleteket alkotott. És megjegyzem: a bravúros Ilosfalvy Róbert falzett nélkül tudta elénekelni a címszerepet! Gyurkovics Mária váltótársaként pedig ebbe a rendezésbe állt be Házy Erzsébet is.

– Röviden érintette, de én még visszatérnék oda, hogy mit tekint a Fra Diavolo erejének. Rendezőként miért tartja érdemesnek elővenni ezt az „elfeledett daljátékot”?

– Az ereje egyrészt a megnyerő, bocsánat az elcsépelt kifejezésért, fülbemászó muzsikájában rejlik, másrészt a történet romantikájában. Valahogy úgy alakult, hogy az Operaházban a vígoperák műsorra tűzése nehezebben megy. És ha már, akkor rendre főleg A sevillai borbély kerül elő. A vígoperák nem olyan szentségek, amelyekhez alig merünk hozzányúlni. Befejezését tekintve a Fra Diavolónak két verziója van. A magát San Marco márkinak kiadó, álruhás rablóvezér angol utazókat akar kifosztani. Sok kalandot, intrikát, félreértést követően a címszereplő a harmadik felvonásban csapdába esik. Az egyik változat szerint elfogják, sőt, van olyan vége is, hogy lelövik; a másikban elszökik. Én egy harmadik, az eddigiektől eltérő variációt találtam ki, de hogy mit, azt most nem mondanám el.

Számtalan darabot rendeztem életem során, és mindegyiknél arra törekedtem, hogy legyen benne valami személyes: véleményem a világról, a dolgok menetéről, aktuális problémáinkról… A Fra Diavolo esetében is kerestem, hogy mi az, ami a korunkhoz kötheti. Számomra ugyanakkor változatlanul fontos színházi szempont a szórakoztatás; az, hogy érezze jól magát a közönség.

– Nézve a szereposztást, ifjú énekesekkel készül a bemutatóra.

– Nincs nehéz dolgom, megtalálom velük a közös hangot, ugyanis nagyrészt tanítványaim voltak a Zeneakadémián. Fenyvesi Gabriella, Somogyi Lili, Szeleczki Artúr, Beeri Benjámin – ez egy nagyszerű új generáció, az éneklésen túl remek színpadi érzékkel. A címszereplő Boncsér Gergellyel, és a lordot alakító Hábetler Andrással is nagyon szeretek dolgozni. Boldog vagyok, hogy az előadás az Eiffel Műhelyházban kerül színre, ugyanis szerelmese vagyok ennek az új és izgalmas játszóhelynek.

– Ebben a szezonban öt rendezése megy. Hét évtizedes operaházi pályafutása alatt remekművek sorát vitte színre, nagy, nehéz, bonyolult műveket; ugyanakkor látjuk, hogy cseppet sem ódzkodott a könnyebb fajsúlyú daraboktól, daljátékoktól, operettektől sem. Ez a fajta műfajok közötti „laza átmenet” a befogadói, illetve az alkotói nyitottságából fakadt?

– Bizonyára így van, így alakult. Soha nem gondoltam, hogy a derű alábbvaló lenne a tragédiánál. Nézzük meg a nagy zseniket! Mondjuk Shakespeare-t vagy a zenében Mozartot, Verdit, Wagnert, Puccinit… Egyikük ujjáról sem esett le az aranygyűrű, amikor gátlástalanul keverték a szélsőséges humort a legnagyobb drámával. Ők a szó legjobb értelmében hatásvadászok voltak; mindannyian színházban és hatásban gondolkodtak. Volt egy elképzelésük a zenéről, az élet egészéről, és ezt úgy akarták elmondani, hogy azt mindenki megértse. Én pedig rendezőként próbálom meg ugyanezt tenni velük és általuk: segíteni megérteni magunkat és a világot.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.