Tavaly novemberben Szász Júlia súlyosan megsérült, amikor a Rómeó és Júlia előadása közben színésztársával, Horváth Lajos Ottóval leestek a díszlet vastraverzekkel szerelt felső emeletéről. A színésznő most a gyógyulásáról mesélt az ELLE-nek.

„Még mankóval közlekedem kint, de már csak eggyel, a lakásban pedig már mankó nélkül. Még erősödnöm kell, főleg a lábamnak, de a lelkemnek is. Hullámzó a hangulatom, vannak flashbackjeim a balesetről, de összességében talán már jól vagyok. Kérdezgetik tőlem, mikorra tervezem a visszatérést, de még a gyógyulásra fókuszálok. Április végén lesz a következő kontroll, akkor már okosabb leszek a jövővel kapcsolatban. Az orvosok a baleset után azt mondták, legalább fél év a gyógyulás, de valószínűleg egy év múlva is fogom még érezni, hogy itt-ott szúr, zsibbad, érzékenyebb. De most nem sietek sehová” – mesélte a lapnak Szász Júlia, akinek a lába két helyen tört el, a szárkapocscsontnál és a lábszárcsontnál.

„Ezt vassal, velőűrszegezéssel rögzítették, van most bennem két nagy csavar. Három bordám tört el, egy megrepedt. Valószínűleg ennek következtében történhetett, hogy légmellem lett, visszakerültem a kórházba, ahol pár nap megfigyelés után becsövezték a mellkasom. Nagy valószínűséggel a bordám felsértette a tüdőmet. Volt időszak, amikor minden egyes nap megröntgeneztek, amit elég nehezen éltem meg, stresszes volt, hogy vajon mit lát az orvos, rosszabbodott-e az állapotom, be kell-e csövezni újra, kell-e műteni a tüdőmet. Szerencsére ezekre végül nem került sor” – számolt be a színésznő.

A felvetésre, miszerint egy baleset mindig transzformatív történés az ember életében, elárulta:

„Nagyon intenzív éveken vagyok túl. Sok mindennel nem volt időm számot vetni, vagy akár csak eljutni odáig, hogy átgondoljam, hol tartok, mit akarok. Gyakorlatilag eljutottam egy kiégésközeli állapotba, ezért anélkül, hogy túlspiritualizálnám a dolgot, sorsszerűnek érzem a balesetem. Ideje volt, hogy kiszálljak a mókuskerékből, megálljak és újratervezzek. Szenvedélyesen szeretem, amit csinálok, de sokszor már túl nehéz volt. Azzal a maximalizmussal és átéléssel, ami ehhez a szakmához kell, nem lehet a végtelenségig pörögni. Tudom, hogy mások is rengeteget dolgoznak, valakinek ez könnyebben megy, én kicsit kiüresedtem benne. Az eltelt hónapokban alapvető dolgokat raktam a helyükre, átgondoltam, mi fontos és mi nem, milyen döntéseket szeretnék hozni a jövőben, a gyógyulás után hogyan tovább. Rájöttem például, mennyire fontos a családom, akik végig ott voltak mellettem, és akikkel korábban kevesebb időt töltöttem, mint szerettem volna. El kellett gondolkodnom azon is, visszaad-e nekem annyit a munka, amennyit beleraktam” – fejtette ki a színésznő.

Arról is beszámolt, még napi szinten töpreng, hogy mit csináljon a jövőben. Kezdetben a gyógyulás fizikai része kötötte le a figyelmét, most jön csak a lelki munka, miután végre összeforrtak a csontjai. Arra azonban már a kórházban is rájött, mit nem akar és milyen módon nem szeretné folytatni az életét.

Arról is őszintén vallott, hogy voltak összeomlásai és hogy nem lineáris a gyógyulás: „Valahányszor azt érezném, hogy végre jól vagyok, beüt valami, ami felszakít sebeket, és felszínre hoz bennem bizonyos dolgokat.”

„Amióta felvettek az egyetemre, a pörgésről szólt az életem, ez volt számomra a normalitás. Ebben a szakmában vannak olyan berögzült mondatok, amelyekkel egy kezdő színész már egyetemistaként találkozik: aki beteg, menjen betegnek, aki színész, menjen színésznek, fáradt színész jó színész, éhes színész jó színész, stb. Persze ezeket nem kell szó szerint érteni, de ha az ember arra van kondicionálva, hogy nyomja el az alapvető szükségleteit, saját magát, mindezt a szorgalom, az alázat félreértelmezéseként, az nem jó irányba vezet” – szögezte le Szász Júlia, aki szerint a fáradhatatlanságot dicséri a világ, miközben elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, pedig szükséges az önreflexió, a befelé irányuló figyelem, hogy az ember időről-időre meg tudjon állni.