Diploma után a Radnóti Miklós Színházhoz szerződött, aminek 17 évig volt tagja, 2017 óta azonban szabadúszó. Szávai Viktóriát a Színház.net kérdezte.
A Radnóti Színházi évekről szólva elmondta: “17 év iszonyatosan hosszú idő, és azt gondolom, hogy nem egészséges, ha egy színész túl sokáig marad egy helyben. Kellenek a kihívások és az új impulzusok. A Radnótiban töltött időszak alatt többször éreztem magamban késztetést, hogy váltani kellene, de vagy gyáva voltam hozzá, vagy jött egy következő évad, amiben éppen nagyon jól tudtam működni, mert fontos szerepeket kaptam. Aztán megint jött egy hullámvölgy, amikor nem találtam a helyem, frusztráltnak, nyugtalannak éreztem magam. A biztonságba nagyon könnyű beleragadni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy minden ciklikusan ismétlődik, ugyanazokat a köröket futom, ugyanazokat a monológokat nyomom a szerelmemnek egy pohár bor mellett, és hirtelen megért rá a helyzet, hogy változtassak.”
A kérdésre, hogyan találja fel magát ezekben a nehéz, koronavírusos időkben, Szávai Viktória azt válaszolta: “Egyrészt félelmetes, hogy a hivatásunk egyik napról a másikra – még ha átmenetileg is – elveszti létjogosultságát, hiszen egy színész csak a színpadon lehet színész, egy közösségi térben, ahol sorsokat ábrázol, miközben mások nézik. Ez home office-ban ugyebár nem működik. Másrészt pedig érzek valami megkönnyebbülést, hogy kiszállhatok végre a mókuskerekemből, amit már csak én pörgetek, hiszen harmadik éve szabadúszó vagyok, de épp ezért ott van az állandó kihívás, keresés, elégedetlenség, hogy mindig utána kell nyúlni valaminek. Hát, ez a kényszeresség most megszűnik, otthon vagyok, teszek-veszek, minden napra kitalálok valamit, és egyelőre nagyon jól érzem magam” – fogalmazott Szávai Viktória.
A felvetésre, miszerint szabadúszóként nem lehet könnyű ez a helyzet, úgy reagált: “Fogalmam sincs, hogy mi várható, de egyáltalán nem vagyok egy elkeseredő típus. Most úgyis pengeélen táncol minden, nem csak az egzisztenciális biztonság a tét. Rengeteg dolog formálódik bennünk, körülöttünk”.
Arról is beszélt, mennyire tudott alkalmazkodni a szabadúszó lét kiszámíthatatlanságához: “Volt, hogy fölhívtam néhány rendezőt, akikkel korábban is dolgoztam, sőt három éve színházigazgatót is megkerestem. Nem tudom, hogy ezen múlik-e bármi is. Az egész színészet egy nagy lutri. Nekem egyébként ezt volt a legkeservesebb megtanulni a pályám során. Hogy mennyi minden múlik a szerencsén, és hogy a tehetség az csak egyetlen tényező a sok közül, illetve, hogyha csinálsz valami figyelemreméltót, annak egyáltalán nem biztos, hogy lesz bármiféle következménye. Ezeken a dolgokon a mai napig le tudok akadni, pláne, amikor azt látom, hogyan kallódnak el hipertehetséges kollégáim.”
A Színház.net interjúja itt olvasható.
Kérdezett: Szentgyörgyi Rita