Szegedi Dezső több mint negyven évig volt a Miskolci Nemzeti Színház színésze. Idén nyáron, nyugdíjba vonulásával szinte egy időben, 72 évesen átvette a diplomáját – kulturális antropológus lett. Egy letűnt városrészről, cigányzenészekről, színészetről, roma identitásról, tanulási kedvről beszélgetett vele a Magyar Narancs.

„A kulturális antropológia kimondottan a kultúrák sokszínűségét kutatja. Mivel romaként magam is kisebbséghez tartozom, nyilvánvalóan a hazai kisebbségek kultúrája érdekelt leginkább. Amikor bekerültem az egyetemre, azt hittem, nagyon sokat tudok a magyarországi romák társadalmáról, de kiderült, vajmi keveset. Úgyhogy elkezdtem a szakirodalmat olvasni, rengeteg érdekes és hasznos tudást szereztem. Már meg is van a következő kutatási témám: „Muzsikáló Magyarország – A kávéházi cigányzene megmentéséért”, ezzel a címmel írt ki a kormány pályázatot” – mesélte a lapnak Szegedi Dezső.

Azt is hozzátette: „Megjegyzem, olyan nincs, hogy „kávéházi cigányzene”. Olyan van, hogy romák által előadott magyar népzene vagy műzene.

Ami számomra furcsa, hogy 1,13 milliárd forintot ad erre az állam, mintegy ötszáz cigányember vehet részt benne, de csak vonósok, cimbalmosok, klarinétosok, zenekarok, tehát azok a roma gyerekek, akik nem ilyen népi zenét játszanak, mondjuk egy jazz gitáros, vagy dobos, ebből a lehetőségből kiesnek. Ez az összeg négy hónapra lesz elegendő arra, hogy ezek a zenészek felkeressenek vendéglátóhelyeket, és, ha fogadják őket, akkor ott játsszanak, úgy, hogy nem a vendéglátósnak kell fizetnie érte, hanem a pályázatból állják.

Miután a diplomamunkámban is hasonló témát dolgoztam föl, elkezdtem felvenni ezekkel a zenészekkel a kapcsolatot. Szeretném kicsit megkutatni, hogyan élik ők ezt meg: a legtöbb zenész munka nélkül maradt, s legfeljebb alkalomszerűen, esküvőkön, temetéseken tudnak már csak zenélni. Így más területekre mentek dolgozni, sokan közülük péládul személy- és vagyonőrök lettek.

Volt már hasonló kezdeményezés 2018-ban, az nem nagyon jött be” – mesélte a színész.

Arról,szólva, ő hogy választotta végül a pályát, kifejtette:

„Gyerekkoromban, ahogy figyeltem a világukat, szerettem volna magam is a zenészek közé tartozni, de hamar rájöttem, hogy nincs hozzá tehetségem. Apám imádott olvasni, az ő polcairól csenegettem el fiatalkoromban a könyveket, akkor még mindenfélét. Aztán elkezdtem szelektálni, elmentem a szépirodalom felé. (…) A hetvenes évek elején járunk, akkoriban az ilyen vállalatoknál szokás volt, hogy meghívtak színészeket, előadóművészeket, szóval volt egyfajta irodalmi élet. Ezekre én mindig eljártam.

Majd egyszer csak kitalálták a KISZ-esek, hogy most nem hívnak meg senkit, hanem csináljunk mi magunk egy irodalmi estet. Fölkértek, hogy mondjak el én is egy verset. Nem igazán akartam, de meggyőztek. Mint öntudatos KISZ-tag, József Attila, Mondd, mit érlel? című versét szavaltam. Akkoriban ugyancsak ott dolgozott, a raktárban, egy amatőr színpadi rendező, aki elhívott a próbáikra.

Aztán a klasszikus eset történt, előadás előtt lebetegedett az egyik színész, és a rendező megkért: „itt ülsz hónapok óta, biztos tudod már az összes szerepet, be kellene ugrani”. Akkor már örömmel elvállaltam” – árulta el Szegedi Dezső.