Szegvári Júlia színművész, a Katona József Nemzeti Színház prózai tagozatának tagja 2021-ben lett édesanya. Az anyaságról, munkáról és a kettő közti egyensúlyról kérdezte a kecskemet.imami.hu. Lapszemle.
A kérdésre, hogyan viselte a várandósság alatti munkát érzelmileg és fizikailag, Szegvári Júlia elmondta: “Az első trimeszterben veszélyeztett terhes voltam, majd a negyedik hónapban covidos lettem, így az eleje nem volt felhőtlen. Mikor már elkezdtem érezni a mozgását, talán akkor nyugodtam meg. Nagyon jól éreztem magam az egész várandóságom alatt. Aktív maradtam: eljártam kocogni, jógázni, és végig dolgoztam – az utolsó darab, amiben még 9 hónapos terhesen is játszottam, az Egy csók és más semmi című operett volt, amelyben énekeltem, táncoltam, egyáltalán nem zavart a pocakom.”
“Játszom a Manna Produkció egyik előadásában, amely a perinatális gyászról szól. Mielőtt elkezdtünk próbálni, a rendező, Csábi Anna rengeteg interjút készített olyan nőkkel, akik elvesztették a magzatukat – így amikor terhes lettem, akkor már sokat tudtam az ilyen esetekről. Tudtam, hogy benne van a pakliban. Nehéz volt, de igyekeztem pozitívan gondolkozni, főleg akkor, mikor már várandósan játszottam a darabot. (…) Ennél a darabnál a próbafolyamat viselt meg mindenkit, kivétel nélkül. Játszani már jóval könnyebb, ki tudsz belőle lépni, el tudsz vonatkoztatni. Ez a téma még mindig hatalmas tabu: nem beszélünk róla, így sajnos a nők nem is tudják, hogy nincsenek egyedül. (…) Az ilyen előadások fontosak: lehet, hogy segít elindulni azon az úton, hogy mondjuk valaki fel tudja dolgozni, hogy császármetszéssel hozta világra a gyermekét” – tette hozzá Szegvári Júlia, aki arról is beszélt, milyen szülésélmény adatott a számára.
“Az elején az volt az érzésem, hogy csak ülök a kanapén, még enni sem állok fel, a férjem hozza be az ételt – és szoptatok egész álló nap. Három hetes volt Brúnó, mikor visszamentem dolgozni heti egy alkalommal pár órára: a férjem bárhonnan tud dolgozni, így bementünk mindhárman a színházba, beültünk az öltözőbe, és mikor hívott az ügyelő, akkor bementem a színpadra. Szerencsés vagyok. Olyan társam van, aki támogat abban is, hogy ne kelljen feladnom a munkámat” – mesélte a színésznő.
A kérdésre, hogyan oldotta meg a Rómeó és Júlia próbáit, majd az előadásokat, elárulta: “Amikor Brúnó még a pocakomban volt, már akkor is tudtuk, hogy szeretnénk egyenrangú szülők lenni – azaz mindkettőnkkel teljes mértékben elvan a kisfiunk. Mivel a férjem munkája viszonylag rugalmas, ezért meg tudtuk oldani, hogy reggel dolgozott, amíg délelőtt próbán voltam, akkor ő volt vele, majd mikor hazaértem, akkor újra dolgozott. A főpróbahéten a férjem édesanyja jött le segíteni. Mikor előadás van, akkor a szünetben bejönnek, szoptatok, majd ők hazamennek, és lefekteti. Ha délutáni előadás volt, akkor sokszor ott is maradtak. Brúnó sokat van a színházban, és ismerős neki a közeg. Volt olyan is, hogy Attilának el kellett utazni, és akkor a húgom, az öcsém, és a barátaink is besegítettek, amiért nagyon hálásak vagyunk. (…) Nekem jelenleg sehova sincs beugróm. Én viszont ugrottam már be többször is, amióta anya vagyok.”
A jegesmedve szerelMese című klímamesén keresztül több korcsoportot is megszólítanak: a gyerekeket, kamaszokat és a felnőtteket egyaránt. A környezettudatosságra hívják fel a figyelmet ezzel az előadással, amely nemcsak szereplőként, hanem koreográfusként is jegyzi a nevét:
“Ennek a mesének az a célja, hogy a gyerekeknek megmutassuk, hogy lehet másképp is csinálni. Tóth Kata (a Kecskeméti Nemzeti Színház dramaturgja – a szerk.) egy olyan történetet írt, ahol két lány (Szegvári Júlia és Szabó Dorottya – a szerk.) testesíti meg a mai átlagos fiatalokat, akik csak veszik a ruhákat, a műanyag palackokat, bele sem gondolva abba, mit okoz ez, majd jön két környezetvédő fiú (Koller Krisztián és Varga-Huszti Máté – a szerk.), akiknek az a célja, hogy meggyőzzék a csajokat, hogy a környezettudatos életmódot válasszák – tehát megmutatjuk az utat, hogy lehet ezt egyszerűen másképp csinálni. Számomra is fontos a környezetvédelem. Az emberek azt hiszik, nagyon bonyolult lenne az életük, ha figyelnének erre – pedig nem.”
Ebben az évadban a Színház Vezetősége neki ítélte a Latabár-díjat. Erről szólva úgy fogalmazott:
“Nagyon boldog voltam! Köszönöm a Vezetőségnek, hogy engem választottak. A kollégáimnak az egész éves közös munkát, akik őszintén örültek. Velem. Nekem. Köszönöm a férjemnek, aki támogat abban, hogy dolgozzak! Köszönöm a fiamnak, hogy ilyen türelmes! Köszönöm a nézőknek is, hiszen nélkülük nincs is színház!”