Az egyik legtöbbet játszott színpadi szerző Magyarországon és a hazájában, Romániában is. Darabjai a társadalmat leginkább megmozgató kérdésekre reflektálnak, de sosem ragadnak le az aktualitásoknál, az egyetemes konzekvenciákat keresik. Székely Csaba drámaírót kérdezte a Magyar Narancs.

A Szkénében látható a legtöbb darabja, illetve olykor ellenzéki vezetésű városok színházaiban. Annak kapcsán, mi lehet ennek az oka, úgy vélekedett: „(…) Őszintén, nem tudom, hogy melyik magyarországi városnak milyen oldali vezetése van, és egy normális világban ennek nem is kéne, hogy jelentősége legyen. Egyébként ez azért sem releváns, mert az ellenzékinek tartott színházak többségében is ugyanúgy ott van az óvatosság. Egyes színházak mintha kivonultak volna a polisz életéből, és átképezték volna magukat különböző rendezők önmegvalósító klubjává. Persze sok jó előadás születik, szépek a díszletek is meg minden, csak szerintem gyakran fölösleges dolgok jönnek létre. Ha egy színház azt mondja, hogy a politikával csak épp annyira akar érintkezni, amennyi a túléléséhez szükséges, és amúgy csak szórakoztatni akarja a közönséget és pénzt keresni, én azt becsülöm, mert az egy világos helyzet. Jobban tudok értékelni egy jól megcsinált kommersz vígjátékot, mint egy önmaga művészi kvalitásaitól megszédült progresszív káoszt. Nem szeretem, amikor az előadás csak önmagáról beszél, és elfelejti a világot, amelyben létrejött. Meg amit nagyon nem szeretek, az a ,,lázadjunk, de csak félig” attitűd. Csináljunk valamit, de ne nagyon. Nehogy elveszítsünk támogatásokat, nehogy megsértsünk valakit, nehogy eltávolítsák az igazgatót, és kinevezzék helyette Lucifert. Az ilyesminek nem sok értelmét látom. Akkor inkább hagyjuk a művészkedést, és vállaljuk, hogy mi egy nem politizáló, szórakoztató színház vagyunk, és ne nézzük le azokat a helyeket, ahol nyíltan ezt csinálják, de legalább jól.”

Arról is faggatták, Vidnyánszky Attila felkérését is vállalná-e: „Hogy igent mondok-e egy felkérésre, az sok mindentől függ, de soha nem attól, hogy ki milyen párti. A magyar színházi szakma annyira kicsi, hogy ha másként gondolkodó emberek nem dolgoznának egymással, akkor egy kétszereplős darabra is nehéz lenne összeállítani a szereposztást. Vidnyánszky esetében viszont árnyaltabb a helyzet. Ő az a fajta közszereplő, aki jól belerúg egy macskába, majd panaszkodik, hogy a macska mekkora fájdalmat okozott az ő lábának, és mindenhol lenyilatkozza, hogy ő csak párbeszédet szeretne a macskákkal, de azok valamiért nem akarnak dorombolva hozzábújni. Amúgy néha van valamennyi igazság abban, amit mond, csak sajnos az ő két kiló igazságát általában belecsomagolja két mázsa sértett képzelgésbe. Hogy tudnék-e együttműködni valakivel, aki tevékenyen részt vett az SZFE szétverésében és egyes kollégák megalázásában? Nyilván nem. Viszont bárki mással nyitott vagyok a tárgyalásra.”

A felvetésre, miszerint az itteni kultúrharc főképp erdélyi magyarok, például Demeter Szilárd és Orbán János Dénes neve alatt fut, és hogy beszélnek erdélyi maffiáról, úgy fogalmazott: „Az erdélyi magyar színházakat a Fidesz-kormány elég szépen támogatja. Kivéve a marosvásárhelyit, mert Gáspárik Attila igazgató rendszeresen odamond nekik, de ha erdélyi kulturális vagy sportintézményt vezetsz és befogod a szád, akkor kapsz pénzt. Ez így van szerintem Magyarországon is a kultúrában: nagyon sok pénzünk van, te is kapsz belőle, csak hagyd a francba a politizálást, ne kritizáld a kormányt, ne vegyél részt ellenzéki eseményeken, és akkor jóban leszünk. Ez az egész kultúrharcnak nevezett valami olyan, mintha egy opera-előadás második felvonása közben berúgná az ajtót pár szakadt részeg, elkezdenének hőbörögni, hogy mi ez a szar, inkább minket és a haverjainkat kéne hallgatni, mert nagyon szépen énekeljük a Csipkés kombinét. (…)”