A teljes interjú ITT érhető el.

Önfelfedezési útjának különös állomásai voltak. Balerinának készült, majd Ázsiába költözött, ahol bártulajdonos is volt, mára pedig többszörös díjnyertes színházrendező. Székely Kriszta saját bevallása szerint megvárta azt a nagyjából legvégső határt az időben, amíg a rendezést el lehet kezdeni: „Az biztos, hogy egy komoly szelete az életemnek a rendezés, az alkotás, a művészi tevékenységem, de nem fedi le az egészet. Talán volt olyan időszakom, amikor azt állítottam volna, hogy ez az életem értelme. De most úgy érzem, a lényeg, hogy tudnunk kell csatlakozni a világ meg az emberiség nevű rendszerhez azzal, amink van, azokkal a képességekkel, gondolatokkal, amikkel ide születtünk. Lehet valaki csodálatos ápoló, fodrász vagy színházrendező is – ha megtalálja a saját csatlakozási pontját az egész, nálánál lényegesen nagyobb egységbe, akkor megtalált valami fontosat. Úgy érzem, megtaláltam azt, amivel hozzá tudok tenni ehhez a konstrukcióhoz, amit emberiségnek hívunk.”

Azt is hozzátette: „Sokat töprengek azon, meddig ér el a kultúra keze. A mai világban ismert milliós YouTube-kattintásokhoz képest kis hatósugár ez. A kultúra nagyon sok mindenre képes, de arra nem, hogy egy felülről vezérelt médiabirodalommal szemben igazi ellenpont legyen. Ez nem egy érvényes párosítás. Csodálatos volt, ahogyan az SZFE művészhallgatói reagáltak, tehetséges, elegáns és rendkívül kulturált. De ha megfigyeled, milyen reakciók érkeztek rá a sajtóban… Hát az ember gyomra felfordul. (…) Én a „harc” szót is nehezen mondom ki, hogy igenis „harcolunk”, hiszen itt vagyunk egy közösségben, egy országban, ahol nem is nagyon érti az ember, hogy miért is kéne egymással harcolni ahelyett, hogy ideológiamentesen azon dolgoznánk: az országunk élhetőbb legyen, az állampolgárai ne szegényedjenek el, és a gyerekeink el tudják képzelni itthon az életüket. Az emberek sokfélék, és egy életen belül is sokat változnak, magam is jó példa vagyok erre. Fontos lenne olyan légkört teremteni, ami összefogja a magyar közösséget, és nem szétválasztja. (…) Keresem azokat a mondatokat, amik közelebb tudnak hozni minket, magyarokat, amik afelé terelnek minél több embert, hogy ne félelmet ébresszen bennük a sokszínűség.”

Nyilatkozataiban mind a „hivatalos” kommunikáción, mind a színházon erőszakmentességet kér számon. A kérdésre, létezik-e demokratikus színház, azt felelte: „A színház különleges hely, benne különleges emberekkel, akik az idegrendszerükkel, az érzelmeikkel, esetenként a szexualitásukkal dolgoznak, ezért sokkal ingoványosabb terep, mint egy íróasztal mögött végezhető munka. Régen a színészeket és az utazótársulatokban dolgozókat a városfalakon kívül temették el, mert annyira tisztátalannak tartották őket. Pont ezért: a testedet és a lelkedet viszed a vásárra a színházban. Így szerintem ma már egy modern rendező odafigyel erre a kiszolgáltatottságra, nem pedig visszaél ezzel az eszköztárral.”

Azt is elárulta, most valamiféle fordulóponton van: „Így, a harmincas éveim végére, nem nagyon találtam egzakt válaszokat a kérdésekre, amikkel elindultam tizenöt éve. De azt biztosan megtaláltam, hogy fontos kötődni az emberekhez, akikkel egy időben élünk. Sokkal fontosabb adni, mint kapni. Nagyon közhelyesen hangzik, de ezt a saját bőrömön tapasztaltam, és nem a Bibliát idézem. Adni, adni és minél többet adni, amilyen nagy kanállal csak tud az ember, és minél kevesebbet várni cserébe.”