Fejes Endre Rozsdatemető regénye az első világháborútól az 1960-as évek elejéig egy család – Hábetlerék – életén keresztül, alulnézetből mutatja be a század meghatározó évtizedeit. De mi történhetett Hábetlerékkel azután? – teszi fel a kérdést Máté Gábor – Tasnádi István Rozsdatemető 2.0 c. darabja. Az előadásról, mely az eSzínház közvetítésében látható, Bezerédi Zoltánnal beszélgettünk.

Fejes Endre a Rozsdatemetőben egy nyolcadik kerületi család életét mutatja be az első világháborútól a hatvanas évek elejéig. Tanácsköztársaság, fehérterror, Horthy-korszak, újabb világháború, Rákosi-korszak, ’56… és közben a család tagjai élik az életüket: házasodnak, gyerekeik lesznek, azok szerelmesek lesznek, és nekik is lesznek gyerekeik… A mindenkori gyerekek történetét a történelem nagy eseményei, a szülők bűnei, a szűkös lehetőségek határozzák meg.

Az előadás nem ötven, hanem száz év történetét meséli el: Tasnádi István továbbírta Fejes Endre darabját, így egészen a kétezres évek elejéig nézhetünk ‘alulnézetből’, a család újabb és újabb generációinak életén keresztül a régmúlt és a közelmúlt Magyarországára, sorsfordító történelmi pillanataira, a rohanó huszadik századra.

A Rozsdatemető előadást már nem játsszátok. A levett előadások távolabbra kerülnek? Képek, pillanatok őrződnek meg?

A Rozsdatemető is emlék, jó emlék. Az üzemszerű működéstől, hogy mindig jönnek új darabok, amelyeknek kell a hely, a régebbeiket törli az ember. Mindegyikkel ez történik. Ha elővenném a szövegkönyvet, azonnal tudnám, hogy van hangszerelve, sok minden visszajönne, de alapvetően már magam mögött hagytam ezt az előadást is. Sok képet alkottunk, rengeteg megmaradt, de már nem élők. Eszembe jut például, amikor verem Szirtes Ágit, amikor elsiratom őt, Pék Máriát. Ezek nagyon emblematikus képek. Amikor közeledik a pillanat, hogy leveszünk egy előadást, jön a kétségbeesett életösztön, hogy hadd maradjon még.

A Rozsdatemető 2.0 arra tett kísérletet, hogy tovább folytassa a Hábetler család életét. Vannak olyan darabok, amik után erős a vágy, hogy jó lenne továbbírni a történetet?

Erre Máté Gábor hitelesebb választ tudna adni, benne volt meg a kíváncsiság, hogy mi történhetett a családdal azután, hogy véget ér a mű. Úgy érezte, a Fejes regény adaptálása pusztán egy múltba történő visszatekintés lenne, így, a második rész hozzáírásával egy jelenleg is tartó állapota lett.

Mennyire tudott szerves egésszé válni a két rész?

Úgy kérdezel engem, mintha néző lennék. Belülről ezt nem tudni, nem lát rá az ember. Kívülről jobban lehet megítélni, hogy milyen.

Az első világháborútól kíséri végig a Hábetler család életét, a velük forgó történelmet. A dramaturgiát is ezek a történelmi fordulópontok, csomópontok adják?

Végigélik ezeket a korszakokat, a két világháború közöttit, a második világháborút, ’56-ot, de nem ez volt a lényeg. Fejes egy olyan nyelvet talált, ami különlegesen szép. A 8. kerület – ahol a Habetler család él –  nyelve ez, ami úgy magyar, hogy szinte költészetre emeli. A fájdalom, a szeretet, a düh nyelve is, ezt bontja ki Fejes, kevésbé a történelmi csomópontokat. A fordulópontok inkább arra adnak lehetőséget, hogy egy család valamihez viszonyul, hogy valami számukra megváltozik. Megváltozik a belső rendszer a férjhez menésekkel, a válásokkal, és akkor is változik, amikor a külső világ hat a családra úgy, hogy kénytelenek változni.

Idősebb Hábetler Jánost alakítod, akinek az első világháborútól a haláláig követhetjük az életét. Nagyon egyszerű emberként ismerjük meg őt. Mennyire változik a karaktere az évtizedek során, mennyire léptette ki őt a történelem a figurájából, vagy konzekvensen ragaszkodik a régi életéhez?

Hábetler, és talán a Pék Mária, akik végig ugyanazt az életet élik le. Idősebb Hábetler ragaszkodik ahhoz, amit elképzelt és végig csinált, az egymáshoz kötődést, a hazához kötődést. Ezek éppen nem a változás irányába mutatnak.

Zentay éppen ezt vágja az ifjú Hábetler fejéhez, hogy „éltek ugyanúgy mint a hörcsögök, csak zabáltok …”

Más az ifjú Hábetler és más az öregek sorsa. Az öregek az állandóságot képviselik. A fiúk élete pusztán már azzal megváltozik, hogy elmegy a világháborúba, ami kibillenti őt a realitásából.

Mi tartja meg az öregeket a kibillenéstől? Az egymásrautaltságuk, a kettőjük egybefonódó – olykor veszekedéstől hangos – mégis szeretetteljes életük?

A legelején kötöttek egy szövetséget, ami mellett mindvégig hűségesen kitartanak, még ha Pék Mária sokszor vádolja is azzal Hábetlert, hogy megcsalja, valójában egy csóknál több nem történt soha. Még a marakodásaikban is ott van az egymás iránti hűségük és szeretetük. Igazából az asszony tartja össze a családot, amit az öreg jól tűr, azt gondolja, ez így van jól.

Fejes regénye a gyilkossággal, Zentay halálával zárul. Tasnádi István és Máté Gábor továbbgondolja a család életét, s bemutatja, mi történhetett velük a következő ötven évben. Családtörténet, történelmi pannó? A Hábetler család megtöretéséről szól? 

Bár egy családról szól, kevésbé családregény, inkább mintavétel. Egy bizonyos társadalmi rétegnek a történelemhez való kapcsolódása. Két magyar ember, akikkel csomó minden történik. Végtelen folyam az egész, születnek újabb Hábetlerek, meghalnak az öregek. Ehhez jönnek a történelem frusztrációi, amelyek hatnak a család életére. De kivéve a világháborút, amikor a fiút elviszik a háborúba, jól vészelik át az egyes történelmi traumákat. Lepattan róluk a történelem, mert ott van az emberi tartásuk. Ha valaminek emelhetett Fejes nimbuszt, az, hogy az egyszerű magyar ember hogy él: műveletlenül, kicsit bután, de ösztöneiben, érzelmeiben tisztán.

A dráma második részébe bekerültek a közelmúlt eseményei is, a rendszerváltás, a TV ostroma. Nem lezárt történetek, érzékenyebbek ettől ezek a részek? A próbák során beszélgettetek, vitatkoztatok ezekről.

Szembenézni mindig sokkal nehezebb, mint a múltról beszélni. Nem emlékszem arra, hogy ebből lettek volna viták. De belülről, színészként, máshogy lát rá egy előadásra az ember.

Mennyire volt szerethető Hábetler figurája, ez a szerep?

Nagyon szerettem, tulajdonképpen az apámat játszottam el benne. Ugyanilyen egyszerű ember volt, csak egy katonatiszti pályán, de ugyanezt a sorsot élte az anyámmal. Egy ilyen szerepnél akkor tud az ember jól dolgozni, ha a saját élményeiből tud belepakolni, mert az mindig hiteles lesz. De minden szerepnél így van ez, hogy az ember az életéből lopkod. Akkor tud jól színpadon létezni, ha személyessé teszi mindazt, amit csinál.

Most mutattátok be Székely Kriszta rendezésében a Madách-Nádasdy szöveg alapján íródott EMBTRAG darabot. Az az előadás is arra kíváncsi, hogy a jelenben mit kezdünk a múltunkkal, a történelmünkkel. Hogy hova tolódtak át a madáchi mű hangsúlyai.

Madách minden élethelyzetben választ ad, hogy nem ez a megoldás. A mi előadásunk sűrít és koncentrál. Azok a jelenetek, amelyekben én játszom – a Falanszter, az Űr és az eszkimó jelenet nagyon érdekes lett a tekintetben, hogy amikor Madách megírta, a Londoni szín volt a jelen, most, amikor játsszuk, a falanszter és az űr az. Egy jövőkép van, az eszkimó jelenet – a következő jégkorszak. Nagyon jó jelenidőben kimondani ezeket a mondatokat. Madách jól érezte, hogy hova jut az emberiség. Hát oda jutottunk. És persze, lírai is, mert Lucifer menet közben megszereti Ádámot. Már jöttek visszajelzések, megoszlik, hogy kinek melyik részek tetszenek. Az a jó, hogy vitát nyit és lehet róla beszélgetni. Sok fajta mozaikos életképet ragad ki a darab, és mi azokat elemezzük.

Talán most kevesebbet játszol, mint korábban. Játszanál többet?

Szerintem elég jól el vagyok látva szerepekkel, egyik jobb, mint a másik. Előadások lekerülnek, de mindig jönnek új munkák, legközelebb majd Ascher Tamás rendezésében játszom. De valóban, idén a Katona is kevesebb új darabot mutat be. Az egész kulturális életre nagyon kevés pénz jut. Talán a munkát nem akadályozza, de idétlen, hogy sok területen szorzóval megy fel az élet, mi meg inkább csökkenünk, de legalábbis vegetálunk.  A mi ágazatunkra nagyon kevés pénz jut, talán, mert nem értenek hozzá, talán, mert nem olyan fontos.

Néha rendezel ,is, tavaly a Játék a kastélyban előadást Szegeden. Ha most felkérnének, mit rendeznél, mi kívánkozna ki belőled?

Ez mindig vegyes, de kevésszer kérnek meg rendezésre. Így nem nagyon jár ezen az agyam. Valamiért nem vagyok benne a pixisben, vagy nem vagyok elég jó rendező. Ha lenne rá lehetőségem, biztos beleásnám magam, hogy mit akarnék megszólaltatni, de most nincs ilyen. Elfogadom azt, hogy színészként miket szólaltatok meg. De valahogy mindig kárpótol a szakma, ha nem rendezek, filmezek, játszom. Szépen ki van egyensúlyozva.