100 éve született Jancsó Miklós kétszeres Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész.
“A film az életem. Közben: mellette, alatta, fölötte – nézőpont kérdése – zajlottak a szerelmeim: a házasságaim és a színház.”
Jancsó Miklós Vácott született, a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban tanult. Jogi tanulmányokat Pécsett és Kolozsváron folytatott, 1944-ben szerzett diplomát.
1945 tavaszán szovjet hadifogságba került, ahonnan rövid idő múlva hazaengedték. 1946 őszén már Budapesten volt, s felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára. 1950-ben kapott diplomát, ezután a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárba került. Első önálló játékfilmjét (A harangok Rómába mentek) 1958-ban készítette el, ekkoriban ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, akivel ettől kezdve barátok és szerzőtársak lettek.
“Gyulával akkoriban még hittünk abban, hogy a film önálló művészeti műfaj vagy az lehetne. A nemzedékünkben ebben mindenki hitt. Azt kerestük, hogyan lehet kifejezni azt, ami örök.
Mint az irodalomban a leírt nyelv, a stílus. Azt elemeztük, hogy mi az, ami örök és egyben összetéveszthetetlenül különös a magyarságban. A pszichés és egyéb magatartásokon kívül mi lehet az a környezet, ami a magyarokat jellemzi? Ez volt a puszta. A magyarok törzsét, vagyis a dunai magyarokat valószínűleg ez jellemezte mindig” – nyilatkozta egy interjúban.
Első igazán jelentős játékfilmje az Oldás és kötés volt, az Így jöttem pedig már az összes jancsói stílusjegyet magában foglalta: a szokatlanul hosszú beállításokat, a nagy tért befogó, horizontális kameramozgást, a képek erős vizuális hatással bíró megkomponáltságát.
„Nemcsak a filmekben adott szabadságot a színészeknek, hanem megtanította nekünk, mi az a szabadság. Anélkül tette ezt, hogy órákat, szemináriumokat vagy tanfolyamokat adott volna a szabadságból. Nehéz ezt megfogalmazni, mert mindez nyilván évek alatt alakul ki, átfolyik az emberbe és ott marad, mint az egyik legfontosabb tulajdonság. Gyönyörű éveket dolgoztunk együtt, olyan ez, mint egy piramis: örökké volt és örökké lesz.” … “Talán ő volt filmes pályafutásom legfontosabb rendezője, de mindenképpen a legfontosabb emberek egyike az életemben, hol apám, hol barátom, hol bátyám, hol öcsém. Nem voltunk folyamatos kapcsolatban, néha felhívtuk egymást, hogy valamit megbeszéljünk, de jellemzően a munkában voltunk mi nagyon együtt” – nyilatkozta róla Cserhalmi György, a Nemzet Színésze.
Martin Scorsese így beszélt egy ízben Jancsó Miklósról:
Az 1965-ös Szegénylegényeket Cannes-ban is bemutatták, e filmjével indította az egész életművén végigvonuló gondolatiságot: az egyén és a hatalom, a hatalom és a közösség viszonya, a szabadság és a zsarnokság között feszülő ellentét filmes ábrázolását.
A hatvanas években forgatott filmjeiben (Csend és kiáltás, Fényes szelek, Égi bárány) elsősorban a magyar történelem különböző időszakaira koncentrált. 1972-ben a Még kér a nép filmjéért megkapta a legjobb rendezés díját. Egy olasz újságírónővel szövődött szerelem miatt a hetvenes évek végéig Olaszországban élt és alkotott. Itt készítette el a La Pacifistát, valamint a hatalom és a szexuális perverziók összefonódásáról szóló Magánbűnök, közerkölcsök című alkotását.
“Mi a különbség a film között amelyet csak én nézek vagy a családom, vagy az osztály ahol ezt kielemezzük? Egy baráti vagy egy szakmai kör vagy az a film között, amelyet rengetegen néznek? Mi a különbség? Ez a műfaj is kezd hasonló lenni mint a komputersémában készített mechanikus írásművek. Lassan már a felvevőgéppel is meg lehet csinálni, hogy betáplál az ember egy dramaturgiai utasítást, egy sztorisémát és kész a végtermék. A film rettentően eltömegesült. Ki dönti el, hogy mi benne az örökkévaló? És egyáltalán örökkévalónak kell-e lennie?
Amerikában a film az egyik legerősebb gazdasági húzóágazat. Mára erősebb, mint a fegyvergyártás.
Hihetetlen pénzeket hoz viszonylag kis befektetéssel. A producer betesz tízmilliót januárban a filmbe és decemberben vagy a következő januárban biztos kivesz belőle ötvenmilliót. Ilyen üzlet alighanem nagyon kevés létezik. A film üzleti, és egy rendkívül szuggesztív manipulációs ágazat. Hihetetlen manipulációs lehetőség különösen az elektromos közvetítés révén” – fogalmazott.
Hazatérése után a magyar jelent boncoló új alkotói korszak kezdődött művészetében (Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkópja, Kék Duna keringő), a kilencvenes évek közepétől művészete ismét megújult, a „Kapa–Pepe” filmekben a bohóctréfa, a blődli eszközeivel dolgozott, a beállítások is megrövidültek. Utolsó filmjét, a keserűen ironikus Oda az igazságot a 2010-es filmszemlén mutatták be.
Színházi rendezései is emlékezetesek, így a Várszínházban játszott Hasfelmetsző Jack, az alkalmi színpadokon bemutatott Mata Hari, Drakula, a Csárdáskirálynő és a Szép magyar tragédia vidéki előadásai.
“Az én nemzedékem tagjai már nem lehettek olyan nagyvonalúak, mint Ady Endre.
Hozzá képest már gyökeresen más országban éltünk. Ady Endre még egy nagy világjelentőségű országban élt. A népiek – ahová én is később tartoztam – egy szerencsétlen, megcsonkított, elnyomott országban küszködtek. Be voltak zárva egy országba, amelyből kitörni, fölemelkedni nemigen lehetett” – nyilatkozta.
A rendezések mellett aktív közéleti és társadalmi szerepet is vállalt, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Filmművészek Szövetsége elnöke, több ízben az SZDSZ országgyűlési képviselőjelöltje is volt. Jancsó Miklós művészetét több rangos díjjal is jutalmazták, a többi között kétszer kapott Kossuth-díjat, 1980-ban kiváló művész lett, több rangos fesztivál (Cannes, Velence, Split) életműdíjasa, Budapest díszpolgára, a Magyar Mozgókép Mestere.
“Szemtelennek kell lenni, öregem. És még valami. Utána nem szabad betojni…”
– a 60-as években ekképp hangzott Jancsó Miklós filmkészítői ars poeticája.
“És az ellenkultúra mindig szimpatikus. Az ellenkultúra harcos. „Köpök arra, hogy engem el akarnak nyomni.” Ennek sikere van, különösen a fiatalság körében. Hogy lehet élni az elnyomásban? A magyarok régen megtanulták. Adottság, módszer, kialakult tempó. Régen is ez volt: tudtad, hogy el vagy nyomva, és tudtad, hogy lehet elmondani a véleményedet úgy, hogy ne vágjanak pofán.
De az egyéniség is fontos. Korábban megnéztem öt-tíz percet egy filmből, és meg tudtam mondani, hogy kié. A művészetben az egyéniség nem bántó, sőt.
Amikor a politikában jön elő – nem akarom én Orbán Viktort bántani, de amikor az egyénisége rányomja a bélyegét az országra –, már nem biztos, hogy jó. Mi diktátorok vagyunk az alatt a pár hét alatt, amíg filmet csinálunk, de csak addig” – mondta a hvg.hu-nak Jancsó Miklós 2012-ben.
Halálakor a jancso.film.hu így írt róla: “Az élete szól arról, ahogyan mindig rá merészelt kérdezni a magától értetődőnek hirdetett értékekre, el merészelt kívánkozni onnan, ahová a többiek magától értetődően számították. Ellenzéki filmesként dacolt a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta. Marxista művészként táncolt el ellenzékiek boldog csapatától, mely magától értetődően sajátjaként emlegette. Népiesek tették volna meg magától értetődően lobogójuknak, erre – mintha! – választotta volna az urbánusokat. Magától értetődően keresztapjának tekintette mindenki, aki be kívánt vonulni annak idején a magasművészet elefántcsonttornyába. Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynőt. Rendszerváltáskor életműve jogán magától értetődő helye lett volna a népben-nemzetben gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, magától értetődő helye az européer közép-zónában, továbbá a szalon- és szélsőbaloldalon.
Ő udvariasan beintett. Erre is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét egy hosszú életen át finomította. A
z a legény, aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák. És mindig akkor, amikor egy kicsiny fontoskodó csapat már ácsolná a diadalkaput.”