Idén, 2023-ban Szente Vajk volt a Szent István-napi rendezvénysorozat nagykövete. Ennek kapcsán beszélgetett a színész-rendezővel a Magyar Hírlap. A színész-rendezővel a Világgazdaság is közölt interjút. Lapszemle.

A kérdése, mit jelent az ország egyik, ha nem a legnagyobb ünnepe házigazdájának lenni, Szente Vajk a Magyar Hírlapnak kifejtette:

„Egy nagy találkozást. A nevem miatt az első történelmi személy, akit megismertem, éppen I. István királyunk volt. Megkeresztelése előtt Vajk volt a neve, így már nagyon korán elkezdett érdekelni az élete, az örökség, amit ránk hagyott.” A színész-rendező szerint azok, akik „támadják a tűzijátékot”, azok több mint 500 év hagyományát támadják.

„Elfogadom, hogy ez egy olyan gondolat, amit lehet támadni, de ha elhagyjuk a hagyományainkat, a kultúránk elemeit, akkor nem marad semmink. Egy népet a kultúrája tesz nemzetté. Ez is a kultúránk része, augusztus 20-án 1927 óta minden évben van tűzijáték” – tette hozzá.

Márciusban kapta meg az Érdemes Művész kitüntetést, ennek kapcsán említette, hogy úgy érzi, a díj a zenés színháznak is szól. A Világgazdaság kérdésére, még mindig küzdeni kell-e a „könnyű” műfaj elismertetéséért, Szente Vajk úgy vélekedett: „A nézők felé nem kell bizonyítani, ahogy a számok is mutatják. Szakmai berkekben igen. Miközben ha megkérdezek egy járókelőt, hogy mondjon a Vígszínházból – mint jelentős prózai színházunkból – három előadást, akkor elképzelhető, hogy a Padlást, A dzsungel könyvét és a Pál Utcai fiúkat mondja. (…) Mikor fog a szakmai hozzáállás változni?”.

Szente Vajk szerint a közösségi média korában sűrűbben kell fogalmazni a történetvezetésben és a rendezésben is: „Három-négy másodpercenként információt kell adni a nézőnek. Ez lehet egy kimondott szó, de vizuális információ is, mert több ingerre van igény. Ma már a fénytechnika külön művészeti ág. Madarász János – kiváló szakember, vele szoktam dolgozni – ugyanannyi időt tölt a világítás tervezésével, mint a jelmez- vagy a díszlettervező a saját feladatával. Szerintem a totális színház felé tartani jó dolog, és ezek az előadások vizuális értelemben példát mutathatnak a prózai produkcióknak is.”

Magyar hősök történetének színházi bemutatása fémjelzi az utóbbi éveit. Erről úgy fogalmazott: „Tegyük hozzá, hogy a hősök esetében – ahogy az István, a királyra is igaz – a szándék sosem az, hogy piedesztálra állítsunk valakit, hanem hogy megmutassuk egy történelmi személy esendőségét, tépelődését, hogy egyik helyzet sem fekete vagy fehér. Puskásból megmutattuk, hogy pimasz, vicces, becsületes, tehetséges, de közben nem tagadtuk a gyengeségeit sem. Erre a színház remekül alkalmas. A témaválasztásaim egyrészt személyesek: a történelem szeretete nagyon megmozgat, de az a lényeg, hogy hallom-e egy történetben a zenét. Rubik Ernőről lehet, hogy kell egy musicalt írnom, ez már ott van a gondolataim között, de még nem szólalt meg benne a zene. (…) Az öt marslakó, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede nem kifejezetten musicalfigura, az ő történetüknél mégis azt érzem, hogy szól a zene. Az Oppenheimer című filmből azért sok minden kimaradt, és ki más mesélhetné el az ő jelentőségüket, ha nem mi, magyarok?” – veti fel Szente Vajk.

A jövő márciusban mozikba kerülő Petőfi-film, a Most vagy soha egyik producere, de már több új filmterven is gondolkodik: „A mohácsi csatáról szóló produkció története kész, ugyanúgy Kis-Szabó Márkkal és Rákay Philippel építettük fel. Az úgynevezett treatmentet – amely részletesen leírja a cselekményt – adjuk be ősszel a Nemzeti Filmintézethez, és várjuk az elbírálását. Ha az első lépés sikeres lesz, akkor állhatunk neki a forgatókönyv írásának. Ha megvalósulhat a film, akkor 2026-ra kellene elkészülnie, a mohácsi csata 500. évfordulójára.  Az egyik fontos pillér, hogy II. Lajos királyról méltóképpen beszéljünk. Nagyon rövid ítélet él most róla sokakban: a béna jagelló király, aki belefulladt a harminc centis Csele-patakba, és még el is veszítette a mohácsi csatát. A kérdés lényegesen árnyaltabb: ez egy nagyon potens fiatalember volt, aki akár nagy uralkodóvá érhetett volna.”