Szenteczki Zita rendezőt a Magyar Narancs kérdezte a karantén időszakáról és arról, mi a helyzet a Narratíva Társulattal.

A Magyar Narancs interjújából:

Arról szólva, hogy milyen körülmények között találta a járvány, Szenteczki Zita elmondta: “A halál kilovagolt Perzsiából című, Juhász András intermédia-művésszel közös produkciónkat játszottuk volna blokkosítva ismét a Trafóban. Ehhez át kell alakítani az egész nagytermet.

Épp kipakoltuk a teret, amikor jött a bejelentés, hogy nem lehet száz fő fölötti rendezvényt tartani.

Rossz volt, hiszen ezt mindig úgy várja az egész stáb, mint a karácsonyt. Egyszer lement online, de a sok látványos videotechnika ellenére szerintem pont az nem érzékelhető belőle, hogyan válnak a színpadon látható történések illúzióvá real time, márpedig ez a lényege. (…) Mivel másodéves doktoris vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, tanulással is töltöm az időm.”

Azt is elárulta, mi a kutatási témája: “Magánmitológiák címen azt vizsgálom, hogyan juthat el minél több emberhez a nagyon személyes mondanivaló. Három fejezetből áll. Az első fele a számomra a témában példaértékű előadásokról szól. Például a Romeo Castellucci rendezte Gluck-operáról, az Orfeusz és Euridikéről, ahol a görög tragédiát egy valós élethelyzettel fűzi össze az alkotó. Egy nő történetével, aki az előadás idején 18 hónapja feküdt kórházban, lebénulva úgy, hogy csak a szemét tudta mozgatni, tehát a pillantásával kommunikált, és a férje minden nap meglátogatta. Ez indította el a doktori tervét bennem, mert azt éreztem, hogy nagyon fontos, hogy egy előadás milyen asszociációkat nyit meg a nézőben.

A hazai magánmitológiák közül egyebek közt El Kazovszkij Dzsan-panoptikumával foglalkozom. A disszertáció második részében olyan személyes történetekről van szó, amelyeket mások hoztak nyilvánosságra.”

Arról is beszélt, mi történik most a Narratíva társulattal: „Készülünk a jövő évadra és segítjük azt, aki épp rendez. Nem úgy tekintünk az alkotásra, mint a birtokunkra, inkább azt gondoljuk, hogy a különféle nézőpontok összeadódhatnak, így valamiféle kollektív alkotófolyamatban vagyunk. A mi generációnknak ez a metódus jó lehetőség a struktúraváltásra.

Hét évre szerződtünk egymással. Az első évben mindenki függetlenül, de klasszikusabb formában azt rendezte meg, ami hozzá közel áll.

A következő évadban két dolgot csinálunk közösen: egy családi színházat, együttműködésben Jankó Mátyás technikai vezetőnk Papírpanír Imagináriumával, amelynek az egyik fő célja, hogy ne csak a fővárosban tudjon fórumként működni, különleges, vidékre is utaztatható foglalkozás formájában dolgozunk, januártól pedig egy felnőtt darabot próbálunk” – számolt be Szenteczki Zita.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.