Szentgyörgyi Bálintot Gyárfás Dorka kérdezte a WMN oldalán a gyerekkoráról, Magyarországhoz való viszonyáról, szerelméről, a karrierépítésről, a fociról és a Besúgó című HBO sorozat nemzetközi sikere utáni lehetőségekről.

Szentgyörgyi Bálint elsőként arról beszélt, hogy milyen élmény naponta új ajánlatokat kapni, és milyen érzés az, hogy ilyen nagyot robbant a sorozat nemzetközi szinten is: „Nagyon örülök, ugyanis pont erre készültem. Csak arra nem számítottam, hogy ha tizenvalahány ajánlatot kapsz, az azt jelenti, hogy tizenvalahányra kell majd nemet mondanod – mert ugye csak egy úton indulhatsz el” – mondta.

„Én rengeteget készültem arra, hogy mi történjen velem A besúgó után, és vannak már kész forgatókönyveim is. Úgyhogy bármilyen csábító például egy franchise-ba becsatlakozni, azt hiszem, akkor maradok hű magamhoz, ha nem adom fel a bástyáimat. De nem hoztam még meg a végső döntést. Majd, ha minden lecsillapodik egy kicsit… Az ügy még folyamatban van, ezekben a hetekben állandóan Zoom-tárgyalásokban vagyok. Ráadásul még A besúgónak is csak a felénél járunk, szóval jöhetnek újabb ajánlatok is. Érezhető, hogy Európa hamarabb mozdult, mint az USA, ahol csak most kezdtek el felfigyelni rá. Igyekeztem olyan produktumot létrehozni, ami a magyar szemnek is hiteles és igazi, de bárhol máshol is érthető és érdekes.”

Majd szóba került, hogy a siker mennyire változtatja meg az embert: „Ami történik, azt elképzelni sem tudtam. Nem tudtam, milyen az, amikor minden nap felülírja az előzőt, annyi új kapu nyílik meg. De nem érzem, hogy bármit is változtatott volna rajtam. Ha öt évvel ezelőtt leülünk, ugyanezt az embert találtad volna itt – de ez nem egyedül nekem köszönhető, hanem a közvetlen környezetemnek is –, gondolok itt például a barátnőmre, aki sokkal intelligensebb ember, mint én. Ez nagyon a földön tart…” – fogalmazott, majd hozzátette:

„Én ezért kurva sokat dolgoztam, és nagyon sok dologról lemondtam miatta – de van, amiben szerencsém volt. Mert ha találkozol azzal az emberrel, aki támogatni tud mindenben, az a szerencse kategóriába tartozik. Ezért nem tudsz tenni. Viszont azt hozzá kell tennem, hogy nemcsak Ági volt mellettem mindenben, hanem a barátaim is: például Varga Ádám, aki a sorozatban Mátét alakítja (és neki írtam ezt a szerepet), vagy Czomba Albert operatőr, aki a B kamera mögött állt, és a kezdet kezdetétől együtt dolgozunk.”

A külföldi lehetőségekről így mesélt: „Az a szerencse, hogy ma már nem kell emigrációban gondolkodni. Ha valaki a streamingcsatornáknak akar dolgozni, akkor egyáltalán nem baj, ha egy kis országot képvisel, mert az emberek kíváncsibbak lettek az egzotikumra, és ezt a streamingszolgáltatók meg is lovagolják. Ha a nézők felfedeznek egy egzotikusnak tűnő kultúrát, akkor rákattannak, és még több tartalmat akarnak nézni onnan. Én jól érzem magam itt, és ismerem Nyugat-Európa realitását. Los Angelesben még nem jártam, de megyek nemsokára, és nincsenek illúzióim. Tudom, hogy ezek a városok rég túlnőtték a határaikat, és azt, hogy hány embert tudnak befogadni.”

Gyárfás Dorka arról is kérdezte, járt-e egyetemre: „Nem, soha nem is akartam, utáltam tanulni. Illetve tanulni nagyon szeretek, csak azt utálom, ha tanítanak. Én már öt-hat évesen tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, így volt időm kidolgozni, hogy amikor majd lesz rá lehetőségem, hogyan kell megragadnom.

Nem is jelentkeztem rendező vagy forgatókönyvíró szakra sehová, mert nem akartam az életben még egyszer olyan helyzetbe kerülni, amiben én vagyok a tanuló, és egy tanár a maga ritmusában adja le az anyagot. Tudtam, hogy ilyen helyzetekben én nem tudok önmagam legerősebb verziója lenni, sőt frusztrált leszek tőle. Szóval óriási felszabadulás volt számomra, amikor végre véget ért az iskola.

Mindig rossz tanuló voltam, és hiába szerettek a többiek, boldogtalan voltam attól, hogy meg kell felelni egy általános követelményrendszernek, és csak az az egy tantárgy nem létezik, amivel az egész életemet szeretném tölteni. Úgyhogy amikor kikerültem az iskolából, egy szállodában kezdtem dolgozni, hogy eltartsam magam… Aztán egyik napról a másikra feladtam az állásom és az albérletem, összepakoltam, és egy hátizsákkal haza is jöttem. A családom még mindig külföldön élt akkor, a rokonok, nagyszülők vidéken, a régi osztálytársaim (az a két osztály, amibe jártam) már rég szétszéledtek, úgyhogy nem ismertem szinte senkit a fővárosban.”