Kiskorától tudatosan készült arra, hogy egyszer majd színpadon álljon. A hajdúszoboszlói lány tizenkét éven át balettozott, 3 évig zongorázott, kilenc évesen lépett először a mindent jelentő deszkákra a Csokonai Színházban, ahol az évek során több darabban is szerepelt. Akkoriban még nyitott kérdés volt, hogy a színházat vagy az éneklést választja, hiszen számos vers- és prózamondó versenyen nyert első helyezést, közben egy helyi rock bandában zenélt és nem mellékesen 2012-ben ő lett Debrecen hangja. Végül a színészet mellett döntött.

Elsőre felvették az SZFE-re, harmadév végén a Vígszínházba hívták gyakorlatra, ahol az elmúlt két évben kilenc darabban kapott feladatot, köztük olyan komoly lehetőségeket is, mint a Mágnás Miskában Rolla és A padlásban Süni. A zenés munkák mellett drámai tehetségét is megmutathatja a Mikvében vagy A nagy Gatsbyben.

Normál körülmények között hol találkoztunk volna és miért ott?

Amikor mondtad, hogy gondolkozzunk helyszínen, rögtön az osztályterem ugrott be, de sejtettem, hogy azt valaki választani fogja, sőt még azt is megéreztem, hogy Csenge lesz az. (nevet) Épp ezért volt egy B tervem is: Bagó Gizella tanárnő énekterme. Marton tanár úr mellett az ő személye volt talán a legmeghatározóbb nekem ez alatt az öt év alatt. Nemcsak azért, mert hihetetlen sokat tanultam tőle technikailag, hanem mert emberileg is rengeteget köszönhetek neki. Az énekléssel mindig ambivalens volt a viszonyom: egyszerre volt felszabadító és szorongással teli. Az emberek általában úgy tartják, hogy jó hangom van, ezért soha nem értették az ezzel kapcsolatos félelmeimet, mégis én voltam az, akinek a gimiben az összes énekvizsga előtt elment a hangja.

Miért?

Mindenben nagyon maximalista vagyok, és ezen a területen egyszerűen nem volt meg a biztonságérzetem. Tizenkét évig klasszikus balettoztam, ott soha nem izgultam, mert a testemet tudom koordinálni és kontrollálni illetve pontosan tisztában vagyok a határaimmal. Az éneklést mindig is szerettem, de nem volt mögötte valódi technikai tudás, csupán érzetek, ezért nem igazán voltam képes irányítani. Emiatt volt bennem egy félsz – ötven ember előtt soha nem tudtam úgy énekelni, mint amikor egyedül, otthon elengedtem magam és kieresztettem a hangomat. Sokáig nem jöttem rá, miért van ez így. Aztán bekerültem Bagó tanárnőhöz… Emlékszem, amikor az első félévben a születésnapom utáni délelőtt bementem hozzá, fáradtan, kicsit másnaposan és azt kérdezte, hogy nem értem-e, amit mond vagy értem, csak nem akarom megcsinálni, és mondjam el, mégis mi ez a gát bennem még fél év után is. Soha nem beszéltem neki erről, de ő megérezte, mint ahogy mindig mindent… Elpanaszoltam neki a bizonytalanságaimat, mire ő azt felelte: Luca, évekig balettoztál, pontosan neked kéne tudni, hogy épp olyan izmok vannak a lábadban, mint a torkodban, csak sokkal érzékenyebbek és finomabbak, emiatt pedig nagyobb türelem kell ahhoz, hogy ezek megerősödjenek. Egy balett táncos sem az első félévben emeli fel és tartja meg a lábát 180 fokon, az is gyakorlás és tréning kérdése. Ugyanez a helyzet a hangszálakkal is. Ez a beszélgetés egy választó vonal volt, akkor, ott megértettem valamit és elengedtem a görcsöket. Emberileg is sokat kaptam a tanárnőtől: hogyan kell viszonyulni a szakmához, hogyan kell kommunikálni az emberekkel, és még ezer más dolgot.  

Ezt a tudást már tudod kamatoztatni a Vígszínházban, ahol több zenés darabban is játszol?

A Padlásban, ahol Sünit játszom és A nagy Gatsbyben már egyáltalán nem volt bennem félelem. Ezekben az előadásokban annyira visz magával a történet, hogy nincs időm ezzel foglalkozni. A Mágnás Miskánál viszont voltak és vannak bizonytalanságaim. De azt is tudom, hogy ez elsősorban amiatt van, hogy nem hiszek eléggé magamban. Rolla egy szoprán szerep, én pedig mezzo vagyok. Persze nyílik a hangom felfelé, nagy a hangterjedelmem, de idő kellett hozzá, hogy egyáltalán elhiggyem, hogy ez nekem valamikor is menni fog. A tanárnő biztatott, és igaza lett, előadásról előadásra egyre jobban megy. A veszélyhelyzet kihirdetése előtti utolsó előadás például csodás élmény volt, még az öltöztetőm is megdicsért: hallgattak a lányokkal a takarásban és mondták, hogy nagyon jól ment. Érzem én is a fejlődést és ez nagyon sokat ad, mert imádom a zenés színházat. 

Mit kedvelsz benne?

Szeretek táncolni, énekelni és imádom a zenét. Kiskoromban folyton a Webber musicaleket hallgattam, a mai napig ezek a nagy, klasszikus musicalek a kedvenceim. A zenés színházban számomra az a legnagyobb kihívás, hogy megtaláljam azt az arany középutat, amikor az alakítás még hiteles, nem sok és nem művi, hogy úgy szólaljak meg a prózai részekben, mint egy ember. Egyébként azért is érzem azt, hogy a Vígben a helyemen vagyok, mert itt egyszerre játszhatok prózai és zenés darabokban. Bármelyik hiányát nehéz lenne elképzelni. Imádom a fajsúlyos, mély drámákat, de időnként jól esik „szórakoztatni”. A zene visz magával, hihetetlenül meg tudja érinteni az embereket és hát persze engem is. Sok-sok emléket felidéz. Egy-egy dallam gyakran egy korszakot jelent az életemből. 

Mert vannak olyan zenék, amiket egy időben sokat hallgattál?

Abszolút. Vannak olyan időszakok, amikor egy lemezt hallgatok oda-vissza. Anyáék örültek… Volt például Sting korszakom, volt, hogy évekig csak Norah Jones-t hallgattam. De olyan is van, hogy a The Temptations Papa Was A Rolling Stone című számát hallgatom egész nap. 

Most miket hallgatsz?

Most épp a szakdolgozatomon dolgozom, és közben klasszikusokat hallgatok. Fontos, hogy ha írnom kell, olyan zene szóljon, aminek nem tudom a szövegét, mert különben nem tudok figyelni, és egyből énekelni kezdek. Egyébként imádom a nyolcvanas évek muzsikáját, a mai zenével nem igazán tudok mit kezdeni. Nálunk karácsonykor mindig a Queen szól, mi arra díszítjük a fát. Van egy Brooke Fraser nevű énekesnő, a gimi alatt nagy kedvencem volt, pont most hallgattam meg újra a lemezét és egy csomó életérzést visszahozott. A zenék nekem nagyon kapcsolódnak élményekhez és korszakokhoz, emiatt persze van olyan is, amit már nem szívesen hallgatok meg. (nevet) Szóval az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig szinte bármi jöhet. 

Azt mondtad, az utolsó Mágnás után az öltöztetőd megdicsért, milyen jó voltál. Ez azt jelenti, hogy a Vígben van egy ilyen fajta figyelem a háttérben dolgozók részéről? Vagyis ott egy igazi jó, összetartó közösség van?

Igen, maximálisan. A portástól a díszítőkön, táncosokon át a társulati tagokig, mindenkinek fontos ez a színház és az ott dolgozó emberek. Mondok egy példát. Nagyon izgultam a Mágnás Miska beugró próbái alatt, egy hetünk volt felkészülni Reider Petivel. Az egyik alkalommal odajött hozzám az egyik díszítő, megveregette a vállamat, és azt mondta: „Luca, tudom, mire vagy képes, ne csináld ezt! És te is tudod magadról, mit tudsz. Hidd el, meglesz a hétvégére!” Nagyon szeretem és csodálattal figyelem őket. Muszáj beszélni arról, hogy milyen elképesztő munkát végeznek. Marton mindig arra tanított minket, hogy a színházról komplexen gondolkozzunk, és ne csak az legyen a fejünkben, hogy mi mit csinálunk a színpadon. A vizsgáinkat magunk fényeltük, mi csináltuk a díszleteket, vágtuk a zenét, így megtanultuk értékelni valamennyi színházi ember munkáját. Amikor bekerültünk a Vígbe, nagyon furcsa volt, hogy az öltöztetők gombolják be a blúzom, segítenek felvenni a cipőm, bekapcsolni a melltartóm, hiszen ezeket én is meg tudnám csinálni. De mindig azt mondják, hogy nekem csak annyi a dolgom, hogy a szerepemmel foglalkozzak. A mai napig is sokszor zavarba jövök ettől. Az, hogy ennyire figyelnek ránk, biztonságot ad, és úgy tudok bemenni próbálni, hogy nem szorongok. Akik kevéssé ismernek, többnyire azt gondolják rólam, hogy magabiztos vagyok, pontosan tudom, mit csinálok – mert elég hamar és könnyen megtalálom a helyemet egy új közösségben -, de ez egyáltalán nem így van. Nagyon tudok görcsölni és a végletekig izgulni. Nekem a próbafolyamat első egy-két hete borzasztó. Idő kell, amíg bemelegszem, puhatolózom és merek csinálni dolgokat. Tudom, hogy erre sok esetben nincs idő, sokan azt várnák, hogy azonnal mutass valamit. Nekem ez nem megy. Irigylem azokat, akik már az első pillanatban bátrak és felszabadultak tudnak lenni. 

Ez azért még változhat.

Lehet, nem tudom. Zsótér tanár úrral is volt erről egy beszélgetésünk Az élet álom kapcsán. Elmondta nekem, hogy azért osztotta rám az öreg király szerepét, mert úgy gondolja, hogy nekem elsősorban nagy női szerepeket fognak adni a rendezők, és ő ez ellen akart menni. Nagyon megküzdöttünk egymással a próbák során, mert meglepődött, hogy nem nyitok, hogy hetek telnek el és mégsem merek új dolgokat kipróbálni, pedig azt gondolta rólam a vizsgák alapján, hogy én rögtön a topon vagyok. 

Ennek egy csomó része önbizalom kérdése is.

Hát persze.

Egyébként én is azt látom benned, amit Zsótér Sándor… De a lényeg, hogy te mit gondolsz magadról. Milyen szerepekre vágysz, miben érzed jól magad?

Ez csak egy szelet. Ugyanúgy tudok kislányos lenni, mint nőies. Szerintem az, hogy hova sorolnak be, mit látnak meg benned, sokszor attól is függ, hogy az adott színházban milyen karakterek vannak melletted. Van egy testtudatom és tartásom – ami a táncnak is köszönhető –, ezek nyilván befolyásolják a rólam kialakult képet. És kedvelem is ezeket a feladatokat, de azt is, amikor valami egészen mást kell csinálni. A Vígben egyáltalán nem skatulyáztak be, hiszen a Padlásban Süni vagyok, ami naiva szerep, a John Gabriel Borkman című előadásban egy tizenöt éves kislányt alakítok. Szeretem, ha sokféle lehetek. Ezért is volt nagy kedvencem az egyetemen a Tóth Kriszta írásából készült Pixel, ahol teljesen különböző figurákat kellett megformálnom egyetlen előadásban: egy tenyeres talpas asszonyt, egy érettebb nőt és egy fiatal lányt. Nagyon vágyom arra, hogy ne csak az alapján találjanak meg feladatok, hogy szépnek vagy jó nőnek tartanak. Én nem szeretném, ha ez határozná meg, milyen munkák jutnak nekem. Emlékszem, a Drága örökösök egyik forgatási napján a rendező odaszólt nekem: „Luca emeld már fel a fejed, mert a nézők azt akarják látni, hogy szép vagy”. Ő jóindulattal mondta, de valahogy mégis furcsa volt ezt hallani, és talán még rosszul is esett egy kicsit. Ez egy összetett kérdés. Én úgy látom, hogy általában azok a nők, akiket a környezetük szépnek lát – amellett, hogy ez egy jóleső érzés – nem akarják, hogy ez alapján ítéljék meg őket. Én is így vagyok ezzel. Persze az alkat sok mindent meghatároz, ez ellen kár is küzdeni. Mondjuk nekem iszonyúan sok időbe telt elfogadni a testemet. Nem vagyok nádszál vékony, törékeny lány, ez régen sok önbizalmi problémát okozott.

De a világban egyre inkább a természetes női szépség az ideál. 

Igen, de ez sok mindenkinek, akinek a saját testével problémája van, nem nyújt vigaszt. Iszonyú sokat küzdöttem a súlyommal az egyetemen, nyilván azóta sokat fogytam, formálódtam, és az erről való gondolkodásom is változott. Mostanra már el tudom fogadni magam, sőt a pozitív oldalát is látom: azt hiszem, jobban áll ez nekem, mintha húsz kilóval vékonyabb lennék. 

Említetted, hogy Martontól komplex színházi gondolkodást tanultatok. Mi volt még, amit útravalónak elraktál az egyetemi évekből?

Mindhárom osztályfőnökömtől mást és mást lehetett tanulni és kapni. Forgi (Forgács Péter – a szerk.) állt korban legközelebb hozzánk, ezért ő mintegy cinkosként volt köztünk jelen. Nem mellesleg imádom, ahogy gondolkodik. Gézával (Hegedűs D. Géza – a szerk.) a legmeghatározóbb élményeim a színházban voltak. Elképesztő látni, milyen energiával és odaadással tud dolgozni. Lenyűgöz az olvasottsága és a műveltsége is. Na és ahogy beszél a színpadon! A leghalkabb szavát is hallom még az utolsó sorban is. Nem tudom felfogni, hogy csinálja. És hát Marton… Fantasztikus volt az az elegancia és tartás, ami áradt belőle. Halálosan pontos volt és erre minket is ránevelt. Nem volt könnyű dolga velem, mert én nagyon nem vagyok az. (nevet) Pontosan tudta, kihez hogyan kell szólni. Ha valami nem tetszett neki, soha nem úgy beszélt, hogy azzal megalázzon vagy megsemmisítsen, hanem mindig azt sugallta, hogy tudja, hogy én az adott feladatot jobban is meg tudom csinálni. Elég volt egy mondatot mondania és mindent megértettem, minden a helyére került. Az, hogy bízott bennem a felvételi első pillanatától mindvégig, nagyon sokat jelentett. Emiatt is volt később borzasztóan fájó a hiánya.

Honnan érezted, hogy már a felvételi alatt bízott benned?

A debreceni Adyba jártam drámatagozatos osztályba. Csiki bácsi (Csikos Sándor, a Csokonai Nemzeti Színház művésze – a szerk.) készített fel. Abban a néhány hónapban sok mindent megismertem magammal kapcsolatban, rengeteget olvastam és verses naplót is írtam. Ha valaki elolvassa, persze nem tudja, mi miért van benne, de ha én ránézek egy-egy versre, pontosan tudom, épp akkor miért írtam azt le. Végül sikerült összerakni magam a felvételire. Az első rostán csak Géza volt bent, viszont a másodikon már mindhárman ott ültek. Azt éreztem, hogy figyelnek, hogy jók vagyunk együtt, működik a kémia és hogy dolgunk van egymással. Hál’ istennek ők is így gondolták. Ha kívánhatnék egy dolgot, akkor a harmadrosta előtti egy hétre, az együttélésre mennék vissza. Az összes küzdelemmel meg fáradtsággal együtt ez volt a legfelszabadítóbb időszak az életemben. Ott nagyon éreztem, hogy Marton azt szeretné, hogy jól sikerüljön az utolsó rosta, amin már az összes tanár bent ül. Volt egy jelenet, ahol el kellett sírni magam egy adott ponton. Életemben nem sírtam még színpadon, fogalmam nem volt, hogy lehet ezt elérni. Az egyik próba után mellém ült és odasúgta: „Luca, ugye megígéred, hogy hétfőn sírni fogsz?” Ránéztem: „Tanár úr, meg”. Ebből sejtettem, hogy fel akar venni, mert azt éreztem, szeretné, hogy nekem ez jól sikerüljön. Egyébként pedig elsírtam magam hétfőn… (nevet) 

A kémia nem csak a tanárok, de az osztálytársak között is kell, hogy működjön. Ti jó osztály voltatok?

Nagyon. Nagyon-nagyon szeretem őket. Elképesztően sok mindenen mentünk együtt keresztül, rengeteg minden történt ez alatt az öt év alatt, és ennek ellenére sem hullott szét az osztály, sőt, minden élethelyzetben ott tudunk lenni és segíteni, erősíteni egymást. Bár teljesen különbözőek vagyunk, a lelkületünkben valahogy mégis nagyon egyformák. Azt hiszem, az osztálytársaim kedves és jólelkű emberek. Amikor a szemükbe nézek, melegséget érzek. Szomorú, hogy igazán csak két év jutott nekünk, mert a tanár úr távozásával kicsit összekuszálódtak a dolgok, de az a két év iszonyúan intenzív volt és nagyon élénken megvan minden a fejemben. Furcsa, mert bár régóta nem vagyunk együtt, mégis nehéz belegondolni abba, hogy most vége van.

Nektek, akik a Vígbe mentetek gyakorlatra, azért könnyebb dolgotok volt/van, mint akik szanaszét szóródtak a pályán… Nem tudom, ők ugyanígy gondolkodnak-e az osztályról.

Nem tudom, hogy így gondolkodnak-e, de az, hogy mi hatan vagyunk a Vígben, az osztály másik fele pedig nem, nem a mi döntésünk. Egy külső akarat alakította így. Nyilván az a pillanat, amikor kiderült, hogy feleződik a csapat, senkinek sem volt egyszerű. Fizikailag ugyan valamennyire szétszakította a közösségünket, de a lelkünkben nem hiszem. 

A színház mellett elég sokat forgatsz. Több sorozatban feltűntél, most rendszeres szereplője vagy a Drága örökösöknek. Szereted ezt a világot?

Voltak apróbb lehetőségeim, egy-egy napos forgatások, ez most az első olyan munka, amiben visszatérő szereplő vagyok és hát az az igazság, hogy eléggé imádom. Forgatni csak a gyakorlatban lehet megtanulni, sajnos az egyetemen erre nem igazán készítenek fel. Most tapasztalom meg, milyen a fejem a képernyőn: erős a mimikám, eleve erőteljes az arcom, nagy a szemem, a szám – nagyon finoman kell vele bánni. Minden egyes részt, amiben vagyok, visszanézek, még akkor is, ha csak egy mondatom van, mert ebből tudok tanulni. Nem mondom, hogy mindig kellemes élmény… Ráadásul még a közösség is szuper. Jó velük lenni az összes hajnali négyes keléssel együtt. Valami mást, új színt hoz a mindennapokba. 

Most minden leállt, a színház, a forgatás. Mit kezdesz a váratlan szabadsággal – már a szakdolgozat íráson kívül?

Rengeteget főzök. A normál hétköznapokon is törekszem arra, hogy én és a szeretteim olyat együnk, amit én készítek, de sajnos nincs rá elegendő kapacitásom. Most viszont van és ez nagyon szuper, mert imádok főzni. Mindenevő vagyok. Azt hiszem, erre apukám nevelt rá. Amikor kicsi voltam, egy vadászház igazgatója volt, azóta is a vendéglátásban dolgozik. Mindig mellette ültem az étkezőasztalnál. És minden került az asztalra. Úgyhogy nekem semmi nem adja fel a leckét. Az volt az alapszabály, hogy mindent meg kell kóstolni egyszer, aztán dönthetek úgy, hogy nekem valami nem kell, ha nem ízlik. 

Jól is főzöl?

Igen, azt mondják. Múltkor például indiai vajas csirkét csináltam és sütöttem hozzá naan kenyeret.

Csak nem Hegyi Barbara babérjai törsz?

Az ő könyvéből is szoktam főzni. De nagy büszkeség, hogy legutóbb elkérte a mézeskalács receptemet. (nevet) Szóval a főzés nagyon kikapcsol, mert tulajdonképpen ez is egy alkotás, még ha pillanatnyi is. Imádom, hogy sok különböző dolog van előttem, és abból egyszer csak összeáll valami. Ezen kívül kézműveskedek – ez régi nagy szenvedélyem gyerekkorom óta. Anyukám gyermekszabadidő-szervező szakirányon végzett, és volt egy kötelező órájuk, ahol különböző kézműves technikákat kellett elsajátítaniuk. Mindig vitt magával engem is. A keresztszemes hímzés a nagy szerelmem, de kötni is szoktam és sokáig a gyöngyfűzés, nemezelés is érdekelt. Most horgolni tanulok.

És mit csinálsz a kész termékekkel?

Csak keveset tartok meg, a legtöbbet elajándékozom. Gyerekkoromban már októberben elkezdtem készülni a karácsonyra és mindenféle ajándékot gyártottam a családnak. Ez egyébként a mai napig így van. Ha kell, előadás után, halálfáradtan, éjfélkor kezdek hímezni. Jó érzéssel és örömmel tölt el, hogy olyan dolgot adhatok a barátaimnak és a szeretteimnek, amit én készítettem. Rudolf Szonjával van is rólunk egy kép, ahogy a Mágnás Miska előadás jelmezében, szőke parókában és rózsaszín csillámos ruhában ülünk, mint két öregasszony – én kötök, ő meg hímez. (nevet). Aztán sokat pihenek és alszom – ami igencsak rám fér az elmúlt hónapok hajtása után, na meg Rubint Rékázok. (nevet)

Bizonytalan a közel jövő, de hogy látod a távolabbi jövőt? Hol szeretnél tartani, mondjuk öt év múlva?

Ha öt év múlva gondolok magamra, már szeretnék egy gyereket. Fontos számomra a családalapítás és egy olyan közeg létrehozása, ahol szeretetben lehet gyerekeket nevelni. Szenvedélyesen szeretem a színházat, nem is foglalkoznék semmi mással, de nem úgy gondolok rá, hogy mindenek felett áll és nem létezik semmi más. Sok minden van, ami számomra egyenrangú ezzel, például a családom, a barátaim. 

De egy gyerekvállalás adott esetben nem jelenti azt, hogy ott hagynád a színházat.

Ez nem elvágólagos persze, és nyilván nem látom az akkori önmagamat sem, de ha egyszer arra adnám a fejem, hogy anya legyek, akkor a gyermekem lesz az első. Nem rohannék vissza rögtön a színházba.

Olyan családból jössz, ahol ez fontos érték?

Igen. Anyukám borzasztóan sokat foglalkozott velünk. Mindenhova ő hurcolt minket a bátyámmal, és rengeteg energiát fektetett abba, hogy figyelje a személyiségünk alakulását, a készségeink fejlődését és fejlesztését. Azt hiszem, elég jól sikerült neki, mert a bátyám is azzal foglalkozik, amit szeret, amit egész életében akart csinálni – matematikus lett, és én is így vagyok ezzel. Szóval ez egy elég erős minta. Nem tudom elképzelni, hogy három hónap után visszarohanjak a színházba, mert az – bár nagyon fontos – megvár, és ha ott helyem van, akkor lesz egy év múlva is. Erről így gondolkodom. Szakmailag pedig szeretnék egy olyan színházi közösséghez tartozni, ahova minden nap játékkedvvel tudok bemenni, és ahol egy jó csapattal kreatívan és szabadon lehet dolgozni. 

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.