Azt állítja magáról, hogy ösztönös színész, miközben akik látták próbálni, tudják, legalább annyira intellektuális, ha él egyáltalán ilyen élesen a megkülönböztetés.

Lenyűgöző alakítások sorában mutatta meg magát a debreceni színházban, miközben rendre elmondja, hogy kényelemből nem váltott akkor, amikor kellett volna.

Odaadja a lelkét egy jó rendezőért, előadásért, hisz abban, hogy erre a szakmára születni kell, és hogy az önazonosságon, hitelességen sok múlik. Oláh Zsuzsa negyven éve van a pályán, összegző interjút beszélünk meg, de kiköti, hogy esze ágában sincs visszaemlékezni, múltat feltárni, maradjunk csak a jelenben. Maradtunk. Nem teljesen. (S maradtunk a tegeződésnél is, mivel olyan kapcsolatban vagyunk, ami a magázódást még egy ilyen interjú esetében is lehetetlenné tenné.)

Amikor telefonon egyeztettünk erről a beszélgetésről, megállapodtunk egy későbbi időpontban, majd fél óra múlva visszahívtál, hogy épp olyan hangulatban vagy, hogy könnyen tudnál beszélni arról, mit jelent számodra a színészet, a színház és a színpadi boldogság. Ezek szerint ez is olyan, mint színpadon lenni: egyszer minden könnyedén összeáll, máskor nehézkesebb?

Hangulatember vagyok, foglalkoztatnak a helyzetek, amiket megélek, de valamikor nehezebben nyílok meg saját magamnak is. Amikor szóba hoztad, hogy majd beszélgetni fogunk, azonnal elkezdtem leírni a gondolataimat és éreztem, ott és akkor alkalmas lenne, hogy beszélgessünk. 

Mik jutottak elsőként eszedbe? 

Hogy nem szeretek hátrafelé gondolkodni, vagyis nincs mondanivalóm arról, hogy mit jelentett nekem a pálya, mert ez egy élő dolog bennem és inkább előre tekintek, a jelent próbálom megfejteni és ha nagyobb terveim nincsenek is, tudom, hogy hová szeretnék eljutni és hogy hol tartok most.

Ezt most nehéz kikerülni: hol tartasz most, és hová szeretnél eljutni? 

Azt érzem, hogy új fejezet nyílik hatvankét évesen az életemben. Ezt a gondolatot a legutóbbi előadásunk hozta, érzem, hogy van bennem még kibontatlan anyag, nyitott vagyok, és egy jó rendező, egy jó előadás, jó kolléga még sok mindent ki tud hozni belőlem. Semmiképp sem a rutint.

A rutin egyszerre előny és csapda? Jó élni vele, de fájdalmas, ha csak az kínálkozik megoldásként? 

Bizonyos szempontból előny, mert nem kell azzal törődnöm, ami rutinná vált bennem, de ahhoz, hogy fejlődni tudjak, mindenképpen hátrány. Sok mindenben nem vagyok tudatos, de abban igen, hogy igyekszem olyan dolgokat felszínre hozni magamból, amiket magam sem ismerek. Viszont nem is olyan nehéz dolog elmennem a rutin mellett, mert halálosan tudom unni magamat.

Mindig izgattak az új utak, új dolgok. Azt gondolom igazi alkotói folyamatnak, amikor saját magamat is meglepem, a kollégákat is, és ők is engem. Ez egy izgalmas játék, ezért kortalan a pálya és ezért szeretem csinálni.

Az már más kérdés, hogy megkapja-e ma a feltételeket egy színész, hogy ezt meg tudja élni. A körülmények az utóbbi időben nem feltétlen adottak, ami a színésztársadalomban megöli azt a fajta nyitottságot, vidámságot és játékkedvet, hogy meg tudja élni újra és újra ezeket a pillanatokat.

Volt azért arra is példa, amikor nehéz körülmények között született jófajta színház…

Persze. A román és a lengyel színjátszás épp a legnehezebb időszakban tudott nagyon jó minőségű előadásokat kreálni. Nagyon sok függ a szerencsétől is, de egy jó igazgatóval, jó rendezőkkel, megfelelő emberi, szakmai értékekkel jó dolgok tudnak születni. Én hiszek a tehetségben, hogy erre a pályára születni kell, és mindenkinek, aki a színházban dolgozik, szeretni kell a színházat. Ha ezekbe a küllőkbe valamilyen akadály áll, akkor a színház nem lesz olyan, amilyennek lennie kellene. Személyes tapasztalatom az, hogy most sok az akadály ezekben a küllőkben. Persze,

De nyugodtan beszélhetünk a színházi dolgozók anyagi megbecsülésének hiányáról is. Ha nincs anyagi elismerés, ez a szerelem, ez a hit fáradtsághoz, kedélytelenséghez, adott esetben feladáshoz vezet, ami mindenképp a minőség rovására megy. 

Ez a szerelem biztos éltetett téged az utóbbi pár év két kiemelkedő alakításában: a Mintapintyben és a Gyászútonban. Szerencsésnek mondhatod magad, mert mindkét szerep lehetőséget adott arra, hogy megmutasd, hol tartasz, mivé érlelt negyven év a színpadon. Elismerő szakmai és nézői véleményeket kaptál. Ennyi konkrét visszaemlékezést megengedsz?  

Szerintem nem véletlenül említetted ezeket a szerepeket. Mindkettő Szabó K. István rendezése. Istvánt nagyon szeretem, emberileg, szakmailag is. Nagyon sok mindenben segített nekem abban, hogy önmagam tudjak lenni. Az ő világa egy olyan sziget, beleértve a próbafolyamatot is, amiért én ezt az egészet csinálom. Ha nincs ilyen sziget, az önkínzás.

Mi Szabó K. István rendezői titka? 

Nagyon felkészült, ami elengedhetetlen. Mély bizalmi viszony színészként rábízni magam egy rendezőre, mert közösen evezünk egy körülbelüli cél felé a nyílt tengeren. Ez ebben a gyönyörű, hogy közösen alkotunk, de ehhez neki tudnia kell, hogy mit csinál, sőt tudnia kell magas színvonalon tartani ezt a munkát, hogy útközben ne süllyedjünk el. István ezt mindet tudja, de hallatlan pedagógiai érzéke is van, ami egy érzékeny színésznek, aki a bőrén kívül hordozza az idegrendszerét, rengeteget segít. Ha egyedül maradsz, frusztrált, kiszolgáltatott leszel. 

Az volt a másik megjegyzésed ebben a hirtelen jött visszahívásban, hogy elmondanád, milyen érzés a színpadi boldogság. Az volt a meglepő, hogy ezt elég tárgyilagos hangon mondtad, nem volt olyan érzésem, mintha valamilyen különleges, megemelt, ihletett állapotban lennél, mint mondjuk egy jól sikerült előadás után. Ez egy ennyire megfogható, jól körülírható, tiszta képzet? 

A színpadi boldogság elképesztően felszabadult boldogság. Teljesen át tudod adni magad annak a világnak, annak a személynek és tudsz vele repülni, akár felfelé akár lefelé. Ha megtalálod a mozgatórugóját a szerepednek, akkor fantasztikus mélységeket és magasságokat élsz meg, azzal a biztonságérzettel, hogy színészként te ismered a történések végét. Olyan biztonságos repülés, amit csak az álomban tudunk megélni. Kétségtelenül kegyelmi állapot, ami magával ragadja a nézőt is.  

Hányszor voltál ilyen kegyelmi állapotban a negyven év alatt? 

Nem sokszor. Olyan energiák találkozása ez színész és rendező között, vagy színész és színész között, ami ritka. Egyre nehezebben alkuszom meg olyan helyzetekkel, amikor nem efelé közeledünk. 

A karakterformálás nehézségei nem állják útját ennek a kegyelmi állapotnak? Kőszínházban előfordulhat, bármennyire is figyelnek a szereposztásra, hogy a lelki habitusodtól, alkatodtól eltérő karaktert kell megformálnod. Minden esetben megtalálod benne magad? 

Nem lehet anélkül csinálni, hogy ne én legyek. Épp ez az izgalma: hányféle én vagyok? Mennyire van bennem ezeknek a karaktereknek egy-egy jegye? Ezek hús-vér emberek, és mivel én szülöm meg ezeket a szerepeket, nem lehet elválasztani magamtól.

Az előfordult, hogy nem sikerült lejutnom a mélységekig. Na ott van szükség egy jó rendezőre, mert van egy határ, amin túl nem mersz menni, mert pszichésen nehéz szembenézni magaddal, hogy ilyen mélységeim vannak, ilyen negatív dolgaim. A negatív tulajdonságokat felvállalni az életben is a legnehezebb. Meg kell találni az igazát, a mozgatórugóját egy negatív szerepnek, hisz a maga szemszögéből igaza van. Ott bicsaklik meg a dolog, ha azt akarom megmutatni belőle, hogy ő egy negatív ember. Nem, ő is egy ügyet szolgál, ami a környezete számára negatív visszhangot vált ki, de ő hisz ebben. 

Mit játszanál el manapság szívesen? Nem feltétlen szerepre gondolok…

Azt az állapotot tudnám most eljátszani, amiben vagyok: a keresés pillanatát. (Nevet – a szerk.)

Ebben a keresésben színésznőként foglalkoztat a korod?  

Nem vagyok vak, látom, hogy mennyiben változom. Főleg külsőleg. A belső változás, a fáradékonyság adott, amire lehet figyelni. De a lélek foglalkoztat: a lélek örök, nem öregszik, és egy színésznek nagyon fontos, hogy megmaradjon a belső vitalitása és hogy ne keseredjen meg ezen a pályán. Néha elgondolkodom, ha leállnék, hiányozna-e a színház?! 

Mi mást csinálnál? 

Elképzelésem sincs.

Szerző: VAJLAND JUDIT