1941. május 17-én született Haumann Péter Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Nemzet Színésze.

Haumann Péter pályájáról:

Haumann Péter gyerekként orvosnak készült, a Toldy Ferenc Gimnázium színjátszó körében azonban az egyik tanár felismerte tehetségét és a színi pálya felé irányította. Mindkét helyre jelentkezett, de a színművészeti előbb értesítette arról, hogy felvették. 1963-ban friss diplomásként Debrecenbe szerződött, onnan Pécsre vezetett az útja. A Dunántúli Színházak Fesztiválján látta meg Gyurkó László, aki szerződést ajánlott neki az újonnan alakuló 25. Színházban. Ezután rövid ideig játszott a József AttilaSzínházban, 1973-ban került a Madách Színházhoz, ahol számos jelentős szerepet játszott, és a társulat vezető művésze lett. 1988-ban a Nemzeti Színházhoz, majd a rövid életű Arizona Színházhoz, egy évre a Radnóti Színházhoz szerződött, 1994 óta a Katona József Színház tagja.

Sokoldalú művész, sajátos humorral megformált vígjátéki alakjai mellett drámai erejű alakításaival is emlékezetes sikereket arat. Már első jelentős szerepe, a Platón műve alapján készült Szókratész védőbeszéde című monológ országosan ismertté tette: fiatalon is hitelesen személyesítette meg a halálra ítélt, agg filozófust, a két és félórás művet súgói segítség nélkül mondta el. Emlékezetes alakítása volt az Állítsátok meg Arturo Uit címszerepe, a Sok hűhó semmiért Benedekje, a Hamlet Claudiusa, kiváló volt mint Volpone Ben Jonson darabjában, vagy Albinként az Őrült nők ketrecében.

Több mint 300 alkalommal játszotta el Tust, a kivénhedt színházi macska szerepét a Madáchban, a Macskák című musicalben, a darab műsorra tűzésének harmincadik évfordulóján ő is visszatért, és a közönség sokáig ünnepelte. Rendezéssel is foglalkozott, hat darabot vitt színre. A Katona József Színházban is előadja a Szókratész védőbeszédét, szerepelt többek között Harpagonként Moliére A fösvényében, Ibsen Hedda Gablerében és a norvég író A vadkacsájában, Shakespeare Macbethjében, Goethe Faustjában, az idei évadban Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című darabjában, Borbély Szilárd Az olaszliszkai című darabjában és Goethe Faustjában lépett színpadra.

Több filmben és számos tévéjátékban is szerepelt, köztük volt a Forró vizet a kopaszra, a Fekete gyémántok, a BÚÉK, a Hajnali háztetők, az Anna filmje, A hídember, a Szabadság, szerelem és a Kalandorok. Felejthetetlen alakításainak egyike a Patás figurája Rideg Sándor Indul a bakterház című regényének filmes feldolgozásában.

Művészi munkásságát 1970-ben és 1972-ben Jászai Mari-díjjal, 1980-ban érdemes művész címmel, 1985-ben Kossuth-díjjal ismerték el. A Halhatatlanok Társaságának 1997-ben lett tagja, 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2009-ben a Prima Primissima díjat, 2010-ben a nemzet színészévé választották. Három gyermeke közül Petra és Máté is a színészpályát választotta.

A művészről saját szavaival:

C-terv: Így van, orvosnak készültem, sőt a C-terv az volt, hogy fodrász leszek, mert a szüleim hölgyfodrászok voltak. Igazából, lazán hagytam az életem alakulását és a színészet jött be először, felvételiztem és felvettek. Hogyan adódnak össze ezek a pályák? Szegről-végről, de mindhárom szakma az emberekkel és az emberi viselkedéssel foglalkozik.

Pécsi tanulóévek: Az volt a „kisvilágom”, ma is a fedezékem. Feleségem, Vári Éva ott él, ott játszik, ma is odarohanok megnyugodni, erőt gyűjteni. És a sok emlék között a legérdekesebb: Arturo Ui. A kolerikus szangvinistát akartam kifejezni. Kitaláltam egy érdekes testhelyzetet. Ha az ember támaszállásban áll, a közönség nyugodt, mert védettnek érzi magát. De ha párhuzamos a két lábfej, a felsőtest előre dől, a karok lógnak, akkor az egész alaknak van egy rossz kisugárzása.

Üzem: Bele akartam dögleni abba, hogy színésznek mentem. A főiskola ápolt légköre után – legalábbis nekem annak tűnt – egy logikusan, de számomra idegenül működő, színházi nagyüzembe kerültem. Annyi finomságot, élénkséget kaptam, s ezt itt hirtelen nem találtam meg. El is akartam menni tengerésznek, már le is tettem kétszáz méteren az úszóvizsgát. Mégis, az a furcsa, hogy amennyire nem szerettem itt lenni, mégis a több mint ötvenéves pályám alatt Debrecenre szívesebben emlékszem, mint az összes többi helyre. A cívisvárosban egyébként a temetőben csavarogtam a legtöbbet – ott nyugalom volt.

Fordulópontok: Vannak szerepek, amelyek komoly fordulópontok voltak, mert jól sikerültek, tanulsággal jártak és vállalni lehetett a szakmában. Bessenyei Ferenc egyszer azt mondta, hogyha egy színész az életéből négy-öt olyan szerepet tud mondani, amihez kétség nem férhet, vagy alig, az egy jó arány. Fel tudok mutatni öt előadást. Ilyen volt nekem főiskolásként a Wojzeck, amit annak idején először játszottam az országban. Utána Arturo Ui szerepe Pécsett, és ilyen volt a Szókratész, a III. Richárd és Fösvény szerepe is.

Pillanat A színész lelkének van egy olyan tulajdonsága, hogy ha egy leírt szöveg – legyen az Shakespeare vagy egy mai kabaréjelenet – megérint benne valamit, akkor az rávilágíthat benne egy adott pillanatra. És ettől kivirul benne, hogy vele is megtörtént valamikor ez vagy valami hasonló, amire csak ekkor csodálkozik rá. Ez egy rendkívül szórakoztató dolog tud lenni – ha nem éppen kínzó. De a színész lelke alkalmas arra, hogy rég elfelejtett és szél által homokkal befújt dologról egy mondat egyszercsak lefújja a port, és ott virágzik valami, ami valóban megesett vele.

Gyógyít: Ha jó pillanatban, jól szólnak egy emberhez, az valóban gyógyít. Például egyszer előadtam Szókratész védőbeszédét egy nevelőintézetben, ahova pedagógiai szándékkal hívták meg az előadást: kíváncsiak voltak, hogyan reagálnak rá ezek a „megátalkodottak”. Bárki szabadon kimehetett, de a negyven gyerekből csak ketten távoztak. Végig hatalmas figyelemben volt részem, utána pedig úgy gyűltek körém, mintha én lennék a Mikulás. Biztos vagyok benne, hogy akkor ott valami jó dolog történt velük. Nagy trófeának számít az én mesterségemben, hogy sikerült ezeket a fiatalokat megfogni az előadással. De ehhez nagyon fontos a hitelesség és a kisugárzás, mert a színész akkor is üzen valamit, ha meg sem szólal, csak áll a színpadon.

Motorral: Motorral együtt érkeztem le Debrecenbe, első színházi állomáshelyemre. A család és a rokonság zsebkendővel búcsúztatott Pesten. „Járművel jött az új eresztés”- súgták a debreceni bennfentesek. Első szerepemről tudtam, Pixi leszek a Mágnás Miskában. Nos, éjjel az első próba előtt a sikerről ábrándoztam. Álltam a színpadon, köszöntem az ovációt, integettem a páholy, a karzat felé – és későn értem a próbára. „Bocsánat- védekeztem, én itt voltam, csak éppen álmomban.” Így tanultam meg, mekkora a különbség a színészélet és az ábránd között.

Uray Tivadar: Uray Tivadar miatt lettem színész. Roppant profán dolog, de azért elmondom. Mert a Semmelweis filmben olyan jól és érdekesen húzta fel a szemöldökét. Negyedórákat töltöttem a tükör előtt és próbáltam mozgatni a szemöldökömet. Pécsit meg azért szeretem annyira, mert minden percet kitölt, mozog, él, tevékenykedik. Olyan, mint egy sistergő fazék, majdnem önmagának kell lenyomnia a fedőt. Én is minden percet kitöltő természet vagyok. Kérdezik is itthon folyton, hova futsz már megint?

Érdemes: Ádám Ottó azt a pontot határozta meg, ami alapján érdemes nézni az életet. Ez nagyon fontos. Ennek alapvető feltétele: az emberért megtenni mindent. Ne a művészetben csodálja magát az ember, hanem magában a művészet lehetőségét. A szakmát tőle tanultam, sőt azt is: egyéb dolgom sincs, mint egyik napról a másikra valami akkurátusan megoldani. Nem kell sok. Keddről szerdára valamit, az épp elég. Ha az ember nagy léptékben gondolkozik, megfeledkezik arról, hogy akkurátusan tegye a dolgát. Nem egy rosszabb világot hagyni magam mögött. A hétköznapi tűnődések során az ember megfeledkezik arról, hogy az idő eljár felette.

Filmgyár: Kaptam egy telefont, hogy Fábri Zoltán szeretne velem beszélni. Mondta, van egy film (Az ötödik pecsét lett volna), lenne egy szerep, amire úgy feleltem, persze, küldjék el a forgatókönyvet. Itt követtem el az első hibát. Ha Fábri Zoltán akar az emberrel beszélni, akkor nem szabad elkérni a forgatókönyvet, csak elvállalni a munkát. Majd jött a másik hiba, bár ezt nem én okoztam. Alá volt húzva egy szerep, ami miatt visszatelefonáltam: annyi ellenszenves alakot játszottam akkoriban (az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság főnökét; Torquemada főinkvizítort, a Hitnyomozót a Csillag a máglyán-ban), hogy nem akartam még egyet. Tévesen azt a karaktert jelölték meg nekem, akit végül Latinovits alakított. A nyilast. Valójában azt szánták nekem, amelyet végül Márkus játszott el. Ezután tizenöt évig nem tettem be a lábamat a filmgyárba, de nem bántam, mert volt helyette egy csomó tévéfilmem.

Központozás: Régebben nagyon szépen, plasztikusan beszéltek a színészeink, de ez a beszédmód sokszor ódivatú színjátszással párosult. Latinovits Zoltán kiválóan mondott verset, de nem biztos, hogy az ő beszédét a mai színpadon elfogadnák. De az sem jó, ha átesünk a ló túloldalára és egyáltalán nem adunk a míves beszédre. Egyszer vitatkoztunk egy rendezővel, kérdezte, hogy ­miért ejtem úgy: „ott tevékenykedett”. Azért, mondtam, mert ott három t hang van, és ha ebből csak annyi marad, hogy „ottevékenykedett”, akkor az a harmadik sor mögött ülőknek már nem hangzik jól. Fontos, hogy a helyes beszéd, a központozás betartása, a nehéz, de remek magyar nyelvtan megjelenjen a beszélt nyelvben. A jól megírt szövegben hihetetlen ereje van a központozásnak, a mondatok közötti alá- fölérendeltségi viszonynak és a zeneiségnek. Latinovits Verset mondok című könyvében láttam egy szinte mérnöki rajzot, amely térben helyezte el a vers motívumait, hangzásait. Először nem hittem neki, aztán ahogy elkezdtem vele mélyebben foglalkozni, rájöttem: az igazán jó beszédben, versben nemcsak a magas és mély magánhangzók, a hosszú és rövid mássalhangzók fontosak, hanem a nyomatékoknak a belső elhelyezkedése is. Ma, azért, hogy elkerüljék a „régies” beszédet, kidobják az érthetőséget, a színház egyik alapvető értékét.

Bigyó: Előfordult, hogy valamelyik színházban egy bigyó darabot próbáltunk, egy édes hülyeséget. Azt mondtuk néha röhögve egymásnak: hol van egy könnyű kis Shakespeare…? Legalább olyan nehéz megoldani a bohózatot, mint egy drámai szituációt, mert csak akkor lesz könnyed, ha nem úszik verejtékben a színész meg a színpad.

Vágyak: Szerepre sosem vágytam – játszani vágyom. Meg arra, hogy szeressenek a kollégáim, szeressen a színház. Én sokkal jobban tudok szeretni, mint ahogy engem szeretnek.

Radnóti: Fantasztikus csapat volt ott, remek színészek. Pici színház volt. Az embernek az volt az érzése, hogy amikor meghajol, beveri a homlokát az erkélybe. Bessenyei mondta egyszer valahol, hogy “nem bírom ezt a díszletet, mert nem merek mély levegőt venni; félek, hogy fölszippantom a bútorokat”. De aztán engem hívtak a Katonába.

Mi volt a legrosszabb?: Amikor nem kellettem a Katonába. Évekig a cipőm mellett jártam.

Család: Ha a színpadon vagyunk, akkor Petra nem a lányom és Máté nem a fiam. Kollégák vagyunk, kizárólag három színészről van szó. A gondolataimat soha nem erőltetem rájuk, nem adok nekik tanácsokat. Inkább csak ötleteket mondok. A színészet különben is egy nagyon finom, törékeny szakma, nem lehet csupán egy általam jónak tartott séma szerint működni. Mindkettejüknél egész fiatalon megmutatkozott a szereplés iránti vágy, és amikor jelentkeztek a főiskolára, akkor sem adtam nekik semmilyen atyai tanácsot. Tudtam, kitapossák maguknak a saját útjukat.

Szünet: A Szókratészre emlékezve, számomra legérdekesebb a csend lélektana. Én hiszem, hogy a szünetnek ereje és értéke van. Nos, én a második halálos ítéletnél nagy szünetet tartok. De a szünet csak akkor él meg, ha aznap jó vagyok, felkészült, kondicionált. Másképp a közönség nem bírja ki és bedobja a törölközőt, lábat vált, a férfi megfogja a partnernője kezét. Ha akkor megszólalnék, jól járnánk. Én eleget tettem az elvárásnak, a közönség megszabadult a lelkiismeretfurdalásától, amiért zörgött. Nem. Összeszedtem magam és új minőség állt elő. Tudniillik az történt, amire a legkevésbé számítottak, hogy nem adom meg magam. Ez kettős feszültséget jelent, és egy kis győzelmet.

Siker: Jólesik, ha a bányaló feljön a mélyből, s egy pillanatra látja a fényt, mielőtt visszamegy. Ezek az elismerések ilyen felvillanó fények. Van a szakmában, akinek azt mondom, hogy szidhatsz, de több az, akinek azt mondom, ne dicsérj.

Thália papja: Nemrég kaptam valakitől e-mailben egy videofelvételt, amelyen egy amerikai művész árnyjátékkal Louis Armstrongot eleveníti meg, felismerhetően. A kezével a legkülönfélébb metamorfózisokkal hol állattá változtatja, hol visszavarázsolja a dzsesszmuzsikust, aki közben a Csodálatos világot énekli. Elbőgtem magam. Megrendített, hogy milyen egyszerű ötlettel képes a magasba röpíteni a nézőt a művészi teljesítmény. Ha az unokámnak elalvás előtt árnyjátékot csinálok a falon, s neki ettől földerül az arca, az orvoslás. Már a Bibliában benne van, hogy ha a lelked harmonikus, könnyebben gyógyulsz. Van egy kedves plébános ismerősöm vidéken, aki noha egyébként rigorózus is tud lenni, papnak szólít engem – kis túlzással, Thália papjának. Egyszer abban a templomban, ahol ő misézik, elmondtam Szókratész védőbeszédét, s ez szertartás volt számomra is, a hallgatóknak is. Ilyenkor kiderülhet, hogy a plébános úrral is szegről-végről rokon szakmában dolgozunk.

Forrás: MTI, Színház.org, Hajdú-Bihari Napló, 168 Óra, Vasárnap Reggel