Szikszai RémuszBors néniFöldes EszterHuzella JúliaVenczel VeraGijs Naber
  • facebook
  • instagram
  • 2021. október 24., vasárnap
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    “Szeretek Teljesen idegenek-et játszani” – Interjú Kardos Róberttel

    2021. október 5., kedd 06:00

    A színpadon barátságos, kétszintes lakást látunk, és máris beburkol bennünket az otthonosság érzése. Elandalodni nem lehet, mert a tágas nappaliban, a konyhában, a teraszon és a folyosón zajló mozgalmas események egy percre sem hagyják lankadni a figyelmünket. Az otthonosság érzése akkor sem hagy el bennünket, amikor elkezdődik a vacsora, ami ezen az estén kiegészül egy vakmerő játékkal is. A tatabányai Jászai Mari Színházban vagyunk, ahol szeptember 11-én mutatták be Paolo Genovese, Teljesen idegenek című filmjének színpadi adaptációját. A baráti összejövetel házigazdája Roccó, a plasztikai sebész, akit a rendkívül sokoldalú és nagyszerű színész, Kardos Róbert játszik, vele beszélgettünk.

    Feltételezem, hogy a darabra készülve mindannyian elgondolkoztak rajta, mit tennének, ha a saját baráti társaságukban merülne fel, hogy tegyék az asztal közepére a telefonjaikat, hogy a hívásaikat mindenki hallja. Ön, hogy reagálna?

    K. R.: Azt hiszem, hogy én belemennék, ha valódi baráti társaságban lennék. Nincs takargatnivalóm, ráadásul, ha a társaság ragaszkodik hozzá, hogy ezt játsszuk, nem tiltakoznék. Magamtól viszont nem kezdeményezném. Azt gondolom, hogy mindenkinek jár az az intimszféra, amit ez a „játék” viszont felfed. Éppen elég az is, hogy a világ folyamatosan támadja a magánszféránkat.

    Az Ön által játszott plasztikai sebész, Rocco és a pszichológus Eva házassága válságban van, mindketten önértékelési zavarokkal küzdenek, elhallgatásokból építenek falat maguk közé. Vajon, hogy jutottak idáig?

    K. R.: Nem tudjuk, hogyan csúszott félre a kapcsolatuk, mert a darab erre nem ad választ, de elképzelhetjük. Nyilván nagy volt a fellángolás köztük, de Roccót az apósa, aki szakmabeli, nem fogadja el, jobb társat szeretett volna a lányának, ettől persze még nem törvényszerű, hogy egy házasság megfeneklik. Az is lehet, hogy egyszerűen két nem egymásnak való ember kötötte össze az életét, esetleg a hétköznapok ették meg a kapcsolatukat, alább hagyott a tűz. Szeretik egymást, de már nem boldogok.

    Mennyire van közel egymáshoz Kardos Róbert a színész és a játszott karakter? 

    K. R.: Közel áll hozzám Rocco, aki a családjának élő ember. Azt gondolom, hogy fiatalon tipikus koravén csávó lehetett, barátai odafigyeltek a szavára. Felnőve szangvinikus ember lett, aki nem borítja fel a szekrénysort, de nem is egy szobanövény. A feleségével szemben, ha kell, beleáll a konfliktusokba, de ha nem muszáj, kerüli azt. Nagyobb elfogadottságra vágyó ember, „elfojtós”, de nem hagyja magát alárendelni.

    Szikszai Rémusz rendezővel kapcsolatban nyílt titok, hogy mindig határozott víziója van az előadásokkal kapcsolatban. Volt olyan pontja a szerepének, amit az Ön javaslatára alakítottak másként?

    K. R.: Természetes, hogy Rémusz és a társulat közös munkája a darab. Rémusz határozott elképzelései mellett figyeli, hogy a próbákon mi jön a színészekből. A próbafolyamat során sok mindent kipróbálunk, improvizálunk. Sok a saját fejlesztés, nem is lehet másként, mert csak így érzi az ember azt, hogy a szerep a sajátja. Úgy képviselem Roccót, hogy minden, ami fontos volt nekem a személyiségében, megjelenjen.

    Roccóról egy Oscar Wilde idézet jutott eszembe: Az igazság az, amit a legnehezebb kimondani, és a legfájóbb meghallgatni. Illik Roccóhoz?

    K. R.: Nem ellentétes Rocco személyiségével az idézet. Azt gondolom, hogy meg sem próbált beszélni a feleségével, nem volt bátorsága elmondani azt, ami bántotta. Pedig talán meg lehetett volna próbálni. Jó példa rá, amikor Rocco a buliba készülő lányával beszélget. A beszélgetésből egyértelmű, hogy Sofia és az apja intim, személyes, bizalmas viszonyban vannak.

    Helmut Stürmer világhírű román díszlettervező azt mondta, amikor dolgozik, két szék között kell döntenie, egyiken ülve teret készít egy rendezőnek, a másikon ülve képzőművész. Bagossy Levente képzőművész és díszlettervező csodásan komponálta eggyé a két célt. Hogy érzik magukat a díszletében?

    K. R.: Amikor az olvasópróbán Levente bemutatta a díszletet, fél órán át csodáltuk a makettet. Az általa készített művészi alkotás első látásra szerelem volt. A próbák, majd az előadások során pedig úgy érezzük, otthon vagyunk benne. 

    A színpadon látható nagy, kör alakú asztal nemcsak étkezésre szolgál, és végképp nem csak azért kör alakú, hogy minden szereplőt lásson a közönség. A szereplők mozgatják az asztalt, lábbal hajtják, hogy körbe járjon.

    K. R.: A történet egy bizonyos pontján, akkor, amikor kitaláljuk a telefonos játékot, megmozdul az asztal. Forogni kezd. De mi zavartalanul eszünk és beszélgetünk tovább. Pedig valójában megfordult velünk a világ, csak még nem tudunk róla. 

    Még mindig a körnél maradva, a társaság tagjai kerek székeken ülnek. Az előadás tetőpontján pedig fontos szerepet kapnak, Ön meglehetős indulattal mindegyiket megforgatja.

    K. R.: Az este során felgyülemlett feszültségét, csalódottságát tölti ki Rocco ezeken a bútordarabokon. De ez a viharszerű forgás képszerűen beszélhet arról is mi zajlik Roccóban. Nagy fájdalom számára, hogy gyerekkori barátai, akikkel – azt hitte – ismerik és szeretik egymást, ennyi titok hordozói és csalódás okozói. Annak ellenére érez így, hogy több évtizedes barátságuk során valószínűleg megéltek már egyet és mást. 

    Ahogy az apróbb hazugságokat nagyobbak követik, a lappangó titkok egyre zavarba ejtőbbek, amikor úgy érezzük, a feszültség tovább már nem fokozható, kiderül, nagyot tévedtünk.

    K. R.: Kollár-Klemenz László dalát énekeljük el közösen, ami egy belső monológ arról a vágyról, hogy az évek alatt összegyűlt vacakságokat talán ki tudjuk beszélni. Talán van visszaút, talán még meg lehet javítani, ami elromlott. 

    A szereplőkkel ellentétben Önök, mint társulat nagyon is egy húron pendülnek.

    K. R.: Egy színházi társulat számára egy ilyen előadás a témáján túl is nagyon fontos. Ez a játék számomra olyan, mint egy csodálatos kamarazenélés. A mi társulatunk tudja ezt az aprólékos munkát, az egymásra figyelést, az együttműködést. Talán ez az előadás még a korábbiaknál is jobban kihozta ezeket a tulajdonságainkat. Igazából csak így érdemes színházat csinálni. Szeretek „Teljesen idegenek-et” játszani. 

    Szerző: Pavlovics Ágota

    Fotó: Prokl Violetta

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka