Ingmar Bergman Jelenetek a bábuk életéből című filmjének színpadi adaptációját készül bemutatni az Örkény Színház március 24-én, a stúdióban. A produkcióról Ördög Tamás rendezőt, a Dollár Papa Gyermekei társulat vezetőjét kérdezte Biró Árpád Levente.
Ez az első alkalom, hogy az Örkény Színházban dolgozol. Mint ilyen, ez az előadás lesz a névjegyed. Miért döntöttél úgy, hogy Ingmar Bergman-feldolgozással mutatkozol be itt?
Nagyon szeretem Bergmant, és amikor felmerült, hogy rendezek az Örkényben, akkor ez volt az első ötletem. A Jelenetek a bábuk életéből nagyon eleven, intenzív anyag, nem lehet elmenekülni előle. Remélem, a nézőket is magával ragadja majd ez a történet.
Az előadásban főszereplő házaspár már korábbi Bergman-filmekben is feltűnik, történetüket azonban ez az anyag fejti ki teljesen. Mi az ő drámájuk?
Ez a házaspár már megjelenik a Jelenetek egy házasságból című Bergman-sorozatban is. Ott ők a tökéletesen működő kétgyermekes család életében jelennek meg, egyfajta ellenpontként, hiszen ők egy olyan házaspár, akik bárhogy is próbálkoznak, tulajdonképpen nem tudnak elszakadni egymástól. Szeretik és gyűlölik egymást – sok ilyen közhelyes frázis elmondható az életükről –, és ami egyedivé teszi őket, hogy drámájuk nem ragad meg a felszínen. Meglepő és egyáltalán nem szokványos, ahogyan belezoomolunk az ő kapcsolatukba. A filmet ’79-80-ban forgatták, s bár mi megtartottuk a történet eredeti idejét, rendezőként számomra az a fontos, hogy megmutassuk, hogy lényegében semmi nem változott: az emberek; a lelkület; hogy hogyan élünk meg egy párkapcsolatot; hogy viselkedünk az anyánkkal, az apánkkal; hogyan tudom érvényesíteni a saját akaratomat; mennyi kompromisszummal jár az, hogy én egy párkapcsolatban szeretnék élni; mennyi kompromisszummal jár az, hogy gyerekem van, és mennyivel, hogy nincs gyerekem – ezek nemhogy az utóbbi negyven, hanem az utóbbi száz évben sem változtak.
Bergman úgy fogalmaz, hogy ez egy házasság katasztrófájának a története. Számomra nagyon érdekes volt az, hogy ehhez képest te az előadás leírásában a karaktereknek a szerethetőségéről beszélsz.
Rendezőként, színészként és nézőként egyaránt fontos, hogy megértsük ezeket az embereket. Ezeknél a karaktereknél ezt tényleg fontos hangsúlyozni, hogy csak szeretettel lehet hozzájuk nyúlni, mert különben nagyon egyszerű lenne megcímkézni őket – ahogy egyébként az életben is nagyon könnyű megbélyegezni embereket: ez egy szörnyeteg, ez egy rossz anya, egy rossz férj, ez nem tudja megélni a nőiességét, a férfiasságát. Fel kell fejtenünk, hogy ezek mögött milyen, akár gyerekkorig visszamenő traumák vannak, és ha megismerünk valakit, azt reményeim szerint meg is szeretjük, mert megértjük a motivációit. Mondhatjuk, hogy egy házaspárnak a pokoljárását látjuk, de közben rengeteg abszurd humor van benne, és általa nagyító alá kerül a saját és a környezetünkben lévő párkapcsolat is. Itt most jó értelemben vagyunk rákényszerítve, hogy végignézzük és végigbeszéljük ezt a helyzetet.
A színházi folyósói pletykák arról szólnak, hogy azt mondtad, jól mennek a próbák… Igaz ez?
Ez a harmadik hét, hogy csak elemzünk. Szeretek úgy dolgozni, hogy sokat beszélgetünk, és csak akkor állunk fel az asztaltól a színészekkel, amikor már magabiztosan ismerjük a figurákat, egymást, megismertük őket és egyet gondolunk róluk. Azon poénkodtunk az egyik szünetben, hogy akkor leszünk eredményesek, hogyha legalább egy válás lesz a színészek között, hiszen egy ilyen intenzív próbafolyamat alatt elkerülhetetlen, hogy az ember saját magát is szembesítse a darabban felmerülő kérdésekkel.
Készítette: Biró Árpád Levente
Fotó: Nagy Gergő