A St. Nicholas egyházi iskola új tanárt fogad, azonban Flynn atya megjelenése az intézményben komoly belső viharokat kavar. A hamar népszerűvé lett oktató ugyanis nemcsak a korábbi tanítási módszereket kérdőjelezi meg, de pártfogásába vesz egy diákot, majd gyanúba keveredik – felettese, Aloysius nővér azt sejti, talán nem tisztességes szándékkal közeledik a gyermekhez. A Jászai Mari Színház Kétely c. előadása kapcsán beszélgettünk Mrs. Miller, a fiú édesanyjának szerepéről, illetve útkeresésről Danis Lídia színésznővel.

Egy korábbi interjúban arról beszéltél, épp útkeresésben vagy. Hogyan alakult a sorsod azóta, megérkezést jelent-e Tatabánya?

Úgy gondolom, a színész pályája folyamatos tanulás, az útkeresés helyett inkább erre gondolhattam. S ez nem csak a hivatásomat, a civil életemet is jellemzi. Ha az ember útként tekint a saját életére, ami halad a teljesség felé, akkor a folyamatos keresés, tanulás teljesen normális. Ráadásul én alkatilag is olyasvalaki vagyok, aki sohasem elégedett, így aztán az a két dolog jól megfér egymással, hogy folyamatosan keresgélek önmagamban és a környezetemben.

Az, hogy éppen milyen szerepeket játszol, mennyiben határozza meg az „elégedettség érzésed”?

Próbálom minden szerepemet úgy felfejteni, úgy megdolgozni, hogy látható legyek benne én is. Azt a fajta színjátszást szeretem nézőként is, amikor látom felsejleni a figura mögött a színész személyiségét. Ha a kettő átfedésbe kerül valami csoda folytán, az nagyszerű… Pap Vera – akivel nagyon fiatalon dolgoztam együtt a Vígszínházban – jut az eszembe. Bármit játszott, mindig más hatást váltott ki, mégis minden szerepében önazonos maradt. Vera különleges tehetség volt, “ezerből egy” ilyen színész van… Az én szívemhez ezek az alkotók állnak közel, akik egyediségükkel átitatják az összes karaktert, akit megformálnak. Huszonkét évesen kerültem a Vígszínházhoz, ahol rengeteget tanultam néhány fantasztikus kollégától, és Verától például mindig lehetett kérdezni. Gogol Revizorijában játszottunk, ő Anna Andrejevnát, én Marja Antonovnát.

Tatabányán az ő egykori szerepét, az anyát játszod…

Így van, és ez most visszajött. Én abban az előadásban annyi, de annyi kérdést tettem fel Verának. Látható volt, ha ő elmond egy poént, ezerháromszázan nevetnek, én meg pályakezdőként nem tudtam, hogy kell úgy tempírozni, olyan hangsúllyal elmondani a szöveget, hogy az pontos legyen. Mert igenis van a szakmánknak egy technikai része, amit meg kell tanulni. Nagyon fontosnak tartom, hpgy egy színész folyamatosan gyakoroljon, akkor is, ha jó beszédtechnikával rendelkezik. Mintha ma már ez kiment volna a divatból.

Hegedűs D. Géza osztályában végeztél, ő a pontos, szép beszédre nagyon érzékeny…

Géza a beszédtanárom is volt, az egyik legnagyobb mestere a magyar nyelv ismeretének, átadásának, szóval jó kezekbe kerültem. A mai napig minden előadás előtt, ha kis szerep, ha nagy szerep, beszélek, „bemelegítek”. 

A Jászai Mari Színháznak kis társulata van, intimebb térben játszotok. A Vígben töltött hat év után visszavágyódsz-e néha vagy teljesen megtaláltad a helyed Tatabányán?

A kollégák hiányoznak. A színpad is, ez a szürreálisan hatalmas tér, a nézőtér elképesztő varázsa, de az én létezésemet mégsem ez határozza meg. Helytől független az, amit keresek, amiben színházcsinálóként komfortosan érzem magam. Az együttgondolkodás, a műhelymunka az, amiben jól érzem magam és ez Tatabányán megvan.

Az egyik idei bemutatótok McDonagh Hóhérok c. darabja, amelyben Harry főhóhér feleségét játszod. Komoly szerep, annyiféle karakter, szín lelhető fel benne…

Azért ez a darab egy kőkeményen pasis világban játszódik, és mi Bartos Ágival, aki a szerep szerinti lányom, érzékenyen lavírozunk ebben a férfiak uralta történetben, hogy a női figurák élő, aktív részei legyenek az előadásnak. A darabot Szikszai Rémusz rendezte, s nekem a vele való munka, bármi is legyen a szerep, mindig óriási öröm.

Ugyanilyen visszatérő rendezőtök Guelmino Sándor, akivel a Kétely c. előadást mutattátok be. Annak a kisfiúnak az édesanyját játszod, akit pártfogásába vesz a főszereplő, Flynn atya, akit végül egy koholt abúzus-történettel eltávolítanak a pozíciójából. Te magad is, ha kell, beleállsz dolgokba, kimondod a véleményed. Személyes történeteidből is építkezett az anya-figura?

Egy kicsi, de hangsúlyos jelenet az enyém, ami valószínűleg azért hat nagy erővel, mert akkor már a füled, a szemed is vágyik arra egy hármas beszélgetésben – ami  két nővér és a pap között zajlik ötven percen át – hogy egy olyan kívülálló, mint az anya, megérkezzen a történetbe. Nagyon sok visszajelzést kapok erről a darabról, ami jó érzés, pláne, hogy egy nyúlfarknyi jelenetről van szó.

Hányféle kételyről szól a darab, és számodra mi a leghangsúlyosabb része?

Ez a mű talán azért is arat nagy sikert, mert olyan kérdéseket vet fel, amelyek azonnal elkezdenek foglalkoztatni bárkit, aki találkozik velük. A Kételyt nézve igenis elkezdhetünk gondolkodni az emberi kapcsolatokról, az alá-fölé rendeltségi viszonyokról, arról, hogy bízhatunk meg egy másikban, egyáltalán megbízhatunk-e valakiben maximálisan. Borzasztónak találom azt a kételyekkel, hírekkel átszőtt világot, ami körbevesz minket, ezért én mindig próbálom kirekeszteni azokat a hatásokat, amelyek esetleg megrengetnék a bizalmam az emberi jóságban. A darab arról is szól, miként válik a hit rögeszmévé, miként vagyunk képesek előítéletektől vezérelten cselekedni és arról is, hogy kúszhat be valaki a magánéletünkbe.

Illetve arról, mennyire könnyű másokat megbélyegezni…

És arról, hogy könnyű a viselkedéseddel, akár egy mozdulattal, akár egy fél mondattal olyan üzenetet kódolni a másik emberbe, ami hazugság. Engem a darab kapcsán az a kérdés is foglalkoztatott, hogy a saját gyerekünk szocializációjában mikor jön el az a pont, amikor elkezdjük arra tanítani, hogy minél inkább betagozódjon. Bár a darab a hatvanas évek Amerikájában játszódik, örök kérdés, hogy kell egy tanárnak a gyerekekkel bánnia, mit tekintünk normálisnak… Soha nem nézem meg azoknak a daraboknak a film változatát, amelyeket éppen próbálunk vagy játszunk, de a Kétely esetében már korábban láttam a filmet és egyértelműen a főhőssel, Flynnel, a pappal éreztem együtt, vele mentem.

A ti előadásotokban billeg az, hogy a szokatlan, újító módszerekkel tanító Flynnel vagy a vasszigorban, a hagyományokban és a szabályokban hívő Aloysius nővérrel érezhetünk együtt?

Nehéz belülről látni, de nagyon bírnám, ha a történetük apropóján mindenki elgondolkodna, mit is gondol a két gyökeresen eltérő nevelési elvről, amit képviselnek és arról a konfliktusról, amit az elfogadás hiánya okoz.

Játszottál már többször epizód-szerepet, a Tartuffe előadás Dorine alakításáért a POSZT legjobb női mellékszereplő díját kaptad. Mégis, mintha alkatilag a nagy drámai szerepek – Stuart Mária, Lady Macbeth – az erős nők állnának hozzád közelebb.

Nagyon jó, hogy ilyet is, olyat is játszom. Volt olyan évad, amikor öt bemutatóban öt nagy szerepet kaptam, akkor jöttem rá, hogy kellenek másfajta színészi munkák is, hogy szívesen ülök a takarásban is és hallgatom a kollégáimat. A színház jóval összetettebb annál, hogy leszűkítsem a gondolataimat a kérdésre: én éppen mit játszom. Ezért soha sem foglalkoztatott, hogy drámai karakter vagyok-e. 

Ugyanakkor Szikszai Rémusz megemlítette egy próbán, hogy “ne csináljak semmit, így is olyan vagyok, mint egy királynő”. Ha elmegyek fotózásra, látom ezt a minőséget magamban, és persze, ha ilyen rendezővel dolgozom, akinek minden mondatát iszom, ezt meg kell hallanom.

Az fontos számodra, hogy szabadságot kapj az alakításaidban?

Igen, szeretem a saját utamat járni, fontos, hogy bízzanak bennem, a jelenlétemben, a gondolkodásomban, a munkámban, jó, ha bizalommal terelgetnek és talán Tatabánya ez a bizalmat is jelenti nekem. Néhány éve felmerült, lenne-e kedvem Budapestre, egy nagyszínházba visszamenni. Ilyenkor mindenki megfogalmazza magának, hogy mi a komfortos, mi a fontos, hogy kinek miről szól a színházi munka. Nekem az elvonulós, a lényegre figyelő, a külsőségeket kevéssé előtérbe helyező Tatabányai Jászai Mari Színházról szól most, 2024-ben, és lassan tíz éve!

Hálás vagyok azért, hogy egy minőségi, büszkén vállalható, csodálatos társulat része lehetek. Nagyon kiegyensúlyozottnak látom a pályám, hiszen filmen vagy akár a vendégszerepeket tekintve olyan lehetőségek találnak meg évek óta, amelyek frissítik a vérkeringésem. 

Megérzed, hogy meddig van dolgod egy élethelyzettel?

Ha baj van, kiszimatolom, és nagyon gyorsan döntök. Alapvetően nem tartom magam különösebben bátornak, inkább félősnek, de a nagy, sorsfordító helyzetekben muszáj kiállnom magamárt vagy a gyerekemért, akiért felelősséggel tartozom. Sok rossz példát láttam, rossz beidegződésekkel találkoztam, szemtanúja voltam, milyen az, amikor éjszaka egyedül ül egy színész a klubban vagy milyen, ha valaki nem mer nemet mondani egy rendezőnek. Egy olyan színházi kultúrában szocializálódtunk, ahol a másikkal mindent meg lehet tenni. Én ezt a kabátot biztosan ledobom magamról. Több generáción keresztül kiszolgáltattuk magunkat a színházi rendszernek, azoknak a furcsa helyzeteknek, amelyekben nevelkedtünk. Azt látom, hogy a Z-generáció már nem tűri a megalázkodást, a megalkuvást és ebből mi is tanulhatunk.

Szerző: Marton Éva

A Kétely című előadásra itt válthatnak jegyet: www.jaszaiszinhaz.hu/eloadasok/ketely