Kiemelkedő tatabányai alakításai között tartja számon a kritika, no meg a közönség a Tartuffe Dorine-ját, A salemi boszorkányok Elizabeth Proctorját, Stuart Máriát és Lady Macbethet, A mi osztályunk Doráját, a Szutyok Anitáját. Október első napján, Székely Csaba 10 című darabjának – amely azt firtatja mennyire élünk a tízparancsolat szerint –, főpróbáján, olyan megrendítően mutatta fel a családjából kitaszított lány fájdalommal teli életútját, hogy a nézőtér időnként erősen szipogott. A közelmúltban Paolo Genovese Teljesen idegenekcímű darabjában is láthattuk, és a bemutatásra váró Gogol műben, A revizor-ban is fog játszani. A megrendítő előadásról a székhez szögezően káprázatos Danis Lídiával, a tatabányai Jászai Mari Színház színésznőjével beszélgettünk.
Hogy látod, napjainkban milyen az emberek viszonya a valláshoz?
D. L.: Kicsit álszentek vagyunk a vallást illetően is, pedig sokan ragaszkodnak a vallásukhoz, és sok a gyakorló hívő is. Nem gondolom, hogy avitt dolog lenne a vallás, a magam módján mélyen hívő vagyok, nagyon fontos számomra, hogy ne veszítsem el a hitemet. Nem a templomba járó fajta vagyok, de nem is ez a lényeg. Senki ne mondja meg nekem, hogy milyen cselekedetek mellett vagyok jó keresztény.
Hogyan lehet lefordítani a mindennapi gyakorlatra a tízparancsolatot?
D. L.: Nem véletlenül fogalmazódtak meg a parancsolatok, szerintem hívők és nem hívők is sorvezetőnek kéne, hogy tekintsék. A mai elvadult világban különösen nagy szükség van normákra, a parancsolatok 2021-ben is normalitásba terelik az életet. Bízom benne, hogy lehet a tízparancsolat szerint élni, a saját nyugalmam, lelki békém érdekében.
A darabban tíz színész képviseli a parancsolatokat, te a III-as számú vagy, egy jóindulatú lány, aki a Remény lakótelepen lakik, ám ő is vét a parancsolatok ellen.
D. L.: Az Isten nevét a szádra hiába nem vedd parancsolata ellen vét, kétszer is. Először akkor, amikor családon belüli erőszak áldozatává válik, de az anyja nem segít neki, hanem kidobja otthonról, és azt mondja, esküszöm az élő Istenre, visszajövök, másodszor pedig akkor, amikor sorozatos fejfájásai egyikénél az mondja a doktornőnek, hogy esküszik az Istenre, hogy még soha nem fájt ennyire a feje. Ha ennek a szerencsétlen lánynak ez a bűne, akkor én ezt nagyon nehezen tudom elfogadni. Akárhogy is kerestem a parancsolatok között, ennek a Remény lakótelepi lánynak, nehezen fedezhető fel indokolatlan gazsága, bűne. Azt hiszem, 2021-ben nem kell messzire menni, hogy az ember ilyen megdöbbentő, brutális történetekkel találkozzon. Amíg tanultam a szöveget gyakran gondoltam rá, hogy ezek a történetek itt vannak a közelünkben. Persze szemellenzősek vagyunk, nem akarunk odanézni, de Székely Csaba darabja megmutatja gyomorforgatóan őszintén, hogy mennyire nem nyújtják a kezüket az emberek, amikor valakinek szüksége lenne rá. Hogy képesek elmenni egy földön fekvő ember mellett is úgy, hogy semmit nem tudnak a sorsáról.
Számomra kicsit zavaró, hogy az általad játszott karakter cigánylány. Az én ismereteim szerint éppen a cigányság körében nem jellemző a családon belüli erőszak, egészen más szabályok között élnek.
D. L.: Többször forgattam cigánytelepen, jól ismerem ezt a közeget, de szerintem sem a cigányság körében jellemző leginkább a családon belüli erőszak. Székely Csabának nyilván megvolt a privát oka, amiért egy cigánylányra írta a III-dik parancsolatot.
Számos fajsúlyos szereppel a hátad mögött, elég, ha csak a közelmúltból Anitát említem, akit Pintér Béla Szutyok című darabjában játszottál, mennyire volt megterhelő a karakter megformálása számodra?
D. L.: Meg volt gyötörve a lelkem az első pillanattól az utolsóig. Guelmino Sándor a darab rendezője jól ismer engem, és már a próbák elején mondtam neki, hogy biztosan olykor elszakad majd a cérna nálam. Uralkodnom kellett az érzelmeimen, nagyon megviselt a szerepem, de nemcsak engem, a többi szereplőt is a sajátja. A premier után odajött hozzám egy ismert színészkolléga és elmondta, hogy két zsebkendőt sírt tele az előadás alatt. Nem hagyja hidegen az embereket a történet.
„Mert mindennek élete van, amit szeretnek. Tárgynak, embernek, mindennek. És aminek élete van, az megérdemli, hogy éljen” – mondja az egyik szereplő a darab végén, majd mind a tízen egymás kezét elérve egymásba kapaszkodtok. Mit szeretnél, milyen gondolatokat ébresszen a közönségben az előadás?
D. L.: Az én olvasatom az, hogy az embernek el kell döntenie, hogy milyen sorvezetők mentén él, hogy határozza meg maga számára a bűnt, az igazságot, a gazságot, a jótettet, hogy bír el a saját lelkiismeretével, és hogy segít, vagy nem azokon, akik rászorulnak. Én a magam szerény módján megteszem, amit tudok. Az utóbbi pár hónapban ugyan nem volt lehetőségem rá, de intenzíven foglalkozom a cigányok gondjaival. A 13 éves kisfiam iskolájába járok rendszeresen és beszélgetek a gyerekekkel, utoljára éppen egy fiammal egykorú roma kislánnyal beszélgettem családról, életről, mindig megdöbbentenek ezek a beszélgetések. Segíteni kell ezeknek a gyerekeknek, nem nagy dolgokkal, nagy ígéretekkel és nagy szavakkal, hanem apró lépésekkel. Nagyon fontos a szocializáció, hogy ezek a gyerekek is megkaphassák az esélyt egy normális életre. Megfelelő neveléssel ugyanolyan állampolgárok és emberek lesznek, mint bárki. Nagy a baj, de emberséggel, figyelemmel kell fordulni a roma gyerekek felé, hogy senkinek a sorsa ne legyen olyan rettenetes, mint az általam játszott lánynak, aki a végén belehal az őt ért tragédiákba.
Mit gondolsz, hol kezdődik a törvények áthágása, amikor valaki fejében megfogalmazódik egy súlyos gondolat, amikor tervezgeti, vagy amikor elköveti a tettét?
D. L.: Ebben radikális vagyok, megbocsáthatatlan minden erőszak, de más, ha valaki nincs teljesen tudatában a tettének és erős felindulásban követi el, vagy amikor előre eltervezi, hagyja, hogy a negatív, sötét erők vezessék, vagy többször megteszi ugyanazt a gyalázatos cselekedetet, ami például a családon belüli erőszak jellemzője is.
A 10 emlékeztet Csehov darabjaira, pontosabban szereplőire, akik folyton elvágyódnak onnan, ahol vannak.
D. L.: Az elvágyódás és a remény emberi tulajdonságok, amelyek hajtják a Remény lakótelep lakóit is, már a lakótelep neve is beszédes. Természetes, hogy a saját életükben valami jobbra, élhetőbb életre vágynak. Ennek számos módját látjuk a darabban, például a II-dik kép amelyben az ember nincs kibékülve a külsejével, és abban látja a jobb élet reményét, ha szebb lesz. Napjainkban ez is nagyon fontos. Már az én kisfiam lelkében is helyre kell tenni a szépséggel és a külsővel kapcsolatos sajnos téves, mostanság kialakult fals fogalmakat. Olyan sok műembert látunk, és olyan sokan hiszik, hogy ez a természetes, ilyennek kell lenni, hiszen mintaként állítják elénk, hogy ez gyakran zavarba ejtő.
Megviselt a próbafolyamat és feltételezem az előadások is megterhelőek, mégis mintha az ilyen karakterek vonzanának igazán, vagy a rendezők gondolkodnak benned, ha ilyen szerepek kiosztására készülnek?
D. L.: Szeretem a szélsőséges karaktereket, keresni magamban a végleteket. Az ember a mélyére mehet a tudatának, lelkének, szívének. Szeretem, amikor mélység és magasság együtt van egy figurában. Amikor Szikszai Rémusszal dolgoztunk Lady Macbeth karakterén gyakran mondta azt, hogy mindig maradjon a fazékon fedő, bármilyen indulatos, érzelmes is az adott jelenet. A 10-ben kifejezetten bírom, mikor repül a fedő a fazék tetejéről. Talán nem is jó kifejezés, hogy szeretem az ilyen szerepeket, pontosabb, ha azt mondom, hogy érdekes utazás.
Visszatérve a parancsolatokhoz, vannak olyanok, amelyeket megtartunk és vannak olyanok is, amiket egyáltalán nem. Például toleránsak vagyunk a paráznasággal kapcsolatban és nem tartjuk meg a hetedik napi pihenés parancsát. Mit gondolsz erről?
D. L.: Azért van ez így, mert nem gondolunk rá, fel sem merül bennünk. Pedig, amikor hévégén nem voltak nyitva a boltok, nem volt minden nap TV, és délben leült a család a közös ebédhez, máshogy éltünk. Visszakapnánk a lelki békénket, ha többet tartanánk be a parancsolatok közül, még akkor is, ha ember legyen a talpán, aki mindig mindent a parancsolatok szerint tud tenni. Én igyekszem egyszerű, tiszta életet élni, ezért költöztem egy Komárom-Esztergom megyei faluba, a természet közelébe. Most is a mezőről jöttem be a kutyámmal, és hamarosan indulok a színházba. Kimondhatatlan szerencse, hogy nagyon közel, a Tatabányai Színházban dolgozhatok, ahol magas színvonalú műhelymunka folyik.
Tudom, kamaszkorod óta nagyon szereted a verseket, hogy állsz ma velük, kik a kedvenceid?
D. L.: A fél életemet könyvtárban ülve, verseket olvasva töltöttem, ma is hiányoznak, de színészként kikoptak az életemből. Amikor a magam boldogságára olvasok, előveszem Pilinszky János verseit, és volt az előző évadban egy nagyszerű előadásunk József Attila előtt tisztelegve, Vonat elé leguggolni címmel, ami miatt sokat olvastam tőle. Amikor pedig mostanság a kisfiammal együtt olvassuk Arany János balladáit vagy a Toldit, újra és újra felfedezem, hogy Arany János minden mondata a szívemig hatol és arany…
Szerző: Pavlovics Ágota