Ősszel kezdi meg huszonegyedik évadát a Karinthy Színházban. Közvetlen, nyitott, igazi mesélő, akinek nem csupán a színház jelen ideje a fontos, hanem a múltja is. Balázs Andreát legközelebb augusztus 5-én láthatja a közönség a balatonszárszói Kultkikötőben, a Lököttek című, fergeteges humorú előadásban. Mitől működik jól egy komédia? Miért fontos számára Blanche, a Lököttekben játszott karaktere? Kik a nagy példaképei? Mit ad a humor a mindennapokhoz? Ilyen és hasonló kérdésekről beszélgettünk.
A Lököttek című előadással érkeztek a Kultkikötőbe augusztus 5-én. Mit szeretsz a legjobban ebben a Baffie-darabban?
Már több mint négy éve mutattuk be a Karinthy Színházban ezt az előadást. Ebben játszom az egyik legkedvesebb szerepemet, én vagyok Blanche, a nozofóbiás. A darab alapszituációja remek lehetőséget ad arra, hogy a néző valóban jól szórakozzon: adott egy pszichiátriai rendelő váróterme, ahová egyenként, ugyanarra az időpontra érkeznek a betegek. Belép egy idős Tourette-szindrómás férfi, aki folyamatosan káromkodik, majd egy taxisofőr, aki mindent megszámol. Érkezik egy Marie nevű hölgy, akinek ellenőrzési kényszere van és állandóan attól szorong, hogy otthon felejtett valamit vagy nyitva hagyta a gázcsapot, egy fiú, aki nem lép rá a vonalakra és egy lány, aki mindent kétszer mond, kétszer mond. És persze megjövök én is, Blanche, és annyira rettegek a baktériumoktól, hogy nem vagyok hajlandó hozzáérni semmihez. Várakozni kezdünk, az orvos viszont csak nem akar megérkezni, ezért úgy döntünk, majd mi segítünk egymáson – ez pedig rengeteg vicces szituációt szül a színpadon. Elég jó szórakozási lehetőség ez az előadás a nyárestében mindenkinek.
Miért áll hozzád ennyire közel ez a szerep?
Kelemen József, az előadás rendezője úgy vezette fel nekünk az olvasópróbán ezt az darabot, hogy mindenkinek nagyon észnél kell majd lennie, mert gyors a ritmusa, ezért minden színésztől nagyfokú koncentrációt kíván. Szeretem az ilyen típusú feladatokat. Tényleg nem könnyű szerep:
tizennégyszer hagyom el a színpadot és jövök vissza, de csak pillanatokra megyek ki a mosdóba kezet mosni, és a cselekmény szempontjából nagyon fontos, hogy mindig a megfelelő végszóra távozzak és érkezzek.
Különös színt ad a karakterhez az is, hogy az előadást még a Covid-járvány előtt mutattuk be, amikor a közönség még derült azon, hogy maszkban vagyok, állandóan kezet mosok és fertőtlenítek. A pandémia óta viszont Blanche már nem kirívó, hanem mindennapi eset, sajnos mind jól ismerjük már ezt a fajta működést. Egyszer csak igaz lett a mese… Izgalmas kihívás, hogy ennek ellenére olyannak mutassam ezt a figurát, akin azért nevetni is lehet.
Egy komédia sokszor nagyobb fókuszáltságot igényel a színésztől, mint ahogyan azt a közönség gondolná, a legtöbbször nagy fegyelem van a látszólagos könnyedség mögött.
Ezzel teljesen egyetértek. Nagyon fontos, hogy a komédiáknak – főleg az ilyen típusú francia komédiáknak – megmaradjon a ritmusa, mert ha kiengedi az ember a gyeplőt a kezei közül, össze is omolhat az egész rendszer. Örülök annak, hogy Kelemen József egy ennyire precíz előadást rendezett nekünk, amelyben stabilak a keretek, és jól érvényesülhet Laurent Baffie zsenialitása.
Hogy látod, mennyire keresik ma a nézők a könnyedebb, szórakoztató előadásokat?
Úgy érzem, a Covid-járvány óta a közönség még jobban ki van éhezve a komédiára. Sok olyan dolog történik a világban – szűk hazánkon innen és túl –, ami bőven ad okot a szomorkodásra. Teljesen érthető, hogy az emberek keresik a lehetőségét, hogy olyan előadásokhoz kapcsolódjanak, amelyek legalább egy kicsit segítenek elengedni ezeket a feszültségeket.
A pályád elején sejtetted, hogy ennyire sok vígjátéki szerep talál majd meg?
Szeretem nagyon a komédiákat, de szerencsére mindig volt ebben egyfajta egyensúly. Az első bemutatóm a Városmajori Szabadtéri Színpadon volt 2002-ben, rögtön az iskola elvégzése utáni nyáron. Vas-Zoltán Iván rendezte A kaktusz virágát, az énekesnőt játszottam benne. Az egyik próbán éppen egy válással kapcsolatos dalt énekeltem, amikor Zoltán összecsapta a kezét, hogy: ’Te jó ég, maga egyébként tragika is?’ Újra és újra megtalálnak a nem vígjátéki szerepek, aminek nagyon örülök. Amikor odakerültem a Karinthy Színházba, Karinthy Márton igazgató úr szerepről szerepre, lépésről lépésre építette fel, hogy mind a kettőben biztonságosan tudjak működni.
Kik a legnagyobb példaképeid, ha színpadi humorról van szó?
Lenyűgözve néztem Sztankay Istvánt a színpadon, amikor komédiát játszott. Ott volt az a híres Sztankay-féle spét: egészen sajátos ritmusban reagált úgy a mondatokra, hogy rögtön kacagott a nézőtér. Ezt nem lehet megtanulni, ez valami olyan, amit csak ő tudott. Az, hogy én ezt testközelből, estéről estére végignézhettem, valami olyan adomány, amit egész életemben hordozni fogok. Sokszor oda se mertem nézni, nehogy én is elnevessem magam. De imádtam Csala Zsuzsival, Lorán Lenkével, Bajor Imivel, Pécsi Ildikóval és Schubert Évával is együtt játszani. Lestem minden egyes mozdulatukat, hogyan beszélnek, hogyan próbálnak.
Vagy ott van Pásztor Erzsi, aki még itt van köztünk, hála a Jóistennek, tartsa is meg nagyon sokáig. Közösen próbáltunk egyszer egy darabot, ami nem volt ugyan komédia, de sok lehetőség volt benne a vidámságra. Senki nem tud olyan – a szó legjobb értelmében vett – flegmasággal poentírozni a nagyok közül mostanában, mint Erzsi. Emlékszem, hogy tátott szájjal ültem mellette a színpadon, és néztem, ahogy mondatról mondatra építi fel a poént. Ezt akarva-akaratlanul is elloptam tőle, és használom a mai napig.
Aki már hallott téged valaha nyilatkozni, sejtheti, hogy a magánéletben is nagyon fontos számodra a humor.
Otthonról hozom azt az hozzáállást, hogy a humor sok mindent meg tud oldani az ember életében. Egy olyan édesapával nőttem fel, aki mindenből képes volt viccet csinálni, mindenen tudott nevetni, még a legsanyarúbb, legszörnyűbb pillanatokban is. Istenáldotta humora volt. Tőle örököltem valószínűleg ezt az adottságomat. Nagyon fontos az életemben a humor, egy csomó dolgot ennek a segítségével vészelek át. Nem vagyok hajlandó például egy próbafolyamatot úgy végigcsinálni, hogy legalább egyszer ne legyen benne valami nagyon emlékezetes közös nevetés. Nem szabad túl komolyan venni magunkat.
A nevetés nemcsak saját megoldóképlet számodra, hanem másokhoz való közeledési forma is?
Pontosan így van. Nem bírom magam mellett elviselni a komor embereket. Persze nem trollkodom szét a nagy szomorúságokat, viselkedni azért tudok. De ha bizonyos helyzetekben nagyon megragad a rosszkedv, azt nem bírom, értelmetlen energiavesztésnek gondolom. Egy jó nevetéssel mindent ki lehet könnyíteni. Abban hiszek, hogy mindenki alapvetően arra van teremtve, hogy az élet derűs oldalát lássa, és ne a borúst, csak néha lehet, hogy ehhez egy kicsit irányba kell fordítani. Ilyen helyzetekben mindig lehet rám számítani.
Van bennem egy velem született életigenlés. Nagyon pici, koraszülött gyerek voltam, és meghaltam egy percre, legalábbis ez van a papíron. Aztán megint teljesen jól voltam. Azt mondta az apukám mindig, hogy én már akkor annyira szerettem volna élni, hogy átvertem mindenkit. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem nincsenek rossz napjaim, és nem bőgöm ki néha a szemem – de szeretem ezt a buta nagy életet, még akkor is, ha néha fanyar, meg bántó, és sokszor nem kedvesek az emberek, vagy éppen bajok vannak nálam, körülöttem. Nem vagyok hajlandó sokáig szomorúnak lenni, nem dédelgetem a haragomat és a bánatomat, nem szorítom sokáig magamhoz a sérelmeimet, mert azok csak megmérgezik a mindennapjaimat.
A következő évadban két új bemutatód is lesz, ezzel tizenegyre emelkedik a műsoron lévő szerepeid száma. Sok munka ez, sok feladat.
Szerencsés vagyok, mert szép, jóleső repertoárom van. Játszom mindenfélét, az ifjúságitól a pszichothrilleren át a zenés előadásig. Már előre örülök a két új bemutatónak is. Az egyik Roberto Athayde Margarida asszony című darabja lesz, amit nagy sikerrel játszottam a Karinthy Színházban a 2018/19-es évadban. Amikor lement belőle a 25. előadás, én kértem meg Karinthy Mártont, hogy szeretném azzal az emlékkel elbúcsúztatni a monodrámámat, hogy állva tapsolnak és tele van a ház. Mivel a közönség azóta is keresi, ősszel visszahozzuk az új játszóhelyünkön, a színház stúdiószínpadán.
A másik bemutatóm pedig az évad második felére csúszik majd, Fejes Endre Vonó Ignác című darabja lesz, Verebes István rendezésében; Ignácot Előd Álmos alakítja majd, én pedig özvegy Mákné leszek. Az eredeti előadásban Kiss Manyi és Garas Dezső játszotta ezeket szerepeket, úgyhogy magasra van téve a léc. Ugyanúgy megállja ez a szatíra a helyét 2024-ben, mint az ő idejükben. Örülök, hogy kimondhatom majd ugyanazokat a mondatokat a színpadon, amiket annak idején Kiss Manyi kimondott már.
Miből töltekezel ehhez a sok szerephez?
A színház maga tölti nekem vissza az energiát. Amikor a Fat Pig című előadás után ott várnak rám az emberek a művészbejárónál, hogy megköszönjék az előadást, vagy mikor a Tortúra után ellepi a levelesládámat a rengeteg levél. De azok a pillanatok is visszatöltenek, amikor a Nagymester című előadás után Bodrogi Gyuszi bácsi kezét fogom a színpadon és állva tapsol az egész nézőtér. Soha nem okozott a színház semmiféle nehézséget. Szerelmes vagyok belé, és jó dolog együtt lenni a szerelmemmel. Persze, néha olyan fáradt vagyok, mint a dög, de akkor is megéri.
Mikor kezdődött ez a szerelem?
Tizenkét éves koromban a Békéscsabai Jókai Színházban láttam az osztályommal a Légy jó mindhalálig című előadást. Ültünk ott szépen sorban. A végén én sírtam azon, amit láttam, az osztályom pedig nevetett. Akkor rájöttem, hogy nekem mást jelent a színház. Engem egészen másképp érintett meg a dolog. Elkezdtem járni a szolnoki Szigligeti Színházba, mindig örömünnep volt, ha színházba mehettem. Nem lehetett elrángatni a fekete-fehér filmek és színházi közvetítések elől sem, drámákat olvastam, verseket mondtam. Annyira akartam, hogy más is tudja, milyen jó dolog ez, hogy képes voltam például a Makrancos hölgyből felolvasni a családnak részleteket. Ők meg ültek ott szegények, és azt gondolták, hogy a gyerek megbolondult.
Szereztem ugyan az érettségiig három szakmát, de igazán soha nem volt B tervem. A családi legendáriumban ez így szerepel: amikor hazamentem az érettségi évében a pályaválasztási tanácsadóval, amit 327 forintért vettem, azt mondták a szüleim, hogy vonuljak el a szobámba, lapozzam végig és nézzem meg, mi tetszene. Én három óra múlva visszamentem hozzájuk, és diadalittasan azt mondtam, hogy megvan. Kérdezték, mik azok. Mire én értetlenkedtem: mi az, hogy azok? Egyet választottam. Lehetetlennek tartottam, hogy nem sikerül, éreztem, hogy ott nekem helyem kell, hogy legyen. Már nagyon fiatalon megfertőzött ez a szerelem. Aztán amikor megkaptam a jogosítványt arra, hogy a szerelmemmel lehetek, nagyon boldogan öleltem magamhoz, és próbálom nem ereszteni.
Emlékszel az első olyan pillanatra a pályafutásod során, amikor nem nagyon hitted el, hogy ez most tényleg veled történik?
Az első darabom a Karinthy Színházban. Azt amíg élek, nem fogom elfelejteni. A komplett szereposztás lesokkolt. Nóti Károly Szeressük egymást! című darabjában játszottam a hölgy szerepét. Mindegy is volt nekem, mi az, akkor is boldog lettem volna, ha végig háttal állok a színpadon. Elmentem az olvasópróbára, és az első ember, aki szembejött, Sztankay István volt. Léptem kettőt és ott állt Oszter Sándor, még kettőt, ott pedig Rátonyi Hajni, aztán Nyertes Zsuzsi, Csonka Bandi, Dózsa László. Majd a hab a tortán, Straub Dezső. Mint a nyárfalevél, úgy remegtem. De hasonló élmény most együtt játszani Bodrogi Gyuszi bácsival is. A gyerekkorom része volt, és nemcsak a Süsü miatt. Velem van, mióta az eszemet tudom, és egyszer csak ott állok egy színpadon, és azt mondják, hogy ő az apukám. Emlékszem, először szólni sem mertem hozzá, az első próbákon nem mertem megérinteni, mint valami szép, csodálatos szobrot.
45 éves leszek augusztus végén, az ember ilyenkor mindig kicsit számot vet. Nagyon hálás vagyok: az életemért, a szeretteimért, a színházért… A hálámat kifejezni másképpen nem tudom, mint hogy megpróbálom a legjobban művelni ezt az én hivatásomat. A színházra soha nem tekintettem úgy, hogy az nekem jár. Dehogyis! Csodálatos dolog, hogy nekem ez lett az életem és megtisztelve érzem magam ettől. Az első vagyok a mai napig, aki beérkezik a színházba – ott ülök, és várok, hogy megtörténjen velünk a csoda.
Szerző: Németh Mónika
Előadásfotók: Karinthy Színház