Pénz, pompa, nők, dzsessz, Mongibello – ez minden nagystílű amerikai fiatal álma, aki menekülne a családi vállalkozás miatt rá váró kötelezettségek elől. Dickie Greenleaf maga is inkább a fényűző, gondtalan életet választotta az amerikai rémálom helyett, Kovács Lehel előadásából azonban kiderül: egy váratlan látogató hátborzongató módon képes felbolygatni mindezt.
A tehetséges Mr. Ripley mindkét feldolgozása kultuszfilmnek számít a mai napig, a történet közismert. Mondhatjuk, hogy az előadás a filmek alapján készült színpadi adaptáció?
A történet és a szereplők ugyanazok, de az elbeszélésmód nagyon is különbözik. A filmhez képest mi egészen más megoldásokkal dolgoztunk, és az eredeti regényből vett alapvetéseket is újrafogalmaztuk – ha úgy tetszik, lefordítottuk a saját nyelvezetünkre, alkalmaztuk egy általunk relevánsnak ítélt, ma is helytálló környezetben.
A könyv 1955-ben íródott. Akkoriban társadalmi elvárás volt, hogy az elit részévé váljon az ember?
Akkortájt sokkal inkább a háború utáni világkép, a halállal és az énképkereséssel kapcsolatos bizonytalanság foglalkoztatta és irányította az embereket. Ez a regényből is kiérződik, különösen Tom Ripley karakterénél. A mai kor azonban erre a történetre egészen máshogy reagál, és szerintem ez évszázadonként változik. Ahogy haladunk előre az időben, teljesen különbözően viszonyulunk ahhoz a tényhez, hogy a történet végén a gyilkos felelősségrevonás helyett megússza tetteit.
Egészen újfajta eszköztárral dolgoztatok. Segítségetekre volt ez a paranoia állandó jelenlétének hiteles reprezentálásában?
Roppant érdekes alternatíva volt számomra – ezzel együtt egy új út a színház számára – az élő kamerázás, az élő zene, valamint a LED-fal. Maximálisan kihasználtuk az új eszköztár nyújtotta lehetőségeket, ami véleményem szerint amellett, hogy fricska a filmváltozat szerelmeseinek, rendkívüli módon mutatja meg és fejezi ki a paranoiát és az egész előadáson át tartó nyugtalanító követést. Ennek köszönhetően ez volt eddigi pályám legizgalmasabb rendezése, egyúttal legnagyobb kihívása.
A hangulat megteremtéséhez eszköz volt az élőzene és az általatok megálmodott látványvilág is?
A cél az volt, hogy olyan olasz miliőt teremtsünk, ahová egy amerikai ember elvágyódik, mindeközben pedig megmutassuk azt a hideg kriptaszerű bezártságot, ami Ripley lelkében rejtőzik. A teret elsősorban az ő lelkivilágából, felfejtett gyermekkori traumáiból próbáltuk kialakítani. A zenészek ebben a környezetben elképesztő professzionalitással vannak jelen, mellettük Koltai-Nagy Balázs fergetegesen gitározik. Igyekeztem éppúgy megmutatni a történet humorát és zeneiségét, mint a paranoia köré épülő nyugtalanító, hideg légkört, ebből a vízióból pedig semmiképpen nem maradhatott ki a filmekben is elhangzó két emblematikus dal, a My Funny Valentine és a Tu Vuo’ Fa L’Americano. A zene és a zenészek jelenléte elhagyhatatlan ékköve az előadásnak.
Ebben a térben kiválóan tud érvényesülni a tárgyak tárgyszerű használatának minimalizálása, ami az eddigiek alapján a te egyik fontos rendezői elvárásod.
Hiszek abban, hogy minél gazdagabb egy színházi nyelv, annál gazdagabb az emberek képzelete, ezáltal a figyelme egymás iránt. Fontos, hogy nem receptre gyártunk, hanem alkotunk. Igaz, mindig vannak műfaji követelmények, de ezek jelen esetben kötetlenebbek, így van lehetőségem kísérletezni. Talán nem a klasszikus módja egy telefon megjelenítésének, ha a színész kezét használjuk, számomra mégis boldogság, amikor a néző rácsodálkozik egy efféle újdonságra, majd felismer benne egy izgalmas asszociációt. A szimbólumok egy ilyen darabnál kifejezetten jól működő eszközök, hiszen az egész arról szól, hogy a főszereplő folyamatosan hátrafelé figyel, mert azt érzi, áll mögötte valaki. Ennek megjelenítéséhez több kell, mint a már megszokott, mindannyiunk által könnyedén beszélt színházi nyelv.
Három órán át szemlélhetjük, hogyan menekül Tom Ripley, a történet paranoid antihőse saját maga, de legfőképp az igazságszolgáltatás elől. Ő a darab mozgatórugója?
Olyannyira, hogy a mi előadásunkban a karaktert megformáló Orth Péter ki sem megy a színpadról 180 percen keresztül. Ő az a fajta színész, aki tűpontosan teszi fel a legfontosabb kérdéseket; egy gondolkodó művész, aki nem csupán tíz és kettő óra között foglalkozik a karakterrel, hanem otthon is. Szerencsére egész idő alatt egy nyelvet beszéltünk, de ahhoz, hogy ez a figura hangulatában, megszólalásában, mozdulataiban is közvetítse azt, amit a Ripley-jelenség magában hordoz, a rendkívüli kvalitásaira és proaktivitására nagy szükség volt.
Hidegvérű manipulátor, piti szélhámos, tehetséges utánzó, paranoid sorozatgyilkos – helytállóak ezek a kifejezések, vagy teljesen félreismerjük Ripleyt és a cselekedetei megbocsáthatók?
A tettei mentén nehéz lenne kijelentenem, hogy jó döntéseket hoz. A jelenkor színháza azonban képes arra – és törekszik is rá –, hogy megértesse velünk a hozzá hasonló infernális antihősöket. Ez persze nem azt jelenti, hogy Ripley nem hibás többé azért, amit elkövetett, de igenis tud ránk empátiát gyakorolni annak a ténynek a felismerése, hogy az irigysége mögött valójában az áll, hogy őt sohasem szerette senki. Itt válik igazán érthetővé, miért a szeretetlenség a történet – és a főszereplő – egyik legmeghatározóbb, nem felülírható hajtóereje. Ugyanakkor ez a huszonegyedik század való világának egyik kulcsmomentuma is: küzdünk a szeretetlenséggel, az állandó elégedetlenséggel, az ürességgel. Nem tudunk jól teljesíteni, kitörni, előre haladni. A szeretetéhség mindannyiunkban ott lapul, ezért tudunk könnyen azonosulni azokkal a karakterekkel, akik ketrecbe vannak zárva a társadalmi pozíciójuk által.
Küzdelmes életünk során ráadásul gyakran másnak mutatjuk magunkat – felveszünk egy szerepet a munkahelyen, a magánéletben, a social media felületeken. Hasonlóan Tom Ripleyhez – bár ő ezt szélsőséges módon űzi.
Ez mára szinte természetessé, és magunk, illetve mások felé is elvárássá vált. Mindenhol sikeresek szeretnénk lenni, minden feladatnak meg akarunk felelni, előttünk lebegnek mások sikerei, és ez arra sarkall bennünket, hogy a lehető legtöbb felületen azt hazudjuk, beleférünk ezekbe a skatulyákba. Pedig az ember óhatatlanul hibázik, rosszul dönt, és nem tud folyton a toppon lenni.
Cél volt-e, hogy a való élet itt is megmutatkozó mélylélektani problémáira reflektálj?
Szeretem, ha a színház igazán megmutatja, hogy nem vagyunk egyedül. A valóságban gyakran a szorongás és a félelem visz minket tévútra, a felgyorsult életünk és az állandó rosszhír-áradat pedig nem segíti mindezt. Idővel talán visszatérünk a csendesebb, elengedés felé hajló időfolyamra, akkor esetlegesen – Tom Ripleyvel ellentétben – megértőbbek leszünk mások sikereivel és kudarcaival kapcsolatban is. Gyarlók vagyunk, de amíg az ember hisz és két lábon áll, addig van remény!
Szerző: Morva Daniella