gate_Bannergate_Banner
Jászai MariOSZTBodrogi GyulaVígszínház
  • facebook
  • instagram
  • 2024. május 24., péntek
    banner_bigBanner4

    „Szerintem reneszánszát éli a bábszínház” – Interjú Orosz Klaudia tervezővel

    2023. október 22., vasárnap 06:02

    Orosz Klaudia bolgár származású Jászai Mari- illetve Blattner-díjas látványtervező megalakulása óta a Kolibri Színház főmunkatársa. Pályája bábtervező szcenikusként indult az Állami Bábszínházból, azóta vendégként az ország valamennyi bábszínházában megfordult. Többek közt arról kérdeztük, mennyire küzdelmes munka a bábtervezés, – készítés és hogy 20 év után miért hagyta abba a tanítást a Képzőművészeti Egyetemen.

    Orosz Klaudia / Fotó: Nizsai Dániel / Színház Online

    Képzőművészeti gimnáziumba jártál, majd a Szófiai Képzőművészeti Akadémia díszlet- és jelmeztervező szakán végeztél. Mikor mutatkozott meg először, hogy a művészetekkel van dolgod?

    10 éves voltam, amikor a rajztanárom azt mondta, érdemes lenne egy kicsit többet rajzolnom, mert tehetségesnek tart. Foglalkozott is velem, egy csomó könyvet adott a nagy mesterekről – Rembrandt, Michelangelo, Leonardo nagyon izgatott engem. Mindig kaptam tőle házi feladatot is, ami arra ösztökélt, hogy még többet alkossak. Rengeteg csendéletet festettem és szorgalmasan vittem, mutattam őket neki. Amikor a gimnázium után dönteni kellett, hogy milyen szakra jelentkezzek, rengeteget töprengtem. A szívem azt súgta, hogy a festészet az én utam, de 18 évesen már az is felmerült bennem, vajon miből fogok megélni. Végül arra jutottam, inkább az iparművészet felé veszem az irányt, különösen érdekelt a textil szak, de végül díszlet- és jelmeztervezőnek vettek fel. Nem nagyon bántam, mert

    rögtön elkezdett foglalkoztatni, hogy mennyi lehetőség és kihívás rejlik egy színpadi látványvilág megalkotásában. Úgy tűnt, hogy tervezőként minden számomra kedves tevékenységet folytathatok és a fantáziámnak sem szab határt semmi.

    Érdekes, hogy az élet most vezetett vissza a diplomamunkámhoz, ugyanis Az ember tragédiáját választottam. Most ugyanezt a darabot készítettük el a Kolibriben, Novák János rendezésében, csak hát ez alkalommal egy hat méteres színpadra kellett beférnie a díszletnek… (Mosolyog:)

    Ez elég nagy kihívásnak hangzik egy ilyen nagyszabású darabnál.

    Sokat látott már a Kolibri színpada, hegyeket, völgyeket, tengereket, nagyvárosokat, királyságokat, varázslatokat…

    Nem véletlen, hogy Az ember tragédiájával diplomáztál…

    Igen, a magyar kultúra szeretetét a férjemtől (Orosz Péter szobrászművésztől, a szerk.) kaptam, akivel az egyetemen találkoztunk. Mivel a szobrászok csoportjában kevés barátja akadt, gyakran átjárt hozzánk beszélgetni, bulizni, mert mi, tervezők vidámabb társaságnak látszottunk. Az ember tragédiája éppen akkor jelent meg bolgár fordításban és nagyon ajánlotta nekem elolvasásra, én pedig úgy éreztem, ebben a darabban az egész világmindenség benne van.

    Akkoriban milyen lehetőségekkel számolhatott egy végzős díszlettervező Szófiában?

    Annak, aki elvégezte az egyetemet három évig egy vidéki színházban kellett dolgoznia. Aki erre nem vállalkozott, az köteles volt visszafizetni a tandíjat. 

    Te viszont Magyarországra költöztél, jöttél Péter után, aki Budapesten kezdett dolgozni…

    Képzeld el, hogy megúsztam a gyakorló éveket, mert amikor Pestre kerültem, kitaláltam, hogy a Bajza utcai bolgár iskolában leszek rajztanár és ezzel kiváltottam magam. Közben beiratkoztam magyart tanulni a nemzetközi előkészítő intézetbe, amit külföldi diákoknak tartottak fönn és egy évig csak szívtam magamba a magyar nyelvet, irodalmat, történelmet, mindent, ami a magyar kultúrához kapcsolódik. Nehéz volt…

    Mi volt nehezebb, az hogy egy idegen országba érkeztél, ahol rengeteg tanulnivalód akad vagy a bizonytalanság, hogy merre vihet a pályád?

    Mindkettő. De nem jutott időm a kétségekre, annyira gyorsan pörögtek az események. Hamar várandós lettem, megszületett a fiunk, úgyhogy csak akkor kezdtem el rosszul érezni magam otthon, amikor a gyermek már egy kicsit nagyobbacska lett.

    Péter nem akart volna Szófiában maradni?

    El kellett mennie katonának… Ez az egyik oka annak, hogy Magyarországra jöttünk. Én pedig a diákévek alatt többször is jártam itt tanulmányúton és sok szabadtéri előadást megnéztem. Rögtön kiderült számomra, hogy egészen más a színházi élet, mint Bulgáriában, bizonyos értelemben pezsgőbb. Más utak, más formák jellemzik, más üzeneteket fogalmaz meg és ez engem izgatott.

    Azt világosan láttam, hogy ismeretségek híján nehéz lesz beilleszkednem, hogy tulajdonképpen a semmibe ugrottam, még a mestereim se tudtak segíteni, hiszen őket is magam mögött hagytam. Amikor munkát kerestem két lehetőség adódott, mehettem volna díszletfestőnek vagy bábkészítőnek az Állami Bábszínház műhelyébe. Miután kicsi vagyok és nő, gondoltam, a második a jobb opció…

    Tépelődtél-e azon, hogy vajon a bábszínház a te világod-e?

    Persze! Semmit nem tudtam a bábokról, abszolúte semmit. De szükségem volt jövedelemre és a mappám alapján Szilágyi Dezső és Koós Iván is azt gondolta, hogy meg fogok felelni.

    Miből éltetek ebben az időszakban?

    Kaptam az önkormányzattól egy minimális családtámogatási összeget és a gyerek után is járt még valami…, hát, ebből. Péter szülei segítettek minket, én gyakran náluk étkeztem. Hiába volt diplomám, betanított munkásnak számítottam, minimálbérrel, de amikor elkezdtem dolgozni mégis rám tört egyfajta szabadság érzet. Boldoggá tett. Az egész életemet meghatározta az a műhelymunka, aminek a Bábszínházban részese lehettem. Azt sem tudtam, ilyen picike báboknál miként lehet kiszabni egy gallért úgy, hogy mozogjon, de ne gyűrődjön, mégis mindenki kedvesen fordult felém.

    Eleinte csak régi bábok felújításával foglalkoztam – szétszétszedtem, kimostam, összevarrtam őket. Később már kaptam komolyabb feladatokat is, például felöltöztethettem egy egész bábot. Közben mindenféle varrási technikát sajátítottam el annak érdekében, hogy az általam készített bábjelmez ne akadályozza a figura mozgását.

    Tanultam a különböző mozgatási technikákról, arról, hogy mitől kel életre a tárgy, mire van szüksége a színésznek ahhoz, hogy a lehető legkönnyebben tudja kezelni azt, amit a kezébe fog. Akadt néhány malőr is. Feltehetőleg néhány kivitelező kolléga nem volt elég körültekintő, hiába kérte a tervező, hogy könnyítsék a bábokat, előfordult, hogy nehezek lettek és végül szétestek a színpadon, az egyiknek a feje le is szakadt és berepült a nézőtérre.

    Ez életveszélyesen hangzik…

    Igen, borzongató, amikor egy díszlet vagy csak egy elem zuhanni kezd. Akkoriban kizárólag paravános játékok, bonyolult, állványos díszletek voltak, és ha egy állványnak valami baja esett, vagy ferdén állt egy alkotóeleme, akkor az előadás végén nem tudták fölhúzni a díszletet, ami ráadásul kellemetlen hangot adott. Megtörtént egyszer az is, hogy 170 centiméteres magasságból egy egész díszlet leborult, mert rossz helyre kerültek a súlypontjai. Ebből az ember mindig tanul. Amikor én kezdtem el díszletet és bábot tervezni, akkor már egy csomó problémát ki tudtam küszöbölni, átláttam, hol lehet hibázni.

    10 éven át, egészen a Kolibri Színház megalapításáig maradtál a Bábszínházban…

    Igen, mert nagyon izgalmas terep volt számomra. Szerettem a régi bábszínházi előadásokat is, a Csodálatos Mandarint, a Petruskákat, Becketteket.  Felfedeztem, milyen közel áll a bábművészet a képzőművészethez és eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, hogy minél több érintkezési pontot akarok keresni.

    A bábszínház mindent felkínál, ami művészi kifejezőerővel képes hatni, a képzőművészettel találkozik általa a mozgásművészet, az irodalom és a zene is. Én ezt mindig csodáltam. Mivel minden figurát emberi kéz teremt, nincs két egyforma, ezért minden báb egy önálló alkotás. A báb kitolja a játék határait – engem a mai napig lenyűgöz, hogy mennyi ajtót nyit meg egy művész előtt.

    Nincs még egy olyan színpadi jelenség, ami ennyi jelentésréteget tudna előhívni és ami groteszk formáknak, trükköknek is teret adna. Se a jelmez, se a díszlet nem tud ennyire kifejező lenni. Nem véletlenül mondják, hogy a báb mágikus erővel bír.

    Mennyire küzdelmes munka a bábkészítés?

    Az biztos, hogy sok folyamatot kell végig csinálni, amíg eljutunk egy kész bábig. A tervezés, a megvalósítás hosszadalmas és aprólékos munkát, odafigyelést követel illetve azt, hogy 3D-ben lássuk a célt. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak, hogy kapcsolják be a fejükben a komputert, mert egy bábtervezőnek kézművesnek, szobrásznak, festőnek, varrónőnek, néha művészettörténésznek, néha feltalálónak és néha varázslónak is kell lennie; tudnia kell, hogy lehet a fantáziájában megjelenő alakokat a megfelelő textúrákkal, technikákkal összeállítani és hinnie kell abban, hogy a sok szöszölés után a keze közt életre kel az anyag, amit formál.

    Min múlik az, hogy te be tudod-e kapcsolni a komputert a fejedben?

    Talán azon múlik, hogy még mindig el tudok merülni a kihívásokban, hogy

    szeretem a bábok közelségét, azt, hogy egy szimbolikus, metaforikus dologgal foglalkozhatok. De a díszlettervezés során talán invenciózusabb tudok lenni.

    Az Állami Bábszínházban is mindig törekedtem arra, hogy valami mást csináljak, mint amit már korábban láthattunk, hogy új nézőpontokat keressek. Például akkor, amikor a Hupikék Pétert terveztem, ami egy kiskutyáról szólt, a helyszínt, New Yorkot nagyon erős perspektívából, egy kutya szemszögéből, elrajzolt felhőkarcolókkal vázoltam fel. A Hollókirály díszletét pedig vitrázs ablakokkal, gótikus elemekből készítettem el, mesebeli kis jelzésekkel, sokféle anyagból. Ez a látvány nagyban eltért a bábszínházban gyakori kasírozott háttértől.

    A Bábszínház hierarchikus rendszerében a színészek még számot is kaptak. A tervezők között is megvolt a leosztás?

    Persze! A legfőbb tervezők Koós Iván és Bródy Vera voltak, a rangsorban Ambrus Imre követte őket, én pedig a sor végén kullogtam. 

    Ezt hogy élted meg?

    Szomorúvá tett. Attól féltem, hogy egész életemben megmarad ez a felállás. Az ember egy idő után vágyik arra, hogy ne csak bontogassa a szárnyait, hanem hagyják repülni. 

    Orosz Klaudia / Fotó: Nizsai Dániel / Színház Online

    Miért döntöttél úgy, hogy a Kolibri Színház alapításakor elszerződsz?

    Szerettem volna újat alkotni, korábban sosem létező őrületes ötletekbe belekapaszkodni, de valahogy épp ellenkezőleg alakult, nagyon leült az élet a Bábszínházban. Volt, hogy bementem egy régi produkció felújító próbájára és annyira unatkoztam, hogy 10 percet se bírtam, kimenekültem. Azok a formák és keretek, amiket az elődöktől örököltünk, bemerevedtek. Szilágyi Dezső mindig lehúzta a tervelfogadáson azt, ami neki nem tetszett és ami nem igazodott a bábszínházról addig alkotott elképzelésekhez. Számára a bábszínpadi illúzió megteremtése, az úgynevezett tiszta bábjáték volt a legfontosabb. Arra hivatkozva, hogy ne látszódjon a színész, csak a báb érvényesüljön, mindenkinek, akinek véletlenül kibukkant a feje a paraván mögül, fekete tüll sapkát kellett viselnie.

    A nagyon magasak félig guggoló állásban mozogtak, aki alacsony volt, az pedig koturnuszban játszott. Egy idő után többen is úgy éreztük, hogy nyugodtan elő lehetne bújni a paraván mögül, hogy egy színpadi világ az élő színész és a báb együttes megjelenésével csak teljesebb, koherensebb lesz.

    Azért mertem belevágni a semmibe ’92-ben, mert már bezárva éreztem magam, mint egy erődben, ahova idegen ember nem léphet be. Ugyanis nem találkoztunk vendégművészekkel, mi se mentünk máshova dolgozni, tehát nem volt élő kapcsolatunk a szakmával. Örültem neki, hogy az akkori fiatalok úgy döntöttek, csinálnak egy új színházat. Mivel az Állami Bábszínházban én nem is terveztem a nagyszínpadon, mindig csak ezen a színpadon, ami végül a Kolibrié lett, azt mondtam magamnak, ez az “én helyem”, itt maradok. 

    Mennyire érezted kockázatosnak a lépést? 

    Biztos voltam benne, hogy ha törik, ha szakad, az új, elszánt csapat nagyon szuper előadásokat fog csinálni, mert hajt minket a vágy, hogy olyasmit alkossunk, amit még előtte senki. Míg az Állami Bábszínházban rendelkezésünkre állt hat, minden jóval felszerelt műhely, a Kolibri a Vörösmarty utcában kapott egy helyiséget, ahol WC sem volt. Mindig a saját kártyámmal mentem egy közeli fülkéhez telefonálni, ha az asszisztensnek üzenni kellett. Szóval megváltoztak a körülményeink, mindent magunknak kellett kijárnunk, kialakítanunk, de egyedüli tervezőként mégis lubickoltam a feladatokban.

    És amikor a Megyeri Gyalog Galopp után rendre fergeteges tapsvihar kerekedett, minden nehézséget elfelejtettem és csak az volt a fontos, hogy a közönség tombol. 

    Nem érezted úgy, hogy nagyon sok minden szakad rád egyszerre?

    Azért nem, mert jeleztem, ha nem bírtam valamit, és még fiatalok voltunk….

    Korábban úgy fogalmaztál, hogy egy „felejthetetlen időszak kezdődött”…

    Igen, a teljes szabadság időszaka. Mindenki bizonyítani akart és mindenkiben forrt a tettvágy. Novák János igazgató és Székely Andrea, a színház bábművészeti vezetője igyekezett minél több irányba nyitni, új formákat kipróbálni, különleges darabokat bemutatni, prózai színházi rendezőket hívni. Nálunk mindig történt valami, ami miatt nem jutott időnk unatkozni. És ez mai napig így van.

    Hogy érzed, 30 évvel később milyen a Kolibri?

    Szerintem nem sokat változtunk, az a műfaji gazdagság, amire mindig törekedtünk, most is jellemző. Az élőszínháztól a bábszínházig, az operától a zenés mesejátékig, az ifjúsági és csecsemőszínházi produkciókig minden megtalálható a repertoárban. Kialakult a törzsközönségünk, sokan már a gyermekeiket hozzák el hozzánk. Lehet, hogy a tempóból kicsit visszavettünk, de érkeznek a fiatalok, nekik kell majd mozgolódni.

    Orosz Klaudia / Fotó: Nizsai Dániel / Színház Online

    Min múlik az, hogy jól tudtok együtt dolgozni Novák Jánossal, aki sokat rendez és jelenleg is igazgatja a Kolibrit?

    Bevallom, az elején még arra is volt példa, hogy tartottam Jánostól. Félreértés ne essék, egyáltalán nem egy félelmetes fazon, csak szenvedélyes. Az Állami Bábszínházban nem találkoztam ilyen rendezővel, akinek ennyire fontos lett volna az innováció, aki nyughatatlanul kereste volna a megoldásokat egy-egy felvetődő problémára. Természetesen már megszoktam és elfogadtam az ő stílusát és ő is az enyémet – ez a kulcsa az együttműködésünknek és az, hogy kitartunk egymás mellett minden emberpróbáló próbafolyamat közepette. Hálás vagyok, hogy neki köszönhetően olyan kísérletező előadásokat is tervezhettem, amelyekről nem is álmodtam. Hirtelen Az óriáscsecsemő jut eszembe, ami egy kortárs opera Déry Tibor avantgarde színműve alapján, vagy az Aki hűtlen pórul jár című bábopera, amiben apró marionettekkel dolgoztunk, vagy az Egyedültem – John Lennon saját esszéi című produkció, amit a Liliputi Színház színészeivel közösen csináltunk. A színészek fején fehér tojásalakú sapka volt és fekete illetve fehér kezeslábasba öltöztek. John Lennon rajzaiból készítettem fehér-fekete kontúros síkfigurákat, ezekkel játszották végig a darabot, ami “Kolibris Pincekabaré” néven futott. 

    Hogy látod, megérte-e minden áldozat, amit hoztál a munkádért?

    Egyértelműen. Nekem a Kolibri a második otthont jelentette.

    Volt idő, hogy csak aludni jártam haza… A karantén idején gyötört a színház hiánya, én majdnem ebbe betegedtem bele. De néha hazavittem valami munkát és otthon varrtam, ragasztottam. Nem bírok meglenni színház nélkül. Ugyanakkor a gyermekem mindig a színház előtt szerepelt a rangsorban. Mindig.

    Ahogy tudtam, elszabadultam a Kolibriből, hogy vele lehessek, otthon csak akkor dolgoztam, ha már nyugovóra tért. Hajnali 3-4-ig nyugodtan tudtam rajzolni, festeni, mosogatni, másnapi ebédet főzni. 

    A Kolibrin kívül is sokfelé megfordultál, te tervezted például a Vígszínházban A dzsungel könyve jelmezeit….

    Fontosak voltak számomra ezek a kirándulások, új találkozások, új emberek Egertől, Pécsen át Kecskemétig. Egy tervezőt is inspirál, ha ismeretlen terepre lép. A dzsungel könyvét Radnóti Zsuzsának köszönhetem, aki látta a Kolibri Pincében A római hullazsinatot, amit Ruszt Jóskával készítettünk, azt hiszem ő szólt, hogy engem kérjenek fel tervezőnek. Tartottam persze a nagyszínháztól és a nagy nevektől, de rettenetesen jólesett ez a munka.

    Izgulsz-e azon, hogy miként sikerül egy-egy előadás? 

    A bemutatókon kapaszkodom a székbe arra gondolva, hogy most mi fog történni, mert nagyjából tudom a gyenge pontokat és elképesztően drukkolok a színészeknek. Noha nem egyedül az én felelősségem, hogy alakul egy előadás, a belső feszültség bennem soha nem szűnik. A bemutató után már nem is nézem a produkciókat, mert kiszívja az energiáimat az izgalom. Ezt meghagyom a rendezőnek.

    A diákjaid sorsát is ennyire a szíveden viselted?

    Persze. Soha nem hagy hidegen, hogy milyen sors jut nekik.

    2000 óta tanítottál a Képzőművészeti Egyetemen, de két éve úgy döntöttél, hogy átadod a stafétát egykori diákodnak, Lenkefi Zoltánnak. Miért?

    Nem a Covid miatt, már régóta gondolkodtam rajta. Tanítani egy életen át lehet, addig, amíg a fejünk a vállunkon van, de csak akkor, ha bírja az ember. Mindenhol helyt kell állni és nekem már sok volt a rohangálás. Imádok a fiatalokkal lenni, hiszen ők is tanítanak engem, én is megmerítkezem az ő jókedvükben, lelkesedésükben, merészségükben. De őszintén szólva, öregnek éreztem magam köztük és az is meggyőződésemmé vált, hogy egy olyan tanárra van szükségük, aki jobban el tudja igazítani őket mai világban.

    Mindannyiunk pályája szorosan kapcsolódik ahhoz a korhoz, amiben telik, és az új generációk számára már nem biztos, hogy az a tudás a leghasznosabb, amit én birtoklok. Mi sok ismétlés és gyakorlat árán mesteremberekké váltunk, ők úgy látják, hogy az internet segítségével minden elérhető, beszippantható, felfedezhető. Több technikai eszközt ismernek és használnak, jobban tájékozódnak a szakmában. Egészen más lehetőségekkel és élethelyzetekkel szembesülnek.

    Önállóbban alakíthatják a pályájukat, nem kell feltétlenül betagozódniuk valahova, ezért szabadabban mozoghatnak a színházi csapatok, alkotói szerepek és eszközök közt. Nekünk végig kellett másznunk a létrát, amíg nagy lehetőségekhez jutottunk, ők azonnal a mélyvízben találják magukat… Nagyon hiányoznak, de szerencsére a tavaly végzettek közül most a Kolibriben tervez Pajor Patrícia és Csiszér Csilla, Hermann Anett pedig az asszisztensem volt Az ember tragédiájában. Ez nekik is, meg nekünk is jó, felfrissülünk egy kicsit. 

    Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki boldoguljon a pályán? 

    Mivel egy előadás több vállon nyugszik, az a legfontosabb, hogy ismeretséggel rendelkezzen a tervező. Nem hiába születnek meg a tervező-rendező párosok. És ha ez diákkorban kialakul, akkor van az embernek perspektívája. Ha valaki elzárkózik és nem keresi a módot a barátkozásra, akkor egyszerűen nem fogják hívni. Örültem, hogy amikor tanítottam, a képzőművészetisek együtt tudtak dolgozni a bábrendezőkkel. Ez erős nyomot hagyott a gyerekekben és komoly munkakapcsolatokat eredményezett. 

    Úgy hiszem, tervezőként türelem nélkül sem megy…

    Türelmesnek lenni minden emberrel szemben a tervező egyik fő feladata. A színházban sok ember igyekszik egy húron pendülni, ez küzdelmes feladat, ezért nem szabad felrobbanni, a belső egyensúlyt folyamatosan meg kell tartani. Én nem vagyok robbanós fajta, inkább kimegyek sírni és akkor feloldódik a feszültség. Ilyenkor sem dőlök a kardomba, optimistán megyek tovább. Ha valami nem jól sül el, akkor a következő produkcióra összpontosítok. Akármennyire rosszul sikerül egy előadás, mindig hiszem, hogy a következő jobb lesz.

    Jászai Mari-díjat, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje elismerést és Blattner-díjat is kaptál. Mennyire fontosak számodra ezek a díjak?

    Az életem a munkáról szól, ezért jólesik, ha ezt észreveszik. A Blattner-díj különösen fontos nekem, mert Blattner Géza mindig a kísérletezés jegyében csinált színházat. Kitalálta az alulról mozgatható billentyűs marionettet, a testre szerelhető, billentyűkkel mozgatott bábot, a modern darabokat vegyítette a hagyományosabb misztériumjátékokkal, avantgárd felnőtt produkciókat készített. Megcsinálta például Az ember tragédiája első franciaországi adaptációját, ami aranyérmet nyert a párizsi világkiállításon és még sorolhatnánk. Nem akarom hozzá mérni magam, de talán nem szerénytelenség azt mondani,

    én is törekedtem arra, hogy ne a rutin felé forduljak, hogy új utakat keressek. A művészet tulajdonképpen erről a harcról szól, amit önmagunkkal vívunk azért, hogy kreativitással, koncentrációval, aprólékos munkával előássuk azt, amit a színházban csak mi vagyunk képesek megmutatni a világból.

    Most hogy látod a bábművészek helyzetét? 

    Szerintem reneszánszát éli a bábszínház. A báb megtalálja a helyét a nagyszínházi produkciókban és az operákban is. Pontosan azért, mert annyira költői és plasztikus dolog, mert mozgó képzőművészet és mindig lendületbe hozza a közönség fantáziáját. Azt hiszem, a Kolibri 30 éve is bizonyíték erre.

    Kérdezett: Tóth Berta / Színház Online

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram