Szibéria csárdás a József Attila Színházban Kulcsár Viktóriával és Lábodi Ádámmal

Szibéria csárdás a József Attila Színházban Kulcsár Viktóriával és Lábodi Ádámmal

2021. október 23., szombat 06:56

Az I. világháborúban, Szibériában magyar hadifoglyoknak parancsra el kellett játszaniuk a Csárdáskirálynőt. Azon múlt, hogy hazautazhatnak-e, hogy tetszik-e a tábornoknak a produkció vagy sem. A történetből Tasnádi István írt darabot, amelyet most a József Attila Színházban rendezett meg az új művészeti vezető, Hargitai Iván.

A Szibériai csárdás egy valóságosan is megtörtént eset alapján idézi föl az első világháború alatt orosz fogságba esett magyar katonák kalandját, amely során a legtávolabbi szibériai hadifogolytáborban, részben fejből, részben pedig orosz-francia fordítási töredékek alapján írt szövegkönyvből, és emlékezetből lekottázott partitúrából bemutatták a Csárdáskirálynő című operettet, amelyben a lúdtalpas, karikalábú, szőrös katonák játszották a női szerepeket is.

Ebben az esetben nem az a kérdés: vajon a közönség tapsol-e a végén? Ha az orosz táborparancsnok tetszését elnyeri az előadás, akkor hazaengedi az évek óta a hazájuktól távol raboskodó hadifoglyokat. Sikert csak az egykori bécsi és budapesti Csárdáskirálynő előadások ünnepelt karmesterével tud aratni a szedett-vedett társulat, Ő viszont meglehetősen szkeptikus, és nem hisz az előadás sikerében – egy ideig…

„A Szibériai csárdás egy valóságban is megtörtént eset alapján idézi föl a háborúban orosz fogságba esett magyar katonák kalandját. A legtávolabbi szibériai hadifogolytáborban mutatták be a Csárdáskirálynő című operettet, amelyben – jobb híján – az oda hurcolt lúdtalpas, karikalábú, szőrös honvédek és tisztjeik játszották a női táncos szerepeket is. A nehézségeket fokozta, hogy részben emlékezetből, részben pedig orosz-francia fordítási töredékek alapján írt szövegkönyvből kottázták le a partitúrát. Ráadásul itt nem az volt a kérdés, hogy a közönség tapsol-e a az előadás végén. Ha ugyanis az orosz táborparancsnok tetszését nem nyeri el az előadás, akkor könnyen lehet, hogy nemcsak a sikernek lőttek, de a szereplőknek is” – fogalmazott az Index.

„A csapatverbuválás a József Attila Színházban is aktuális, mert ettől a szezontól már húszfős állandó társulat alakulhatott, melynek művészeti vezetője éppen Hargitai lett. A Szibériai csárdás pedig ideális a csapatépítő „tréninghez”. Hiszen ebben a bécsi és a budapesti Csárdáskirálynő-előadások karmesterének, aki maga is hadifogságba kerül, parancsolják meg, hogy válogassa ki a produkció szereplőit. Lábodi Ádám remekül érzékelteti a totális döbbenetet, amikor ezt az abszurdumot utasításba kapja. Felhorgad benne a művész önérzete, aki úgy gondolja, hogy nem mehet bizonyos szint alá. Pontosan tisztában van vele, hogy ugyan rendelkezésre áll pár profi, de a többség dilettáns, nincsenek kották, alig akadnak hangszerek. A végeredmény csak kínos blama lehet. A társai azonban meggyőzik, hogy muszáj ezt csinálni, az életük múlik rajta, várják őket otthon. Az előadás legjobb jelenetei közé tartozik a válogatás, amelyen megpróbálják megtalálni az úgy-ahogy elfogadható szereplőket. Elsőként a Tóth Tibor alakította Markovits főhadnagy áll ki, ügybuzgóan, megrettenve. Görcsösen meg akar felelni, bénázik, tragikomikusan túlspiláz mindent. Nevetni kell rajta, miközben megrendítő. Nyílt színi tapsot kap, ahogy a setesuta műkedvelés különböző fajtáit elősorjáztató többiek is.

A női szerepekre valamelyest alkalmas férfiakat a legnehezebb találni, ez naná, hogy újabb humorforrás. Amit aztán fokozni lehet a próbákon, ekkor összeadódik mindenki setesuta igyekezete. Lábodi megmutatja, hogy a karmester kétségbeesetten próbál úrrá lenni a helyzeten, előtör belőle a megszállottság. Éjjel-nappal dolgozik, iparkodik rendezni, lelkeket ápolni, mások szorongásait oldani, magát valahogy megóvni a széteséstől. Olykor elkapja az alkotás hevülete, hogy aztán valami mindig kizökkentse belőle. A kétségbeesés és a lelkesültség között hatalmas az érzelmi hullámzás. Közben persze elhangzanak a Csárdáskirálynőből dalok vagy daltöredékek. Néhány tagú igazi zenekar helyezkedik el a színpad két szélén. De a szabadulásukért játszók is hangszert fognak a kezükbe, ők szintén zenekart alkotnak, ettől is összekovácsolódva, és ezzel is jelezve az akaraterejüket. Költőisége, varázsa van, amikor a színészeknek a muzsikusokkal együtt sikerül összehozniuk a zenei hangzást. Ilyenkor eggyé olvad a saját igyekezetük a figuráéval, és ez szép, olykor egyenesen költői. Látszik, hogy mindenki nagyon odateszi magát. Hargitai, ahogy a darabbéli karmester, ezzel a produkcióval igencsak megmozgatja a közreműködőket, társulatot formál” – írta a produkció kapcsán Bóta Gábor a Népszavában.