“További három évre elnyerte igazgatónk, Dr. Szikora János a színház vezetői posztját. Székesfehérvár Megyei Jogú Város képviselőtestülete egyhangú szavazással támogatta a Vörösmarty Színház igazgatóját, így további három évig folytathatja a szakmai munkát” – közölte a teátrum.
Szikora János tíz éve, 2012-ben vette át a színház vezetését, azóta jelentős átalakítások történtek az intézményben, például a Pelikán Fészek megújult külsővel és technikával várja a nézőket – írja a Fidelio. Az elmúlt években drasztikusan növelték a bérletesek számát is.
“Ha újra bizalmat kapok, azon fogok dolgozni, hogy minden álom váljon valóra. Ha nem is általam, akkor mások által. Ha újra nyertesévé válok a bizalomnak, maradék időmet annak szentelem, hogy megkeressem azokat, akik hozzám hasonló módon nem rombolni, hanem építeni akarnak. És akkor már csak annyi feladatom marad, hogy a kulcsot az Ő méltó kezükbe adjam át” – fogalmazott a direktor egy korábbi pályázatában.
Szikora János szerint: “Az igazgatás nem azon múlik, hogy a színházról mennyi minden jut az eszünkbe, hanem, hogy mindebből mennyit vagyunk képesek megvalósítani.”
Szikora János korábban úgy fogalmazott, fura sorsszerűségek vezették a Vörösmarty Színházba: “Volt egy fantasztikus székesfehérvári születésű tanárom, aki sajnos már nem él. Jávor Ottónak hívták, ő volt az irodalomtanárom a gimnáziumban. Jóval több volt, mint irodalomtanár. Szellemi mentorom volt, abban a nagyon képlékeny időszakban, ami egy kamasz fiatalembert jellemez. Végtelen bölcsességgel és érzékenységgel adott tanácsokat az életben, az olvasmányaimban. Olvasta a verseimet, később eljárt a rendezéseimre. Hallatlanul sokat köszönhetek neki. Halála után teret neveztek el róla Székesfehérváron, és ez a tér pont a színházzal szemben van. A tér névadó ünnepségén tiszteletét tette az egykori osztályunk képviseletében egy kis csapat hajdani diák – mert nem csak mi szerettük őt, de mi is a kedvenc osztálya voltunk. Én nem lehetem ott, mert élet-halál harcot vívva, épp kómában feküdtem egy fertőző agyhártyagyulladás miatt. Nem sok esélyem volt a túlélésre. Az osztálytársaim, abban bízva, hogy mégiscsak felépülök, hoztak nekem a kórházba egy kis követ, amire ráírták: „Székesfehérvár”. A dátum már elmosódott.
Felépültem, és a követ az íróasztalomra tettem, hogy emlékeztessen erre a szép gesztusra. Ott volt, ott figyelt ez a kő éveken keresztül. Eltelt 4-5 év. A budapesti Új Színházban, ahol művészeti vezető voltam, igazgatóváltás történt, és én tudtam, hogy nekem ott nem lesz maradásom. Kerestem a helyemet, szabadúszó lettem, és nem tudtam, mitévő legyek. Akkor a színház gazdasági ügyintézője megkérdezte, miért nem pályázom meg Székesfehérvárt. Én úgy tudtam, ott már rég eldőlt kié az igazgatói poszt, de, mint kiderült, érvénytelenítették a döntést, és újra kiírták a pályázatot. Hazamentem, ránéztem erre a kőre, ami évek óta üzen nekem, talán itt lenne az ideje mindezt komolyan venni! Így történt, hogy elkezdtem ezzel a pályázattal komolyan foglalkozni. Lehet, ha ez a kő nincs az asztalomon, mindez nem történik meg.”
Azt is hozzátette: “Elég hamar szembesül azzal az ember, hogy minden vidéki színháznak van egy bérletstruktúrája, ami rendszerint leképezi a nézői elvárásokat, vagy épp beidegződéseket, melyek aztán egy színházat körbevesznek. Székesfehérváron – számomra nem túl kedvező módon – a színházlátogatók másfajta színházra vannak trenírozva. Évtizedeken keresztül itt egy rendkívül népszerű, magas színvonalú zenés színjátszás működött. Mi ezzel szemben egy prózai színjátszást, az irodalmi értékekre koncentrált színházat szerettünk volna megvalósítani, mert ilyen rendezők vagyunk. (…) Ma már úgy látom, hogy igen is sikerült nagyon sok embert megszólítanunk, olyanokat, akik korábban nem jártak színházba. Persze voltak olyanok is, akik csalódtak ebben, mert máshoz szoktak, és nem voltak kíváncsiak arra, ami itt történik. De az emberek túlnyomó többsége mégis csak nyitottá vált erre a típusú színházra. És ami számomra a legnagyobb személyes elégtétel, hogy egyre többen, és évről évre egyre növekvő számban jönnek olyanok, akiknek korábban nem volt bérletük, vagy egyáltalán nem jártak színházba.”