Az idei Szemle Pluszról három díjat is elvitt a Hóhérok című tatabányai rendezése, köztük a legjobb rendezésért járót is. Zeck Julianna kérdezte a Magyar Narancsban többek között arról, hogyan lett színészből rendező, vannak-e babonái, s mit gondol a változó színházi hierarchiáról meg a nemzetis balesetről.

A Hóhérok a harmadik Martin McDonagh-darab, amelyet elővesz. Ennek kapcsán a rendező kifejtette:
„Imádom ezt az őrült angolt. A filmjeit és a színdarabjait is. Csodásan ír, számomra fontos kérdésekről. A Párnaember levehetetlen a Radnótiban, Szegeden a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című darabját rendeztem, amely a kolonializmust és a rasszizmust gúnyolja ki. A Hóhérokat nehéz tömören összefoglalni. Az ember sajnos atavisztikusan bosszúálló teremtmény, hiába próbálja meg kordában tartani magát, az csak a felszínen sikerül. Gondolj csak arra, ahogy manapság a közösségi médiában, egy-egy szalagcím láttán ízekre szednek valakit, felületes tudás alapján. Azonnal ítélkezünk és fogalmazunk meg sommás véleményeket, mint egy vérre szomjazó falka. Tán erről szól.”

Arról szólva, miért fordult főként a rendezés felé, Szikszai Rémusz elmondta:
„Már színészként is mindig az előadás egésze érdekelt. Talán azért nem rendeztem hamarabb, mert kevesebb volt az önbizalmam és a bátorságom.”

Arról is szó esett a Magyar Narancs interjújában, hogy kell-e változtatni a magyarországi színház hierarchikus berendezkedésén:
„Ha lassan is, de ez változik, és remélem is, hogy változni fog. Őrületes erővel jött a semmiből a metoo, mint a cunami, ami a felszínre hozott uszadék fákat és csontvázakat is. (…) Mivel a színészet sok szempontból hasonlít az élsporthoz, időnként előfordul, hogy az a presszió, amelyet a másikra helyezel, értékelhető visszaélésnek is, pedig valójában nem biztos, hogy az. Engem a dolgok túlszabályozása legalább annyira aggaszt, mert jó, ha nyíltan, félelem nélkül lehet beszélni, és azt lehet mondani, hogy ne haragudj, de velem így ne beszélj, az rendben van, de hogy folyamatosan paragrafusokat emlegessünk egymásnak, az nagyon nincs rendben, úgy nem lehet dolgozni. (…) Gyakorlatilag mindenünket kitesszük a színpadra, ez óhatatlanul adrenalinnal jár, ami olyan helyzetekhez is elvezethet, ahol puskaporos a levegő. Ez rendben van, ha meg tudjuk tartani a mértéket, a másik ember iránti tiszteletet.”

A Nemzeti Színházban történt balesetről Vidnyánszky Attila azt nyilatkozta, hogy ,,a színház veszélyes üzem, a színészeknek pedig meg kell tanulniuk egy-egy díszletet használni”. Ennek kapcsán a színész-rendező úgy fogalmazott:
„Baleset bármikor történhet, az összes betartandó szigorítással együtt is, de azért az, ahogy erre a balesetre a Nemzeti Színház vezetősége reagált, minősíthetetlen. Nincs egyetlen eleme sem ennek a történetnek, amely stimmelne, akár a kárpótlásukról, akár a biztosításukkal kapcsolatos dolgokról beszélünk. Sem szakmailag, sem emberileg nincs rendben. Sosem gondoltam volna, hogy a társulat tagjait ilyen mértékben cserbenhagyják emberi, lelki, testi, anyagi tekintetben is. Ez gyakorlatilag az országot képezi le, azt a hatalomtechnikát, amelyet a NER alkalmaz. Nincs a szakmában olyan ember, aki ezzel egyet tudna érteni, a Bólogató Jánosokon kívül.”

Azt is elárulta, mennyire követi a társadalmi eseményeket:
„Egyre kevésbé, vagyis inkább másképp, mint eddig. (…) Ha olvasod Kosztolányit vagy Móriczot, akkor azt fogod látni, hogy 100-150 éve ebben az országban nem változott semmi. Egy helyben tapossuk a sarat, egy helyben menetelünk, csak az indulók változnak. Időként egy-egy embert betaposunk a sorból. Kisajátítunk nemzeti jelképeket, és onnantól kezdve máris ott van ez a fura megosztottság. Miénk a zászló, miénk a nemzet, a haza, a kereszténység, a hit, és ha kicsit másképp gondolom, akkor azonnal hitetlen vagyok vagy hazaáruló. Ez az egész egy máz, amellyel el van fedve, hogy ki vagyunk rabolva.”

Azt is kifejtette, mit gondol arról, ha egy színházi előadás reflektál az aktuális eseményekre:
„Szerintem a színház mindig ellenzéki, mindig dolga, hogy azokra a problémákra is reflektáljon, amelyek egy társadalomban negatívan csapódnak le. Amennyiben ez politizálás, úgy azt gondolom, hogy igenis kötelességünk valamilyen módon beszélni erről. (…) Dolgom, hogy azt érezd előadás közben, hogy ez olyan, mint az életed. A többi ízlés dolga.”

Az általa alapított Vádli Alkalmi Színházi Társulásról is szót ejtett, arról, hogy a 14. évadot kezdték el az idén, de már csak két futó előadásuk van: „Addig vagyunk még, amíg a hasonló cipőben járó Szkéné Színház, ahol játszunk, lenni, létezni tud. Nem valószínű, hogy sokáig tart már. Ez a kivéreztetés utolsó fázisa.”