Néhány éve elhatározta: nem ragaszkodik tárgyakhoz, fotókhoz, hiszen minden fontos emléket magában őriz. Egy csettintésre el tud jutni a végletekig, inkább arra kell ügyelnie, hogy ne legyen sok. Magával ragadó lendülete, figyelme, érzékenysége nemcsak a színpadon szembeötlő, hanem egy beszélgetés során is.
A Pesti Színházban bemutatott A kő című darabban az általa játszott Heidrun számára különösen fontos tárgy egy kő, amit még a meneküléskor is magával akar cipelni. A kérdésre, számára van-e olyan tárgy, amihez nagyon ragaszkodik, Szilágyi Csenge elárulta: “Amikor három évvel ezelőtt egyik albérletből átköltöztem egy másikba, annyi mindent kellett kidobnom, hogy kénytelen voltam ezt elengedni. Egy költözés kellett hozzá, hogy rájöjjek: felesleges tárgyakhoz ragaszkodnom, hiszen minden fontos emléket magamban őrzök. Egy évvel ezelőtt 3600 fotó volt a telefonomban, de egyszer csak jött egy komoly magánéleti válság, és kitöröltem mindet. Untam azt is, hogy beszélgetések közben egyre csak görgetem, hogy mindjárt megtalálom, amit meg akarok mutatni. Annyi idő ment el ezzel… Azóta inkább elmesélem. Szóval már nincs igazán fontos tárgy vagy akár fotó, amihez ragaszkodom. Talán egy több mint ötvenéves télikabát, amit még anyukám hordott 16 éves korában, és bár lassan szétfoszlik, viselem, amíg lehet.”
Azt is hozzátette: “Az emlékeimből vagyok. A képek általában a vidám pillanatokat örökítik meg, az emlékeimben viszont a fájdalmasakat is ugyanott őrzöm, hiszen tanultam bennük. (…) Amikor „kicsi” voltam, próbálkoztam azzal, hogy egy színpadi szituációban felidéztem valamilyen konkrét élményt, de már rájöttem, hogy engem inkább csak kizökkent, ha a privát fájdalmaimat kapargatom. A hétköznapjaimban is nagyon szélsőségesen élem bele magam örömökbe, csalódásokba, kétségbeesésbe. Ha a színpadi karakteremmel történik valami, egy csettintésre el tudok jutni a végletekig, a próbafolyamat számomra inkább arról szól, hogy beállítsam a potmétereket” – fejtette ki a színésznő.
Arról szólva, miért otthonos számára a Vígszínház, azt felelte: “Óriási a társulat, és a hat év alatt is nagy volt a fluktuáció, de van egy mag, akik sokat jelentenek nekem. Nem tudok szabadúszóként dolgozni, mert ha nem ismernek engem, nem bíznak bennem kellőképpen, olyan, mintha betontömbökhöz lennének láncolva a lábaim. Itt biztonságban érzem magam, inspirál, hogy ennyien vagyunk, és három játszóhelyen, néha több mint ezer ember előtt játszunk. Mindig jön új feladat, állandóan topon kell lenni.”
Azt is elárulta, bátran, felszabadultan próbál: “A színpadon semmi kérdés nincs bennem. Nem aggódom amiatt, hogy valamit rosszul mondok vagy esetleg megszégyenülök az ügyetlenségem miatt. A próbák alatt nem lehet hibázni. Az ösztöneimre bízom magam, és azok általában jó útra visznek.”