Szilágyi Tibor: „Az én generációm szerelmes a színházba, a hivatásába”
2022. július 6., szerda 06:09
Kossuth-díjas színművész, rendező, színházigazgató, érdemes és kiváló művész. Főszerepek sorát játszotta színházban, filmen, televízióban, rádióban, vagy éppen külhoni hősöknek kölcsönözte a hangját a szinkronstúdiókban. Szilágyi Tibor idén lesz nyolcvan éves. Az Origónak adott interjút.
A teljes interjú itt érhető el.
„1961-ben kerültem be a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Akkoriban egy szakmai szentély volt. Egyszerűbben szólva: szakmai, kulturális menedékhely egy megváltoztathatatlannak tűnő, zord ideológiai rendszer egyik zugában. A hivatás legkiválóbb képviselői tanítottak ott. Az is igaz, hogy éppen akkor, amikor bekerültem a főiskolára, a kulturális élet egészében elkezdődött valamiféle klimatikus enyhülés. Mindez messze izgalmasabb, vonzóbb volt, mint a nyugati világ káprázata. (…) Gáti József mellett az osztályfőnökünk Simon Zsuzsa és mások is, például Sulyok Mária, Hegedűs Géza kivétel nélkül arra tanítottak, hogy mindig a minőséget tartsuk szem előtt” – mesélte Szilágyi Tibor.
Akkor diplomázott, amikor még kötelező volt a vidéki pályakezdés. Pécsre készült, de Kecskemétre érkezett meg:
„Büszke voltam rá, hogy a főiskola utolsó két évébe engem a párhuzamos osztályok vizsgáiba is kölcsönadtak. Egy ilyen alkalom után hívott meg Radó Vilmos, a kecskeméti színház igazgatója a főiskola melletti Erzsike presszóba. Ott mondta el: intézkedett, hogy hozzá kerüljek, ahol a Makrancos Kata Petrucchiojának főszerepe vár rám.”
Arról szólva, mi motiválta, amikor 1968-ban átszerződött a veszprémi Petőfi Színházba, elmondta: „Az volt a mániám, hogy egyre jobb színésznek kell lennem. Csakhogy ahhoz egyre jobb rendezőkkel és kollégákkal kell dolgozni. Az élet erre 1966-ban adott újabb lehetőséget, akkor forgathattam a Kovács András rendezésében készült Hideg napok című filmben. Olyan partnereim voltak, mint Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szirtes Ádám. Abban az évben a színházi pálya is „kiszélesedett”. Pétervári Istvánt nevezték ki a Veszprémi színház élére, aki azzal keresett meg: tudja, hogy Kecskeméten kivételezett helyzeteben vagyok, de az általa vezetett veszprémi színházban olyan rendezőkkel dolgozhatnék, mint például Horvai István, Horváth Jenő. Utóbbi Horváth Péter író édesapja, kiváló rendező volt. Akkoriban engedték ki a börtönből, ahová 1956-os szerepvállalása miatt csukták be. A veszprémi társulatot olyan színészek erősítették, mint Győri Franciska, Meszléry Judit, Csomós Mari, Juhász Jácint, Horváth Sándor, Végvári Tamás, Bicskei Károly és felesége, Fogarassy Mária. Kecskeméti igazgatómat, Radó Vilmost nem sértette, hogy azért akarok elmenni, mert egy erősebb színházi műhely vonzásába kerültem. Azt mondta, fáj neki a döntésem, de érti, és igazat ad. Amikor Moór Mariannát hívták a Nemzeti Színházba, és ő még maradni akart, Radó beszélte rá, hogy ne szalasszon el egy ilyen vissza nem térő lehetőséget. Radó Vilmos minden szempontból példaadó igazgató volt.”
Szilágiy Tibor arról is mesélt, amikor a Nemzeti akarta szerződtetni: „Szemhunyásnyit sem aludtam a hétfőre virradó éjszakán. Másnap Avar István volt az első, akivel összefutottam a Nemzetiben. Főiskolás korom óta barátok voltunk, nagy szeretettel fogadott, mutatta, hol fogok öltözni. Törőcsik Mari is nagyon mosolygott, ő még Kecskeméten látott játszani. Both Béla hellyel kínált az irodájába, majd megkérdezte, mennyi a fizetésem. Mondtam, hogy 3200 forint. Közölte: erről szó sem lehet, bérfeszültséget okozna. Kérdeztem: mit fogok játszani? Azt felelte, nem tudja. Felálltam, és megköszöntem a lehetőséget. Hová megy? – kérdezte megdöbbenve. Mondtam, hogy így nem tudom elfogadni az ajánlatát. Kisétáltam az irodájából, elmondtam Avar Pistának, hogy mi történt, ő azt felelte, hogy elment az eszem. Visszamentem Veszprémbe, és aláírtam még egy évadot.”
„Azt hittem, hogy a történtek után, amelyeknek gyorsan híre ment, sosem kapok lehetőséget a fővárosban. Kazimir Károly, a Thália igazgatója azonban elküldte hozzám két asszisztensét, Kővári Katalint és Marton Lászlót az üzenetével: várja a hívásomat. Mivel nagyon el voltam keseredve a nemzeti színházi kudarc miatt, eléggé nagyképűen válaszoltam: mondjátok meg a gazdátoknak, hogy csak akkor leszek tagja a társulatának, ha valódi színészi feladatokat kaphatok. Gondoltam, ezzel örökre elástam magam. Ám Kazimir üzent, hogy hívjam. Kazimir azt mondta a telefonba: „Gyere ki apuskám az Elektromos Sporttelepre, éppen edzést tart a színészválogatott, dumálunk a szünetben.” Felvettem az érettségi öltönyömet. Kazimir rövidnadrágban volt, és mikor meglátott, azt kérdezte: „Miért vagy így kiöltözve, apuskám?” Az feleltem: „Azért, mert szerződtetési tárgyalásra jöttem.” Vigyorgott, leültetett maga mellé egy padra. Elmondta, szeretné, ha hozzájuk szerződnék, majd ő is megkérdezte, mennyi a fizetésem. Megmondtam, nem sokallta. Értelmes feladatokat is ígért. Így kerültem a Thália Színházhoz, ahol négy évet töltöttem” – mesélte Szilágyi.
A József Attila színházban folytatta a pályát, majd a Nemzetiben, a Vígszínházban, az Új Színházban, a Kamaraszínházban töltött hosszabb éveket. Ezt követően igazgató lett Sopronban és rendezni is kezdett.
„Sík Ferenc biztatására kezdtem rendezni, aki talán észrevette, hogy színészként is a darab egészében gondolkodom. Mindig pontosan tudni akartam, hogy honnan hová kell eljutnom. Horváth Jenőtől tanultam meg, hogy három fontos dolog van a színházban: mit csinálunk, miért csináljuk, és hogyan csináljuk. Olyan evidenciák, amelyeket minden rendezői munkám előtt alaposan átgondolok. Ugyanakkor nem próbálkoznék olyan víziók megvalósításával, amelyekre csak a rendezői hivatás legjobbjai képesek” – fejtette ki.
A kérdésre, mennyi örömet ad még a hivatása, azt felelte:
„Az én generációm szerelemes a színházba, a hivatásába, és akiknek megadatott, hogy a mai napig művelhetjük, az örömünket is megtaláljuk benne. Egyébként az élesebb szakmai helyzeteket is meg lehet oldani kulturáltan. (…) Most is dolgozom, Veszprémben próbálok a Mindenség elmélete című darabban, amelyet Kálloy Molnár Péter rendez, aki Lőkös Ildikóval írt színpadi művet Anthony McCarten könyve alapján. A mű Einstein életét beszéli el, én vagyok benne az Idő. Engem elért az összes fontosnak tartott díj, nagyon sok mindent kaptam a hivatásomtól. Ugyanakkor az ötvenhatodik pályán töltött évemben is súlya, értéke van számomra az ilyen lehetőségeknek. Lelkes örömmel várom a következőket, ahogy eddig is.”