Jövő héten mozikba kerül első filmje, ami három díjat nyert Locarnóban. A Fekete pont az oktatás valóságán keresztül mesél egy mozdíthatatlannak látszó, zárt világról, amiben mindenki szarul érzi magát. Szimler Bálintot a 444.hu kérdezte.

A film egy Berlinből Budapestre költöző kisfiú beilleszkedéséről, illetve be nem illeszkedéséről szól. Arról szólva, mennyire személyes indíttatású a történet, Szimler Bálint elmondta:

„1989-ben, amikor a rendszerváltás után kinyílt a világ, apám lett a Hungarotex textilvállalat New York-i kirendeltségének vezetője, és családostul kiköltöztünk Amerikába. (…) Az amerikai iskolában inkább az önálló identitás fejlesztése a szempont; hogy ne befolyásoljanak mások. Itthon sokkal többet alakít rajtad az intézményi közeg, a szabályok, és persze a gyerekek is, akik körbevesznek. Folyamatosan úgy léptem át a határokat, hogy észre se vettem őket” – mesélte a rendező.

„Az ájuldozó gyerekek az évnyitón saját. Sose értettem, miért kell vigyázzban feszíteni a nyár végi harmincvalahány fokban, amikor mindenki tudja, hogy előbb-utóbb valaki el fog ájulni. A kapcsolódás a tanárokkal, illetve annak hiánya is személyesnek mondható. De a filmnek ezzel együtt sincs önéletrajzi motivációja, az élmények inkább mankóként szolgáltak a történetvezetéshez. A gyermeki világ és az oktatás valósága régóta foglalkoztat” – nyilatkozta Szimler Bálint.

Arról szólva, mikor fogalmazódott meg benne a könyv terve, kifejtette:

„2020-ban történt, az SZFE szétbarmolása idején. A Filmintézet az utolsó fejlesztési körben kikukázta a filmtervemet, amin akkor már évek óta dolgoztam. Rossz szokás, aztán később Fülcsengés volt a címe. Dacos voltam és dühös.

Két szempontom volt. Olyan könyvet írni, amivel soha nem is pályáznék a Filmintézethez, és amit állami támogatás nélkül is meg lehet valósítani. Vagyis lehetőleg egy helyszínen játszódik, és kevés szereplővel meg lehet oldani. Utóbbi végül nem jött össze, de innen indultunk.

Előttem van a kép, ahogy Reisz Gáborral közösen őrt álltunk az SZFE-n, és arról beszélgetünk, hogy innentől tényleg nincs értelme a Filmintézetnél (NFI) pályázni. Ennyi volt. (…)

Ami kicsit tovább bolondította a helyzetet, azok a tanártüntetések voltak. Számomra nagyon valóságos, fontos élmény és tapasztalat volt, be is építettem a könyvbe. De egyben bénítóan is hatott, és át kellett általa értékelnem a filmtervemet. Nem akartam, hogy a kiélezett helyzetben az intézményi kritika akármilyen módon a pedagógusokon csattanjon. Sokat kellett dolgoznom a karaktereken és az egyensúlyokon, hogy ne önmagukról fogalmazzanak meg állításokat, hanem a közegről, amiben működnek” – árulta el Szimler Bálint.