December 17-én ünnepli 45. születésnapját Szinetár Dóra Jászai Mari-díjas színésznő, énekesnő. Az alábbi összeállítással köszöntjük.

Szinetár Dóra pályájáról néhány szóban:

Szinetár Dóra Budapesten, 1976. december 17-én látta meg a napvilágot Szinetár Miklós, Kossuth-díjas rendező és Hámori Ildikó Kossuth-díjas színésznő gyermekeként. Általános iskolai tanulmányait a Leövey Klára Ének-zene Tagozatos Általános Iskolában végezte. 1990-1995-ig a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc-színpaditánc tagozatára járt, később különböző budapesti tánciskolákban klasszikus balettet, szteppet és akrobatikát tanult. Tizenhárom évesen lett ismert Dóra című első albumával.

Színész diplomát 1994-ben kapott a Színészkamarától Törőcsik Mari, Vámos László és Jordán Tamás ajánlására. 1995–1996-ig a szolnoki Szigligeti Színház tagja, majd szabadfoglalkozású színész. 2001-2012-ig a Budapesti Operettszínház tagja, ahová 2014-ben visszatért. 2020-ban csatlakozott a Thália Színház társulatához. Munkája elismeréseként 2006-ban kapta meg a Jászai Mari-díjat.

Jelenleg a Thália Színház Illatszertár és Lövések a Broadway-n a József Attila Színház 9-től 5-ig és a Szentendrei Teátrum Dunakanyar című előadásaiban lép színre.

1999-ben EMeRTon-díjat, 2005-ben Súgó Csiga díjat, 2006-ban Jászai Mari-díjat kapott. 2007-ben a Cosmopolitan Az év musical-színésznőjének választotta, 2008-ban elnyerte a Story Ötcsillag-díjat.

A művészről saját szavaival:

Dóóóó: A régi családi nyaralónkhoz a parkolóból hosszú lépcsősor vezetett fel. Totyogós voltam, beszélni sem tudtam még, édesanyám pedig segíteni szeretett volna – ahogy mindig is tette. Én azonban valamiért úgy döntöttem, hogy ezt a lépcsőt egyedül kell megmásznom, és nem hagytam. Sokáig tartott míg felértem, közben majdnem legurultam, elestem, sírtam, kék foltokat szereztem, de végül felértem és amikor megfordultam büszkén lekiabáltam: Dóóóó. A Dóóóó pedig olyannyira megmaradt, hogy van akinek a mai napig így írom alá a levelet, amikor fiatalabb voltam még az autómra is ráfestettük.

Szabad: A szabad akaratom mindig megmaradt, és ezért végtelenül hálás is vagyok a szüleimnek, mert mellettem álltak és állnak, segítettek abban, hogy ez ne változzon. Ezért aztán a klasszikus magyar oktatási rendszer tanulójaként volt is jó sok problémám, és nem azért mert nem kaptam jó jegyeket. Mindez inkább a tanárokkal, az iskolákkal való kommunikációban mutatkozott meg. Ma már nem bánom, hogy így alakult, mert a szüleim soha nem várták el, hogy „kocka” legyek és beálljak a sorba. Viszont mivel sosem hittek a megfélemlítésben, és minden helyzetben kiálltak mellettem, a mai napig belőlem az erőszak nem félelmet, hanem dühöt vált ki, ami a szorult helyzetekből az előre menekülésre serkent. 

Olvasás: Amikor kislány voltam, nagyon sokat olvastak a szüleim, pontosabban anyukám. A gyerekkoromra visszagondolva mindig az jut eszembe, hogy amikor otthon voltak – és nem beszélgettek vagy nem a gyakorlati életüket élték –, akkor mindig olvastak. Valamit. Bármit. Úgy nőttem fel, hogy az ember olvas, és ez teljesen normális dolog. Amennyi időt tölt az evéssel vagy a közlekedéssel, annyit olvas. Vicces módon az első komolyabb olvasmányélményeim nem gyerekkönyvek voltak. Valahogy a gyerekkönyvekkel akkoriban hadilábon álltam, mint ahogy a gyerekes dolgokkal is. Nagyon szerettem volna felnőtt lenni és felnőtt módon gondolkodni. Nyilván koravén is voltam, meg érettebb az átlagnál. 

Sorsfordulók: Van egy könyv, amelyet előbb-utóbb mindenkinek a kezébe nyomok… Rüdiger Dahlke: Sorsfordulók című írását. A legfőbb kérdése: hogyan lehet teljes életet élni? Ma nem divat, nem természetes és normális dolog megöregedni. Minden arról szól, hogy ezt hogyan késleltessük. A halál elfogadása, az elmúlás, mint az élet része, ebben a könyvben teljesen természetes, akár tanulható. Én hiszek abban, hogy ez az élet csak egy a sok közül… nem csak ez van és aztán viszontlátásra… Ám az elmúlás ezzel együtt az élet fontos és elfogadható állomása.

19: Ha valaki 19 évesen édesanya lesz, mint én, akkor bizonyos szempontból le kell mondania a spontaneitásról. Onnantól kezdve muszáj az embernek mindent megterveznie. Én a munkában is mindig kérdezek, előre megtervezek mindent.

Életem és vérem: Tizen-huszonévesen voltam a színházi létezésemnek abban a korszakában, amikor életemet és véremet adtam érte, és úgy gondoltam, dögöljünk bele a munkába lelkileg, fizikailag. Ezen mindenkinek át kell esnie. Kinőttem belőle, nem vágyom már erre.

Naiva: Nem véletlen, hogy az ember a magánéletében és a szakmájában egy adott ponton hol tart, az én életemben is sokminden összejött. Sokat gondolkoztam ezen. Tulajdonképpen az utolsó években, mielőtt eljöttem a színháztól, többet énekeltem musicalt koncerteken, mint színházban. A kislányom születése után két bemutatóm volt az Operettben, a Rebecca és a Koldusopera. Mindkét darabot nagyon szerettem, de hozzá kell tennem, hogy a Rebeccában játszott karakterem speciális volt. Olyan szerep ez, mint az Ózban az Dorothy, vagy a Szépség és a Szörnyetegben a Belle: a klasszikus naiva, aki 7 órakor belebújik a mesélő bőrébe. A Rebeccában magát a szerepet is úgy hívták, hogy „én”, és hiába volt ez az én történetem, de közben én magam is néző voltam, aki figyelte a többieket, és reagált az érzelmeikre, a szélsőségeikre, gyűlöletükre, szeretetükre, a humorra. Nehéz ezt elmagyarázni, de a naiva szerepek megformálásában nem nagyon van se élvezet, se izgalom. A naiva a szükséges idegenvezető. Ha nem elég jó, nagyon rossz nézni, ha remek, akkor nem zavar. Maximum szép lehet, De ez meg engem sosem érdekelt.

Tökéletes: A királylányság sosem izgatott. Nagyon sok olyan pillanatom volt az elmúlt 40 évemben, amikor kifelé úgy tűnt, tökéletes királylány vagyok, minden stimmel az életemben, de ebben az álcázott tökéletességben én tudtam a legjobban, hogy ettől még halálosan boldogtalan lehet az ember. És nem azért nem írtam ki a homlokzatra, hogy „Hahó, baj van”, mert meg akartam tartani a tökéletesség látszatát, hanem mert a problémáim nem tartoztak másra. Csak voltak. Érdekes, hogy amikor a Shreket próbáltuk, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a Shrek az egyetlen átváltozásos-mese, amelynek azonosulni tudok a mondanivalójával. Csodálatos, hogy Fiona és Shrek végül nem változik meg, elfogadják egymást olyannak amilyenek. A többi mesében általában a főhős a tökéletlenségével nem, csak a külvilág által tökéletesnek gondolt külső-belső átváltozással lehet boldog. Persze egy-egy naiva szerepben is meg lehet találni az örömöt, imádtam  amikor láttam a csillogó gyerekszemeket a nézőtéren, akik valóban benne voltak a mesében. Talán a duett-koncertezés kapcsán várta leginkább a közönség, hogy az álompár-álom női-feleként minden szép és jó legyen körülöttem. És ez nagyon fárasztó volt, különösen amikor épp nem volt igaz.

Felismerés: Ebben rejlett a legnagyobb felismerésem, hogy sokkal fontosabb, hogy odaérjek az iskolába, hogy tudjak sütni a fiamnak, amikor édességre vágyik, hogy beszélgessünk a Kedvesemmel minden este, amikor hazaérünk. Tökmindegy, hogy az ember színésznő vagy könyvelő, az élet értelme nem a munkája, legalább is nekem nem. Az elengedéssel aztán kezdtek a dolgok megoldódni, és amikor rájöttem, hogy boldogan lennék akár főállású anyuka, a társammal, a párommal, békében, és harmóniában tudunk létezni, azonnal elkezdett a szakmai életem is megoldódni. 

Zenés: Akit ma Magyarországon a zenés színész kategóriába sorolnak, tényleg egyfajta bélyeget visel a homlokán. Le nem írt, ki nem mondott dolgok ezek, de az érintettek pontosan tudják, hogy ott van rajtuk a jel. Persze, sok olyan zenés előadás van, amelyet bajosan lehetne színháznak nevezni. Én a színházat szeretem. Még jobban, ha a zene is szól, de nem ragaszkodom a zenéhez. Ha a műfaji jegyek a mondanivaló rovására mennek, már nem érdekel a produkció, nem tudok vele azonosulni.

Nem megvásárolható: A fogyasztói társadalom legnagyobb átka, hogy az emberre első sorban mint lehetséges vásárlóra tekint. És hogyan lehet a legegyszerűbben eladni az embereknek bármit is? Ha azt hazudjuk, hogy majd az a bármi fogja az életük aktuális nagy problémáját megoldani. A magánytól a sikertelenségen át a szeretethiányig. Pedig ezeknek a problémáknak az ellenszerei nem megvásárolhatók. 

Csomag: Senkitől nem irigylek semmit. Az irigység a magyar nyelvben ráadásul igazán negatív jelentésű szó. Mindenki kap egy csomagot, amikor megérkezik… azért szoktam embereket csodálni, ahogy ezt használják.

Szakmai megosztottság: Szerintem sokan kíváncsiak lennénk egy olyan valóságshow-ra, ahol összezárnák a magyar kulturális élet jelenlegi meghatározó személyiségeit, persze mindkét oldalról. Azokat a rendezőket, színházvezetőket, kritikusokat, akik évtizedek óta hol nyíltan, hol csak sugalmazva irányt szabnak, meghatározva, mi értékes és mi selejt, piedesztálra emelve vagy épp tönkretéve a szakma művelőit, totálisan szubjektív dolgokra hivatkozva, illetve azokat, akik az elmúlt években jutottak csak szóhoz, pénzhez és lehetőséghez, az eddig magukat elnyomottnak érző, de most fontos pozíciókba került népnevelőket, a szélsőségesen gondolkodó megmondóembereikkel együtt. Aztán csak néznénk, ahogy szép lassan megeszik egymást. Mindkét oldal megingathatatlannak tartja a világképét, pedig elvben ugyanarról van szó. Elvileg mindannyian tisztességről, emberi alapértékekről, szeretetről és egymás tiszteletben tartásáról beszélnek, aztán a minimális nyitottságot sem mutatva a másik gondolatai felé, betonfalat húznak maguk köré. Őszintén szólva nem is tudom, melyik oldal taszít jobban. Az alternatív, szakmailag nagyon is elismert belvárosi színházcsináló, aki alsógatyában, ápolatlanul, vállalhatatlan stílusban küldi el a számára nem szimpatikus másik oldalt a fenébe, vagy a szegény ember messziről jött legkisebb fia, aki hiába vált mára a legbefolyásosabb, mindent eldöntő megmondóemberré, korábbi meg nem értettsége fájdalmától nem tud szabadulni, és kihízott népviseletben, egy szivárványos Feszty-körkép előtt asszisztál ahhoz, hogy térben és időben visszautazzunk valahová, ahol vagy sosem jártunk, vagy ha igen, mindenki szeretné elfeledni.

Túlélés: A szakma legnagyobb része nem hogy tüntetésekre vagy a kötcsei piknikre nem jár, de még véleményt sem nagyon szeretne formálni, mert így vagy úgy, épp a túlélésért küzd vidéki színészházakban vagy pesti albérletekben. Persze a színészember arra van szocializálva, hogy ha „jót próbál éppen”, akkor minden elfogadhatóbb, de szerintem a szakma legnagyobb problémája jelenleg az, hogy kevesen érik el az időskort, mert vagy az alkohol viszi el őket, vagy az infarktus. Ennek az okain és a megoldáson kellene inkább együtt gondolkodni.

Igazságérzet: Mindig is túlfejlett volt az igazságérzetem. Míg a felnőttvilágban ez nem túl kifizetődő hozzáállás, azt legalább elvi szinten mindenki elfogadja, hogy a gyerekeknek vannak jogaik. Más kérdés, mi történik velük a gyakorlatban. Ismert embernek számítok, tudom, az üzeneteim sokakat elérnek. Kötelességem ezt olyasmire fordítani, amiről azt gondolom, értelmes és fontos. Nem érzem magam megmondóembernek, de vannak bizonyos fontos ügyek, amelyekhez, valamiért úgy érzem, közöm van, ezekről a saját fórumomon is meg szoktam nyilvánulni. Nem politizálok direkt módon, mert nem értek hozzá, sok mindenre nincs megfelelő rálátásom, de ami az én éle­temre is rávetül a politikából, arról van véleményem. Pedig látom az emberek arcán, azt a „jaj, nem akarom, hogy ez is erről beszéljen” arckifejezést. Rohadtul elegük van belőle, hogy a politika beférkőzött a magánéletükbe. Viszont, amikor elmegyek koncertezni, mindegy hová, egy művelődési házba vagy a csülökfesztiválra, mindig el szoktam énekelni a Valahol Európában című musical címadó dalát, s előtte el szoktam mondani, hogy ez a dal szerintem ma is aktuális. El szoktam mesélni, hogy maga a történet otthonukat elhagyni kényszerült emberekről, árván maradt, ország­úton egyedül bolyongó gyerekekről szól. Idegenekről, akik menekülnek, és segítségre, új otthonra van szükségük. Aztán eléneklem a dalt, amelynek van egy olyan sora, hogy „A gyűlölet végre a múltra marad”, és tényleg látom és érzem, ahogy egyszer csak leesik az embe­reknek a hátborzongató párhuzam. Ilyenkor mindig azt remélem, ha eddig nem is szívesen, innentől majd talán kicsit empatikusabban gondolkodnak a világ menekültjeiről.

Down-szindróma: A valódi elfogadásért küzdök, ami azt jelenti, nem kezellek másként, mint a többieket. Ha valaki elkezd velem a kisfiamról beszélni, vagy nem mer rákérdezni, vagy gyorsan elmondja, hogy a másod-unokatestvérének is van egy downos kishúga, aki mindig olyan cuki. Azaz nem fogadják el, hogy a Down-szindrómával élők pontosan olyan emberek, mint te vagy én. Ezen lenne jó változtatni.

Brian Tracy: Brian Tracy mondta egyszer azt, hogy:

És próbálok is így élni. Mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem a körülöttem élőket, és hogy az álmaim megvalósuljanak,  miközben próbálok senkit sem bántani, még azt sem, aki engem bánt. Nem könnyű, de jó úton vagyok. Azt hiszem.

Születésnapja alkalmából rászoruló, beteg, éhező, fázó gyerekek megsegítésére biztat Szinetár Dóra, UNICEF nagykövet. A fenti videóban erről tudhatnak meg többet.

Forrás: Wikipédia, Színház Online / Szinhaz.org, Nők Lapja, WMN, Magyar Narancs, Szinetár Dóra Facebook oldala, Nők Lapja Évszakok, stb.