Szinetár Miklós a Nők Lapjának nyilatkozott pályájáról és arról, hogy szerinte semmi sem fekete-fehér.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2022.01.19 – 20,21,22,23. oldal

„A „mindenki” veszélyes, mint a követendő divatok, művészeti irányzatok, stílusok is. Én mindent elfogadok, ami nem kötelező, és nem önti el az összes színpadot, irodalmi művet, újságot. Létezzen sokféle irányzat, gondolkodásmód, isten mentsen attól, hogy csak egyetlen legyen!” – vallja Szinetár Miklós, akit elsőként arról kérdeztek, hogy csinálta, hogy a legtöbb beosztottja a mai napig szeretettel emlékezik a közös munkára.

„Talán azért sikerült, mert nem volt fontos a rang. (…) Gyakran szoktam mondogatni: nagyon jó, ha egy vezetőnek van „jelentéktelenségtudata”. Tudja, hogy egy az emberek közül – hibákkal, elfáradásokkal, reggeli fel
kelésekkel, anyagcserével. Nekem ez megadatott, amire tán jó példa, hogy amikor először megválasztottak az Operaház igazgatójának, rögtön létrehoztam egy tanácsadó testületet olyanokból, akik szerintem többet tudtak a műfajról, mint én. Köztük volt Mikó András volt főrendező, Petrovics Emil zeneszerző, Fodor Géza esztéta és Szirtes György, a legendás gazdasági igazgató. Ráadásul önző módon még azt is ambicionáltam – mindegyik beosztásomban -, legyen jó azoknak, akikkel dolgozom, mert akkor én is jól tudom magam érezni. Egyszer beviharzott hozzám egy végtelenségig feldúlt művészkolléga, és rögtön közöltem vele, hogy az én konfliktusszükségletem nulla, pedig tudom, az övé száz… Egyszer azt mondta valaki engem kritizálva, hogy az Operaház nem vendéglő, hogy mindenki jól érezze magát. Én viszont állítom, igenis cél, hogy az emberek a lehetőségekhez képest érezzék jól magukat a munkahelyükön, mert például jobban is teljesítenek.”

A kérdésre, azért nem izgatta-e a státusz, mert korán megtanulta, mi igazán fontos, és mi kevésbé, úgy felelt:
„Is. Bár vitathatatlan, hogy egy gyerekkori élmény alapvetően meghatározta a gondolkodásmódomat. 1944-ben, tizenkét éves kiskölyökként kellett átélnem a Vörösmarty és Szondi utca sarkán, hogy bombatalálat ért egy közeli házat, és az a földdel vált egyenlővé a lakókkal együtt. És nekem ott, akkor eszembe jutott, hogy néhány hónapja még azon izgultam, hányast kapok majd latinból… Na itt van vitám időnként a fiatalokkal, akik borzasztóan elégedetlenek a jelen sokféle visszássága miatt, ahogy én is. Csakhogy nekem az is eszembe jut, hogy ötórányi autózással elérhetünk Srebrenicába, ahol nyolcezer embert lőttek árokba. Már megint az arányokról van szó…(…)A nagy egészhez képest mi egy ember? Persze az efféle gondolatokhoz már idősnek kell lenni. De legalább felnőttnek. (…) Kilencvenéves leszek, a felnőttkor küszöbén állok” – fejtette ki Szinetár Miklós.

Arról is beszélt, a rendezései és könyvei mellett mi igazán fontos számára: „Legyenek rendben az emberi kapcsolataim! Munkahelyen, családban… Ha lehet, használjak, de legalább ne ártsak! És mint minden embernek, fontosak a fizikai szükségleteim is: érezzem jól magam a meleg otthonomban, tudjak csavarogni a világban.”

Arról szólva, aggódik-e néha lányáért, Szinetár Dóráért, azt felelte: „Dóri tehetséges és határtalanul önálló. Még hároméves sem volt, amikor azt mondta az édesanyjának: „Egyedül!” Soha nem szóltam bele a magánügyeibe, nálunk ismeretlen volt, hogy apa megmondja… Nem aggódom érte, pedig manapság különösen nehéz a színészi pálya, de ő szereti, ráadásul erős. Egyébként magamért sem aggódom, hiszen rendületlenül szerencsés vagyok.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2022.01.19 – 20,21,22,23. oldal