A napokban tölötte be 90. életévét Szinetár Miklós, a magyar színházi és operaélet doyenje, rendező, tanár, számos nagynevű kulturális intézmény egykori vezetője. A jeles alkalomból kérdezte a Fidelio.

A teljes beszélgetést itt találja.

Az elmúlt időszakban is nagyon aktívan részt vett a művészeti életben, a közelmúltban újabb könyve jelent meg változatos témákkal kapcsolatban, 88 és fél címmel. Ennek kapcsán kifejtette: „Valóban változatos, hiszen írtam benne operáról, a járványról, de még egy olyan kérdés kapcsán is, ami biztos sokakat elborzasztott. A címe: Demokráciák rákfenéje az általános választójog. Azt a dilemmát boncolgattam, hogy ha KRESZ-ből le kell vizsgázni, akkor állampolgári ismeretekből miért nem. Például ilyen témákból: mi tartozik a városra, és mi az államra? Mi a Parlament hatásköre? Mi az a költségvetés? Mi a GDP, az államadósság, az alkotmánybíróság, meg az Európai Unió? Aki pedig tudná a választ, az kapna egy igazolást, és szavazhatna. Mert hát miért értene mindenki mindenhez? Van, aki az egyik dologban bölcs, más a másikban. Én sok mindenhez értek, de egy húslevest nem tudok megfőzni. Ahhoz pedig mindenki nagyszerűen ért, hogy milyennek kell lennie az államnak?”

A felvetésre, miszerint tőle származik a „zenenéni” kifejezés, ami azokra a konzervatív operalátogatókra vonatkozik, akik csak a zenét akarják élvezni, és roppantul zavarja őket, ha bármi magára vonja a figyelmüket a színpadon, úgy fogalmazott „Van két szörnyű szélsőség. Az egyik szerint mindennek úgy kell lennie, mint régen. (…) A színházban a legfontosabb a hic et nunc. Itt és most. Van, ami egy avantgárd színházban teljesen jó, de operában zavaró. Mindig figyelembe kell vennünk, hol, mikor, kinek a számára játszunk. Kedvenc példám: Koppenhágában fölépítettek egy vadonatúj, gyönyörű operaházat. A majdnem pontos mása pedig Ománban készült el. A kérdés: ugyanúgy kell-e játszani a Traviatát Koppenhágában, ahol tavasszal a lányok kiülnek a parkba, és félmeztelenül élvezik a napsütést, mint Ománban, ahol férfi kísérő nélkül a nők be se mehetnek az operába, és akkor is csak teljes testet elfedő öltözetben? Nyilvánvalóan nem” – tette hozzá.

Szinetár Miklós úgy véli, a színház – és a művészetek általában – veszítettek a fontosságukból: „Az előző rendszerben a művészet politikapótlék volt, de ez már elmúlt! (…) Az lenne hasznos, ha csökkenne a politikai szembenállás és gyűlölködés, ami megmérgezi a légkört. Nem aszerint kell osztályozni a művészeket, hogy politikailag hova tartoznak, hanem hogy tehetségesek vagy tehetségtelenek. Büszke vagyok rá, hogy operaigazgató-koromban végig ezt képviseltem. Nem azt mondom, hogy a színház ne politizáljon, a színház maga a politika. De ez abból álljon, hogy jól játsszák a Don Carlost! Mikor a főinkvizítor azt mondja Fülöp királynak: „Hosszú a póráz, de elszakíthatatlan!” – ha ekkor mindenkinek a hideg futkos a hátán, mert eszébe jutott valami a múltról és a jelenről, akkor jó az előadás, és jó értelemben politizált.”