Örök kívülálló, aki a kommunista szakmabeliek szemében humorizáló kispolgár volt, a feudális reakciósoknak pedig kommunista, a közönségnek viszont máig nagy kedvence. Szinetár Miklóssal a Hetek készített interjút.

Júniusban óriási merészségnek tartotta a Spirit Kiadó részéről, hogy nagy példányszámban adták ki életrajzi regényének első részét, mondván: kit érdekel ez a hétköznapi történet? A kérdésre, mit szól ahhoz, hogy könyvét szétkapkodták, és már a harmadik kiadásnál tart, Szinetár Miklós elárulta:

„(…) Az 1956 előtti kor egy ismeretlen világ, ma már kuriózum. Most írom a második kötetet A legvidámabb barakkban címmel, azt a korszakot 1957-től 1989-ig már jobban ismerik. A rendszerváltás utáni kor pedig, aminek Hosszú pórázon lesz a címe, mindenkinek ismerős. Schiller Don Carlosában a főinkvizítor mondja azt a királynak, aki nagyban ugrál, hogy ne felejtse el, hosszú a póráz, de elszakíthatatlan. Ezt én, aki mindig szerettem a klasszikus szerzőkön keresztül kifejezni a mondanivalómat, fontos gondolatnak érzem, tartósnak ebben az országban.” 

Arról szólva, hogy eltűntek a nagy formátumú 20. századi személyiségek – a kultúrából és a politikából különösen, Szinetár Miklós kifejtette: „Ennek sok oka van, a színházban például azt láttam, hogy jött a rendezői színház, ami kerülte a színpadon a nagy egyéniségeket, nem tudott velük mit kezdeni. A rendezők akartak a nagy egyéniségek lenni, tisztelet a kivételnek. „

Arról is faggatták, vajon vannak-e ma olyan menedékhelyek, mint amilyen az 50-es években az Operettszínház volt Gáspár Margit vezetésével, aki odagyűjtötte az „antivilág” hírességeit és őt is: „Nincsenek, ma a magyar színház elég rossz passzban van. Miközben nagyon jó előadások mennek, és igen tehetséges emberek vannak! A fogadókészség is fantasztikusan nagy, ennyi színházat még nem tartott el egyetlen korszak sem. Az egy másik kérdés, hogy ez a nagy állami támogatás ijesztően személyhez kötött.”

A teljes interjú a Hetek aktuális számában olvasható.