Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendező 8. könyve nemrég jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában. A címe: 88. Ez az éveinek száma. A karantén alatt sok mindenről eltöprengett, nem csak színházról, és 88 különböző tárgyú gondolatát szedte össze. Erről is kérdezte a 168 óra.
Könyve egyik markáns kijelentése, hogy fiatalon a társadalmi rendszerekről és a megélhetésről gondolkodik az ember, öregen a reinkarnációról: “Nagyon kevesen vannak olyan igazán bátor emberek, akik a vége felé azt mondják, hogy őket nem érdekli, mi jön utána. Azok szerencsések, akik akár a hitben, akár a hitetlenségben megtalálják a bizonyosságot. Nekem semmi bizonyosságom nincs. (…) Borzasztó érdeklődéssel várom a következő ezer évet. Rettentően érdekelne, hogyan változik az, ami meglehetősen furcsán alakult az elmúlt száz évben. A technika sokat fejlődött, az ember pedig nagyon keveset.”
Annak kapcsán, hogy pályája során a szakmában valahol középen igyekezett maradni, elmondta: “Mindig rettenetesen utáltam a szélsőségeket, színházban, politikában is. Utáltam a kigúvadt szemeket, az elvörösödött fejeket. Nem a középszerűt szeretem, hanem azt, ami valamilyen formában kiegyensúlyozott, amikor jók az arányok. (…) Több mint negyven évig voltam vezető különböző helyeken, és több mint ötven évig tanítottam. Mindenhol őszintén hittem, hogy az ember dolga az, hogy használjon, és ne ártson. Az ember bizonyos adottságok között él, amiken nem lehet változtatni.”
Szinetár Miklóst a kultúrharcról is kérdezték: “A kultúrharc visszatérés a régi időkhöz. Abba kellene hagyni, leginkább azért, mert semmi értelme. Nemcsak az jár rosszul, aki veszít, hanem az is, aki nyer. Mert mit ér a pozíciónyerés, ha hitelvesztéssel és erkölcsi leértékelődéssel jár együtt? A kulturális erőszakoskodások, amelyeket minden rendszer szélsőséges túllihegői annyira óhajtanak, sohasem sikeresek. 1958-ban meghirdették az ideológiai offenzívát. „Most aztán jön majd a szocialista realizmus a rozson át!” Mi lett belőle? A hatvanas, hetvenes évek színházi virágzása. Sartre, Marceau és egzisztencializmus. A „burzsoá” Molnár Ferenc diadalútja. Örkény és Csurka, no meg egyenesen a börtönből Déry. Olasz karmesterek és Ljubimov az Operában, Jancsó, Szabó és Körszínház, Kaposvár és Duna Televízió. Persze akkor is számos pozícióba kerültek olyanok, akikről a rendszer azt érezte, hogy a mi kutyánk kölyke. De ezek sorra a perifériára csúsztak a hatvanas évek közepétől. Meg szokás szerint el is árulták a rendszert. De hát az okosabbak rájöttek arra, hogy a kultúrharcnak a világon semmi hozadéka nincs”.
Az SZFE ügyében is hallatta a hangját, Vidnyánszky Attila a tanítványa volt, ennek ellenére azt mondtad hogy elegánsan le kellene mondania az SZFE kuratóriumának elnöki pozíciójáról: “A sajtóban többször is kérték a véleményemet. Ezt, gondolom, az indokolja, hogy megszakítás nélkül 51 évig tanítottam a főiskolán-egyetemen, továbbá ott én professor emeritus is vagyok. De akik ezt a jelentős változást kezdeményezték, azok nem kerestek meg. Nem volt szükségük a tapasztalataimra, nem voltak kíváncsiak a véleményemre. Maga az egyetem meg már évek óta nem érdeklődik irántam. De ha már kérdeztél. Szerintem az SZFE ügyében három különböző dolog keveredik össze. Az első: jó-e, ha az egyetemek magánkézbe kerülnek? Ezt nem lehet tudni, nincs még kipróbálva, alá kéne vetni többféle próbának. De én mindenütt az állami tulajdon híve vagyok, ahol nincs konkurencia. A piacgazdaság lényege a verseny, de ahol monopolhelyzet van, ott jobb a biztonság, amit az állam garantál. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy egy egyetemnek jót tesz, ha nem állami tulajdonban van. A másik kérdés, hogy Európában több száz éves tradíciója van az egyetemek önállóságának, függetlenségének, kivéve a totalitárius rendszereket. Az egyetemek önállóságát megsérteni súlyos tévedés. Ezzel én mélyen nem értek egyet. Tökéletesen igazuk van a diákoknak, amikor ez ellen harcolnak. A harmadik kérdéskör, amit az előbbiekkel nem kellene összekeverni: mindez nem jelenti azt, hogy ez az egyetem úgy jó, ahogy van. Az első két témához minden magyar állampolgárnak joga van hozzászólni, mert ezek tulajdonképpen politikai kérdések. De könyörgöm, arról, hogy milyen az egyetem, azok vitatkozzanak, akik valamelyest ismerik. Bejártak, láttak ott vizsgákat, ismerik a hibáit, az eredményeit, valami közük van hozzá. Az a baj, hogy ez a három téma összekeveredett.”
A teljes interjú a 168 órában olvasható.