Ma egyetlen filmes bizottság van, amely élet-halál ura: ez Észak-Korea – véli a 90. születésnapját ünneplő Szinetár Miklós, aki 1953-tól 2004-ig tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1962-től 1990-ig dolgozott a Magyar Televízió különböző vezetői posztjain, 1993 és 1996 között a Fővárosi Operettszínház igazgatója, 1996 és 2005 között az Operaház főigazgatója volt. Amit ő nem tud a magyar kulturális életről, azt nem is érdemes tudni – írja az Index. Sümegi Noémi kérdezte.

A pályafutásának három nagy területe volt: a televíziózás, a zenés színház – opera, operett – és a tanítás.  Ennek kapcsán Szinetár Miklós elárulta: „Egyszer úgy fogalmaztam ezt meg, hogy az opera az anyám, a televízió a gyerekem, a színművészeti főiskola pedig a kettő együtt. (…) A mai televíziózás nem az enyém, ez már másról szól. Ha nem szeretem, mondjuk, az indiai kaját – szeretem egyébként –, az csak annyit jelent, hogy nem az én világom. Hozzáteszem, hogy az én időmben a Magyar Televízió monopolhelyzetben volt.”

Új könyvében azt írja: mintha diktatúrában élnénk. Hozzáteszi, hogy a színművészeti főiskolán egy díszletalaprajzára azt mondták, burzsuj, reakciós munka. A kérdésre, mégis csak folyt-e ott kommunista ideológiai nevelés, amit a SZFE mostani modellváltásakor is gyakran emlegettek, azt felelte: „Bocsánatot kérek, ez 1950-ben volt. Amikor mi tanítottunk, Vámos László, Ádám Ottó, a Nádasdy meg én, akkor ez már nem volt. A 60-as években már Ionescót tanítottam, ami be volt tiltva. Erdélyből hoztam a Páskándit, akit nem lehetett máshol bemutatni. Aki nem tesz alapvető különbséget a Rákosi- és a Kádár-rendszer között, az történelmi és politikai analfabéta. Ez olyan, mintha Ferenc pápát azonosítanánk az inkvizícióval.”

Azt mondják, hogy ez „jogfolytonos” volt az egyetemen szinte napjainkig, hiszen így vették fel az évek során a hallgatókat. Ennek kapcsán úgy nyilatkozott: „Így van, jogfolytonos. Én vettem fel Vidnyánszky Attilát a Színművészeti Főiskolára, nálam volt főrendező az Operában, tőlem kérdezte meg, hogy elvállalja-e a Debreceni Csokonai Színház igazgatását. Egyébként nagyon tehetséges rendező és még szeretetreméltó ember is volt. Persze hogy jogfolytonos. Mint ahogy az is, hogy akik a főiskolán meg a kulturális életben a legszélsőségesebben hirdették a szocialista igéket, a rendszerváltás után mind föltűntek a jobboldalon. Ezen egyébként nem kell meglepődni, el kell olvasni Balzactól a Politikai divatokat – ilyen az ember. Ecce homo.”

Azt is leszögezte: „A Színművészeti Egyetemet nem lehet alapítványi formában magánkézbe adni, annak állami tulajdonban kell maradni, több okból. Várkonyi Zoltán, Nádasdy Kálmán, Huszti Péter és Kazimir Károly idejében ez egy tisztességes főiskola volt, itt nem lehetett senkit „benyomni”, a felvételin egy napon küldtük el az egyik miniszter lányát és az államelnök unokáját. Ha elkezdik azt mondani, hogy „te, a Pistának az unokahúgát föl kellene venni”, akkor ha alkalmatlan, de mégis felveszik, állami intézmény esetében elvben a minisztériumhoz lehet fordulni és botrányt csinálni, de ha ez egy magánfőiskola, akkor ez magánügy: így döntött a magánkuratórium és kész.”

A felvetésre, miszerint az a baj, hogy annyi sebet ejtettek az egyetem „elfoglalásakor”, és olyan szakadás jött létre, amit nem lehet egyhamar begyógyítani, úgy vélekedett: „Ebben a kérdésben egy kicsit sértett meg elfogult vagyok, mert 51 évet tanítottam ott megállás nélkül, ebben ott én vagyok a rekorder, és volt olyan időszak, amikor hét magyarországi színház élén is a növendékem volt az igazgató. Van köztük Nemzet Színésze, számtalan Kossuth- és Prima Primissima-díjas, ehhez képest a két fél egyike sem méltatott arra, hogy megkérdezze, amit most maga, hogy mi a véleményem. Ennyire nem méltattak. Ami nekem azért idegen, mert amikor kineveztek az Operaház főigazgatójának, akkor az első dolgom volt felállítani egy tanácsadó testületet csupa olyan emberrel, aki nálam többet tudott az operáról. Ezek meg azt hiszik, hogy ők találták fel a spanyolviaszt.”

Ahogy írja, a „nemzeti keresztény színművészei egyetem” fából vaskarika: „Hát az egész kereszténységet a nemzeti ellen találták ki! El kell olvasni a bibliát. Az Ótestamentum egy nemzeti elfogultságtól dagadó írás. A kiválasztott nép harcol, szenved és győz, s minden más néptől megkülönbözteti magát. És akkor jön a kozmopolita Pál apostol, aki azt mondja, nem válunk el a világtól, megszűnnek a különállás törvényei, a körülmetélés, az étkezési törvények, majd jött Jézus, aki azt mondta, hogy adjátok meg a császárnak, azaz a globalista világbirodalomnak, ami a császáré. Mert ugyebár a katolikus egyház az eredetileg, görögül katholikosz, ami azt jelenti, hogy egyetemes, vagyis globalista. Persze sok hívő ember szereti a hazáját, és a hazafi is lehet vallásos, de akik azt mondják, hogy „keresztény nemzeti”, azok életükben nem olvastak a Bibliából két sort, és életükben nem értettek meg egy Petőfi-verset.”

A könyvében megkapják a magukét a kritikusok is, akik céhbe tömörülnek: „A céh azt jelenti, hogy a tagjai kötelesek betartani a szabályokat, nem lehet eltérő vélemény. Ezzel együtt az a veszély szerintem ma nem fenyeget, hogy a kritikusoknak újra olyan hatalmuk legyen, mint régen, amikor színigazgatók sorsa múlt rajtuk. A színházi világban szerintem most más fenyeget, mégpedig az, hogy a meghirdetett elveknek a világon semmi közük a valósághoz. Hogy a zenés színházban a meghirdetett friss nemzeti darabok helyett túlnyomórészt amerikai és más nyugati musicaleket meg klasszikusokat adnak. És ha a Nemzeti Színház nemzeti keresztény, akkor mit kezdjen az ember Bánffy Miklós nagyszerű darabjával, amit kitűnő előadásban adnak elő – Isten ostora címmel – mint a pogányság apoteózisát. És a meghirdetett konzervatív világnézet hogyan fér meg azzal a sok kitűnő, ám formabontó verssel meg előadással, ami mind a nyugati „liberálisok” által kedvelt avantgárd irányzatoknak felel meg? Vagy csak az a fontos, hogy a mi kutyánk kölyke legyen pozícióban, forma és a tartalom nem számít? Ellenkező előjellel említhetném azt, amikor valaki mindenféle hülyeségeket nyilatkozik, de közben segíti az irodalmat meg a művészeteket. Amit Demeter Dzilárd, a PIM igazgatója nyilatkozik, az mind kártékony és rossz, amit csinál, az viszont nagyon hasznos. De ez korjelenség. Az isztambuli követségen lemészárolt szaúdi újságíró gyilkosa vígan éli világát, a távozó német kancellár pedig baráti búcsúlátogatást tesz a török elnöknél, aki a tőle vásárolt fegyverekkel bombázta a szíriai kurd városokat. Igaz, a szétbombázott, kurdok lakta városokból menekülőket Németország humánusan befogadta…”