Ő még rendezte Honthy Hannát, Hruscsov pedig személyesen gratulált neki, volt aztán a Magyar Televízió egyik vezetője, ahogy az Operaház főigazgatója is. A 88 éves Szinetár Miklós viszont ma is aktív: rockmentes István, a királyt rendez az Operában, forgatókönyvön dolgozik, tanít a Zeneakadémián. Abszolút rekorder egyébként: 51 éven át tanított a Színművészetin megszakítás nélkül. Szinetár Miklóst a Válaszonline.hu kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, elkerekedett-e a szeme, amikor meglátta a minap, hogy Rosta Mária (producer) szerint most Vidnyánszky Attila lenne a legmegfelelőbb az István, a király megrendezésére, elmondta: “Mit tagadjam, meglepődtem, hiszen éppen ezt a darabot rendezem most. Amikor ez a beszélgetés megjelenik, akkor kezdjük a próbákat. A producer asszony telefonon aztán szerencsére egyértelművé tette, hogy abban az interjúban kifejezetten a rockopera rendezésére gondolt. (…) Az Operaház akkor kért fel engem, amikor ők már megállapodtak, s eldőlt, hogy elkészül ez a változat. Nem értettem, miért kellene megrendeznem nekem is. Koltay Gáborét, Kerényiét, Szikoráét, Alföldiét, Novák Péterét és Székely Krisztáét is nagyon szerettem nézőként, úgyhogy megköszöntem a lehetőséget és nemet mondtam. (…) Ezután megkeresett a producer asszony és nagyon határozottan kért – a szerzők nevében is! Az ember pedig hiú. Ha ennyire mondják neki, hogy nagyon nagy szükség van rá és csak rá, hajlamos igent mondani. (…)Épp azt szeretem ebben a műben, hogy tökéletesen fogalmaz meg magyar társadalmi hangulatokat, politikai alapérzéseket, de nem az ezen a héten aktuálisakat, hanem olyanokat, amelyek több száz éve velünk vannak. Régóta vagyunk ugyanis kicsit Istvánok és kicsit Koppányok egyszerre” – fejtette ki Szinetár.

“A török dúlás után a magyar lakosság 70 százaléka eltűnt. Betelepítettek ide szlávot, svábot, jöttek zsidók, maradtak jászok, kunok. S ahogy a keverék kutya is egészségesebb és okosabb általában, mint a fajtiszta, ebből a keveredésből is rengeteg érték született Molnár Ferenctől Kodály Zoltánig. Ezt a sajátosan magyart akarom látni a kultúrában. Ez a nagy magyar dilemma az István központi eleme is. A kérdés: hogyan lehet megoldani, hogy a Nyugathoz tartozzunk, de mégis önmagunk maradjunk? Hogyan lehet megoldani, hogy igenis legyen központi hatalom és rend, de legyen szabadság is? Nehéz, hiszen csak a végleteknek van igazi tábora és ereje” – tette hozzá.

A Színművészeti ügyéről szólva úgy nyilatkozott: „Természetesen a nagyszerű eredmények mellett látok gondokat, hiátusokat. El is mondanám ezeket az egyetem vezetésének, ha kérdeznének, de ők nem teszik, ez meg most a kialakult helyzet miatt éppen nem az a pillanat, amikor a nyilvánosságban áll neki az ember kifejteni, hogy mit csinálna másként.”

Egykori tanítványáról, Vidnyánszky Attiláról elmonda: “Tanítottam az Ukrajnából érkezett első osztályt, olyannyira, hogy Kijevben én voltam kint letárgyalni, hogy jöhessenek ide tanulni. Nagyon szerettem azt az osztályt. Attila, Szűcs Nelli, Trill Zsolt – a szívem csücskei voltak. Attila utána az Operában rendezett nálam elsőrangú Kisvárosi Lady Macbethet és remek Jenufát. Debrecenben láttam tőle aztán olyan Turandotot, amelynél megrendítőbbet azóta sem, és életem legeredetibb Borisz Godunovját is ott és tőle láttam. (…) Vannak nyilatkozatai, amelyek méltatlanok a művészi rangjához. Persze nincs egyedül. Nagyon sikeres és tehetséges emberek rendre magukból kivetkőzve fröcsögnek. Azt még csak értem, hogy sikertelen, frusztrált figurák káromkodnak és köpködnek a Facebookon. Nálunk viszont a sikeresek és tehetségesek is, ami alighanem hungarikum. (…) Az, hogy Vidnyánszky kuratóriumi elnök lett, több mint bűn – hiba. Nem is annyira a hatalomról beszélek. A hatalmak olyanok, amilyenek, sokezer éve így működnek. Hol brutálisan, hol meg bonyolultabb ravaszsággal. Attilának azonban nem lett volna szabad igent mondania erre. Egyrészt: aki ennyi állást tölt be egyszerre, miközben nagyon sok előadást is rendez, az megkérdőjelezi, hogy betölti-e azokat a hivatalokat rendesen. Másrészt egy ilyen patinás egyetem életében bekövetkező ekkora változásnál feltétlenül szükséges a konszenzus. Olyasvalakire van szükség, akit a szakma többsége elfogad. Azért nem értem a viselkedését, mert az a Vidnyánszky, akit én ismerek, tehetséges művész, ráadásul tényleg szeretetre méltó ember” – szögezte le Szinetár Miklós.

“Ha Attila ma is az, akit én megismertem, akkor most azt kell, hogy mondja: nem boldogok tőlem, köszönöm szépen, mégsem csinálom. Már csak saját büszkesége okán is le kellene mondania a kuratóriumi elnökségről. Annál ő jelentősebb személyiség, hogy ott legyen csak azért is, még akkor is, ha ennyi jelentős ember elutasítja a személyét. Persze olyan nincs a mai Magyarországon, hogy valakit mindenki elfogad, ám a hiteles nevek többségének a támogatására szükség van. Nem a periférián lévő színészek, nem az interneten dühöngő lecsúszott literátorok, nem is a pártfegyelemből felsorakozók támogatására. (…) Nem a törvényesség a kérdés, hanem az emberi méltóság” – tette hozzá Szinetár Miklós.

Azt is kifejtette, meglátása szerint ugyan vannak szép számmal komoly politikusok, gondolkodók és jelentős művészek, akik az általuk liberálisnak tartott nézeteket higgadtan, felkészülten, a tényeket tisztelve képviselik, ám sajnos rajtuk kívül itt vannak a hangos, agresszív megmondóemberek is, akik magukat nagyon liberálisnak tartják, ők sok kárt okoznak: “Liberális számomra az, aki megengedő, nyitott. Ilyen igyekszem lenni. Aki valamit kizárólagosan követel, aki agresszív és dogmatikus, az nekem nem liberális. Jelszavam volt mindig az „is”. Sosem szerettem azt, ami “csak”.”

A kérdésre, megsértődött-e, amikor a minap megkapta Kálmán C. Györgytől, hogy nem átütő rendező, hogy távol tartja magát minden szélsőségtől, azt felelte: “Az említett urat személyesen nem ismerem. Valamiért nem szeret. Van ilyen. Szememre veti, hogy a szélsőségektől igyekszem távol tartani magam. Vállalom! Ilyen az élet is, amely egyszerűen nem ötven fok Celsiusra van berendezkedve, meg nem is mínusz ötvenre.”

Szinetár úgy látja, ma, egy demokráciában a körülményekből sokkal többet kellene kihozni: “Akkoriban a kulturális és ismeretterjesztő műsorokban olyan rendszerkritika is előfordult, ami a mai állami televízióban elképzelhetetlen. (…)  Én megéltem a Rákosi-rendszert, és meglehetősen utáltam, de nem lehettek mások az elvárásaink, a helyzet egyértelmű volt. Amikor viszont ma Dörner György olyanokat nyilatkozik, hogy zsellért és számadót kell tudni játszani, nem holmi Pillangókisasszonyt meg Mozartot – azon azért fennakadok.”

A teljes interjú ITT olvasható.