67 éve született Máté Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes művész, a Katona József Színház igazgatója.
Máté Gábor pályájáról:
A színházi világot családi örökségként kapta, éedapja rendező volt, édesanyja pedig a Madách Színházban jegyszedő, így gyakran megnézhette az előadásokat.
Már az iskolában izgatta a színjátszás, darabokat alkalmazott színpadra és rendezett, érettségi után a Magyar Rádió ifjúsági osztályának munkatársa volt.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolát, ahová csak harmadik próbálkozás után került be, 1980-ban Major Tamás és Székely Gábor tanítványaként fejezte be, majd a színész szak után elvégezte a rendezőit is.
Az ország egyik legsikeresebb és legszínvonalasabb társulatának számító, Babarczy László vezette kaposvári Csiky Gergely Színházba szerződött, ahol játszotta Lysandert (Shakespeare: Szentivánéji álom), a Zöld Lovagot (Dennis Scott: Sir Gawain és a Zöld Lovag), Beljajevet (Turgenyev: Egy hónap falun), Hlesztakovot (Gogol: A revizor) és Trofimovot (Csehov: Cseresznyéskert) is. Egyik emlékezetes alakítása Peter Weiss Marat/Sade darabjának kikiáltója volt, a lengyelországi rendkívüli állapot bevezetése előtt nyolc nappal bemutatott darab a Kádár-korszak legsúlyosabb tabuját, az 1956-os forradalmat is jelképezte, bár ezt akkor nem lehetett kimondani, főleg nem leírni.
A Katona József Színháznak, amely azóta is „otthona”, 1987 óta tagja. A színháznak 2001-től tíz éven át főrendezője volt, majd 2011. február 1-jén Zsámbéki Gábortól vette át az igazgatói tisztséget. Első katonabeli szerepe Füst Milán Catullusa volt Székely Gábor rendezésében. Ezt követte számos kiemelkedő alakítás klasszikus és modern, külföldi és magyar szerzők darabjaiban. Volt Trileckij (Csehov: Platonov), Káin (Sütő András: Káin és Ábel), Claudius (Shakespeare: Hamlet), Cléante (Moliére: Tartuffe), Bicska Maxi (Brecht: Koldusopera), Werle (Ibsen: A vadkacsa). Az utóbbi évek kiemelkedő alakításai közé tartozik Oronte szerepe Moliére A mizantrópjában, Robert Schuster professzor Thomas Bernhard Heldenplatz című drámájában, valamint Nazar alakja a Fényevők című darabban.
1993-tól tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 2007-ben a Színházi Főtanszakon egyetemi tanári kinevezést kapott, 2011-ig a Színházi Főtanszak rektorhelyettese volt.
A Színművészeti Egyetemen 2003-ban végzett Máté-osztály 2007 óta minden nyáron elvonul a zsámbéki rakétabázisra, később a Jurányi Inkubátorházba, hogy az Alkal/Máté Színésztrupp égisze alatt egyikük életéből produkciót készítsen.
Máté Gáborról saját szavaival:
Kezdet: Negyedéves színészként felvételizni akartam a Zsámbéki rendezőosztályába, csak nem engedélyezték. Összeegyeztethetetlen volt a főiskola adminisztratív érdekeivel. Így aztán beértem Babarczy ígéretével. Azt mondta, Kaposváron úgyis rendezhetek, és még többet is fogok tanulni. Így lett. Először Jordán Tamással és Bezerédivel Karl Wittlinger drámáját, az Ismeri a tejutat? címűt rendeztem a stúdióban. Jó iskola volt, bár a premiert az intenzíven töltöttem a Bezerédi mellett, aki rosszul lett a színpadon. Gondolkodtam rajta erősen, tekintsem-e jelnek. Aztán meggyőztem magam. Mégiscsak jobban érdekeltek a színdarabok meg a szakma.
Döntés: A színház jó találmány. Az embereknek szükségük van arra, hogy egy valamit egyszerre éljenek át többekkel. (…)
A színház egy egész életet követel, és emellett döntöttem.
Lehet, hogy azért is élek így, mert nem tudom élni azt a másik életet, amelyben lehetőségek lennének. Tehát nincs miről lemondanom.
Változás: A színház állandóan változik. Akkor tud igazán virágozni, ha a társadalom problémái olyan módon borítják el az országot, hogy az emberek szívesen mennek olyan helyekre, ahol ezek szóba kerülnek. A színház most újra ilyen hely lett. Ugyanakkor ma a nevén nevezhetők a gondok, nem kell rejtegetni.
Természetrajz: A színház természetrajza különleges. Kevés olyan kolléga akad, aki azt mondja, én középszerű vagyok. A próbatáblán, a szereposztás kiírásakor mindenki azt reméli, a nevét minél följebb találja meg. Most viszont olyan a rendszer, hogy megadja a középszernek az előrejutás lehetőségét. Ki ne használná ki? Ezért nincs együttes mozgás a szakmában.
Hatás: A színháznak ma is lehet hatása, van is. Csak kicsiben. Egy-egy beszélgetésben, előadások után a nézőkben megfogalmazódhatnak fontos gondolatok, egyáltalán a színházi előadás által kifejtett problémákról való beszéd erősítheti az emberek párbeszédre való hajlamát. Oldja a politika által gerjesztett feszültséget a „két oldal” között.
Érvényes: Az ember a színházban állandóan megkérdőjelez valamit. Amiről egyik délelőtt meggyőződünk, az nem biztos, hogy áll egyáltalán a próba végére, de ha mégis érvényesnek gondoljuk, akkor majdhogynem ösztönösen átfogalmazódik bennünk másnapra. Folytonos bizonytalansággal nyúlunk az állításainkhoz, és az a művész, aki nem kérdőjelezi meg azt, amit mondott, valószínűleg elzsibbadt, vagy megszűnt a tehetsége.
Színész: Színészként én soha semmit nem bíráltam felül: ha valaki azt mondta, hogy én ez és ez vagyok, elfogadtam. Az elemző énem legfeljebb annyit akar megérteni, hogy ez miért lehetek én.
Acélosodni: Az én időszakomban is előfordult, hogy egy színész akár hat főszerepet is eljátszott egy évadban, mesejátéktól az operettig. Ezalatt meg lehetett acélosodni, tehát
az állandó próbák, a közönséggel való folyamatos találkozás karbantartotta a fizikumomat, az idegrendszeremet, és mint az évgyűrűk rám rakódtak a tapasztalatok.
Kaposváron töltöttem hivatalosan hét évet, ténylegesen nyolcat és végigjártam a vidéki színészek útját, egy úgynevezett irigyelnivaló színházban. Azonban ott is csak két „jó” bérlet volt, amellyel olyan közönség érkezett, aki nagyjából értette amit csináltunk. Ezen kívül tizennyolc másik bérlet közönsége teljesen értetlenül állt a munkánk előtt. Emlékszem, hogy egyszer álltam sorban az akkor még közért névre hallgató ABC-ben és hallottam, ahogy a pénztárosnők megbeszélik ki mikor ér rá színházba menni az üzemi bérlettel, amit vettek neki. Tehát ez volt az elsődleges szempont, ami alapján eldőlt mit néznek meg.
Szabad: Szabad szellem vagyok, persze konzervatív is, de ez a folyamatos tanulás rettenetes. Én fantáziálni szeretek inkább, nem mások gondolatait ismételgetni. Ehelyett most oda kell szorítanom magam a papír fölé. Nem is tudok egyedül tanulni, segítségre szorulok, valakinek végszavaznia kell. Fiatal korom óta hallom tapasztalt kollégáktól, hogy egyre rosszabb lesz. Akkor nem hittem el. Pedig de! De! A rettegés a szöveg elfelejtésétől igazi démon. Annyira kell tudni a szöveget, hogy minden este képes legyél legyőzni a félelmet. Az a paradox, hogy az ember ahogy öregszik, egyre jobb színész lesz a szónak a készségrészét illetően…
Kulcs: Hazudni nagyon tud egy színész, sőt szinte csak azt tud, de egyvalakihez muszáj őszintének lennie: önmagához. Szakmánk lényege, hogy a saját magunkhoz való őszinteséghez mindig meglegyen a kulcsunk.
Nyugalom: Több kollégám is mondta korábban – mégis váratlanul ért, amikor rám tört -, hogy milyen különös: a színpadi magabiztosság kialakulása, a színészi eszköztár elmélyülése egyáltalán nem hoz magával nyugalmat, megelégedettségérzést; éppen ellenkezőleg, a félelmeket erősíti fel.
Tanítás: Hosszú folyamat, amíg az ember megérti az ösztöneit, ehhez hozzárendeli a színházról való gondolkozását. Beletartozik minden: hogyan kell a világot nézni, benne önmagát; mihez kell hozzászoktatnia magát, hogy színésszé válhasson.
Olyan ez az egész, mint egy lassú vízbeereszkedés.
Mindez barátságos és laboratóriumi körülmények között, hogy megszeressék ezt a pályát, és jól érezzék magukat benne.
AlkalMáté: “Ez egy szerződésszerűség egymás között, hogy ezt végig csináljuk, ha van rá lehetőség. (…) Hogy mi van, ha mondjuk meghal valaki… akkor fel vagyunk rá készülve? Akkor is megcsináljuk az illetőről szóló részt. Ha arra gondolsz, hogy mondjuk szül valaki a volt osztályból, fel tudjuk használni. Furcsa lesz, hogy Zsámbékon majd valakinek szoptatni kell, de ilyet láttunk már. Ha arra utal a kérdés, hogy kegyetlenül megöregszünk, és elképzelhetetlen, hogy totyakos színészek ilyesfajta munkára foghatók lesznek, erre határozott “nem tudom” a válasz. (…) A terv vakmerő, és rengeteg kérdést rejt magában, de éppen ezt szeretjük a színházban. Az pedig, hogy ilyen még nem volt, illetve páratlan, ahogy mondtad: kifejezetten csiklandoz, hogy én találtam ki.
Sorsszerű: Egyszerűen így kellett történnie, főleg azért, hogy a társulat tovább tudjon működni ezzel az arzenállal. Ez egy olyan kérdés, amelyen egy magát komolyan vevő embernek, az adott pillanatban nem lehet méricskélni. Nem tudok elképzelni olyan pozíciót vagy helyet, amire azt mondom, „ha az van, akkor nincsen a Katona”. (…) A kesztyű komolyabb fölvételére, pontosabban: komolyabb kesztyűk fölvételére van szükség.
Felelősség: Amióta vezető lettem, sokat változtam. Felelősségteljesebben gondolkodom, többet mérlegelek, komolyabban veszem a döntési helyzeteket. Bizonyos szituációknak elébe megyek, határozottabban lépek fel és nem feszélyez, ha meg kell mutatkoznom, mint színigazgató. Régen sokszor mondtam azt, hogy ’nem tudom’ vagy egyszerűen csak megvontam a vállamat és kértem, hogy kérdezzenek mást. Most meg tisztában vagyok vele, hogy végül az én asztalomra kerülnek a problémák, tehát mindenről ki kell alakítanom a véleményemet. Viszont ha nagyon őszintén akarnék válaszolni, azt mondanám, az emberek körülöttem sokkal többet változtak, mint én, és ezt jobban érzékelem, mint a saját átalakulásomat.
Boldogság: Bizonyos értelemben nagyobb sanszom van a boldogságra, mint egy színésznek, mert igazán tudok örülni minden pozitívumnak, minden apró eredménynek, egy tíz soros újságcikktől kezdve egy közönségsikerig.
Csillár: Az álmaimban lottószelvények helyett csillárról lecsüngő nézők szerepelnek.
Gyűjtőhely: Ha társadalmi problémákat feszegetünk,
mindegy, hogy a néző milyen irányból ül be a színházba, balról vagy jobbról, ha hajlandó gondolkodni, ugyanazon fog gondolkodni. Persze vannak, akik nagyon szűken látnak.
De ilyen értelemben a színház egy gyűjtőhely kéne, hogy legyen.
Harcolni: Azért nem látom olyan sötétnek a helyzetet, mint ami az eddigiekből kiderült. Mert valahogy azt érzem, hogy annyira lehetetlen a mostani helyzet, hogy ebből még valami jó is kisülhet. Jól fel kell szívnunk magunkat. Most lehet harcolni dolgokért, most elszántnak kell lenni…
Forrás: Magyar Narancs, HVG, Index, Nol.hu, Színház.org, Katona József Színház, Design.hu, Népszava, Vasárnapi Hírek, Index.hu, Színház Online, Szintezisonline.hu