A salamoni döntés bibliai történet, számos művészi feldolgozása létezik. Bertolt Brecht A kaukázusi krétakör című drámája is ezen alapul. A háborúban a kormányzóné által magára hagyott kisbabát Gruse, a szolgálólány veszi gondjaiba. Később a kormányzóné visszaköveteli a gyermeket. Az ügyben Azdak bírónak kell ítéletet hoznia, aki a kisfiút a krétával felrajzolt kör közepére állítja, és a két nő közül annak ítéli, aki kiragadja onnan. A bírót Trill Zsolt alakítja. 

Az interjú elsőként a Nemzeti Magazinban jelent meg.

Ősszel mutatták volna be a darabot. Miért kellett elhalasztani a premiert?

– A bemutató előtt négy nappal a próbán egy kis dobogóra kellett felugranom, aztán léptem-léptem, és hallottam, hogy reccsen az izom. Részleges izomszakadásom lett. Nem kellett megműteni, két hétig feküdtem, utána néhány hétig mankóval jártam. 

Sok előadás maradt el a baleset miatt?

– Nem. A Mester és Margaritában mankóval játszottam – abba belefért, viszont a Caligula helytartóját nem mertem vállalni, mert Petronius katona, harcos, örök mozgásban van.

Amíg én otthon feküdtem, A kaukázusi krétakör rendezője, Avtandil Varszimasvili az első felvonást próbálta tovább a többiekkel. Én ugyan csak a második felvonásban lépek színre, de végig ­narrálom az előadást, vagyis mondom a történetet. Brechtnél külön szerep a mesélőé, de a mi előadásunkban Azdak mesél. Ez eredetileg felvételről ment volna, de mondtam a rendezőnek, hogy szívesen ülnék a kulisszák mögött, s élőben narrálnám a darabot. Így minden este ott rögtön, azonnal tudnék reagálni a helyzetekre, az érzésekre. A rendező erre azt mondta, nem várja el tőlem, hogy végigüljem az első felvonást, de nekem ez nem teher.

A narráció arról szól, amit látunk a színpadon, vagy a szereplők érzéseiről, gondolatairól?

– Hol erről, hol arról, vagy úgy viszi tovább a cselekményt, hogy elmeséli, mi történt közben, amit nem láttunk. Nekem előre meg kell tanulnom a szöveget, egyébként nem tudok próbálni. Fontos, hogy meglegyen a fejemben, mert amikor elkezdünk beszélgetni a darabról, elemezzük a helyzeteket, akkor azt már mint információt rögzítem magamban, és aszerint cselekszem. Kevés időnk volt, a próbafolyamat talán másfél hónapig se tartott. Úgy nyertünk időt, hogy én megsérültem. A rendező erős koncepcióval érkezett, de szívesen fogadta a mi ötleteinket is. Végtelenül nyitott ember. 

Ha a színészt sérülés éri, az a szerepére is hat?

– Valamilyen szinten biztosan. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért történt ez, és hogyan tudok tovább úgy dolgozni, hogy ne okozzak se másoknak, se magamnak sérülést. Az elején biztos, hogy le kell csillapodnom, és másként kell felépítenem magamban a szerepemet. Megkérdeztem a rendezőt, hogy a kapott szövegen lehet-e még korrigálni, mert szerintem ez is, meg az is kellene bele. Azt mondta, ő még életében nem dolgozott ilyen színésszel, csak olyanokkal, akik húztak a szövegükből. Brecht zseniális fickó volt, az őrületet – bocsánat! ezt most olyan elánnal mondtam, hogy feldöntöttem a teáját – szóval, ezt az őrületet különböző színekben tudta megmutatni. Úgy tűnik, mintha Azdak szerepe túl lenne írva. Rengeteget beszél, és néha teljesen felesleges dolgokat mond. Igen ám, de ez a kifejező eszköze. Ez egy ilyen ember. Mindig kimagyarázza magát. Ezért tudott túlélni, ezért nem tudják elpusztítani. Nem ad egyenes válaszokat, mindent megkerül. Hibát hibára halmoz, de azokból is kimászik.

Van humora?

– Humor nélkül nem működik a világ. Nekünk, kisembereknek minél több van, annál könnyebben tudjuk élni az életet. Azdak is így van ezzel. Nem állítom, hogy én humoros leszek, de törekszem rá. 

Érez bármilyen közösséget a bíróval?

– Igen. A szeleburdiságát, a meg- és fennmaradásra, túlélésre való törekvését, ami szerintem minden ember alapélménye – mindenkinek másként, de ahogy az ember megy bele a korba, akkor meg végképp. A háború, és ami zajlik körülöttünk, amiben élünk most, az mind benne van. Próbán sokszor beszélgetünk olyan dolgokról, amelyek látszólag nem tartoznak az anyaghoz, de valamilyen szinten azok is rögzülnek. Naponta többször is végigmegyek a szövegen, és néha egy-egy szó vagy mondat valamit elindít bennem. Ha izgalmas irányba tol, azt meg kell őrizni, és rögtön rögzíteni kell az agyamban.

Ez csak a próbán történik meg, vagy vezetés, vásárlás közben is?

– Mindenütt, ez egy őrület! Amikor elkezdek egy darabbal foglalkozni, akkor az folyamatosan ott van a fejemben. Nem tudom kikapcsolni.

 Abban a pillanatban is érez hasonlóságot Azdakkal, amikor sorsdöntő kérdésben kell határoznia?

– Sokkal kisebb kérdésekben igen, élet-halál kérdésekben nem. Erre mondja Sztanyiszlavszkij, hogy ez az érzelmi emlékezet – ami nélkül nincs színház. A kisebb emlékeket, érzelmeket, döntéseket kell a megfelelő pillanatban előkaparni magunkból. 

Az író beleszőtte a történetbe a jól ismert bibliai történetet. Ennek ellenére is izgulhat a néző?

– Szerintem úgy kell eljátszani. Az az igazi! Színházba is azért megyünk, hogy drukkoljunk, nem? 

Mi a legnehezebb ebben a szerepben?

– A pontos ritmusát és a mértékét elkapni, mert lehetőséget ad elmenni az őrület felé, amit el kell kerülni. Arra is figyelni kell, hogy minden érthető legyen a nézők számára, nehogy lemaradjanak valamiről.   

Közel áll Trill Zsolthoz Brecht drámafelfogása, az epikus színház, az elidegenítési effektusok?

– A mi előadásunk egyáltalán nem elidegenítő. Klasszikus songok sincsenek benne. Avtandil fiatalkorában látta a darabot Brecht rendezésében – egy grúz színésszel, aki az író berlini színházában lépett fel – és az neki nem tetszett. Varszimasvili színházi világa egészen más. Ő egy végtelenül érzelmes előadást szeretne színpadra állítani. 

A kaukázusi krétakör előtt találkozott a grúz rendezővel?

– Igen, először a kilencvenes évek végén Lembergben egy nemzetközi színházi találkozón, ahol a beregszászi társulat a Boccaccio Dekameronjából készült Sólyompecsenye című előadásunkat játszotta. Meg is hívott minket Grúziába, Tbiliszibe, ahová három előadást vittünk. Első este Jacques Prévert Éjjeli látogatók című darabját mutattuk be. Akkorát buktunk, hogy öröm volt nézni. Másnap nem köszöntek nekünk. Miután második este lement a Godot-ra várva, Avtandil megölelt és azt mondta: „Tudtam! Én nem a tegnapi színházat hívtam meg, hanem ezt a mait.” A harmadik darabunknak, a Sólyompecsenyének is nagy sikere lett. Életem egyik legnagyobb utazása volt az a grúziai út. Azóta nem találkoztam vele. Nagyon kellemes ember. Hatvanéves elmúlt, Tbilisziben saját színháza van. Ő már nem „önmegvalósítani akar”. Arra kért bennünket, hogy próbáljuk élvezni és szeretni a darabot. Nekünk bejött…

Szerző: Ozsda Erika

Az interjú elsőként a Nemzeti Magazinban jelent meg.

Köszönet a főszerkesztőnek!