Ahogy arról korábban beszámloltunk, elhunyt Szentgyörgyi István, a Csiky Gergely Színház egykori díszítő-oldalvezetője. A sokak által csak “Szinyorként” ismert Szentgyörgyit 72. életévében érte a halál. Összesen 43 évig (1966-2009) volt a társulat aktív tagja. Rá emlékezik Lengyel Anna dramaturg, a PanoDráma alapítója.
Volt egyszer egy kaposvári társulat. Tele legendás színészóriásokkal, ifjú tehetségekkel, a szakma csínját-bínját a kisujjukban hordozó középkorú színészekkel. Diplomával vagy anélkül.
Meg nem mondta volna a különbséget senki. Hogy a Pogánynak nincs diplomája, a Koltainak meg van? A Molnárnak van, a Jordánnak nincs? Sőt a Lukátsnak meg a Csákányinak sincs? Spindlernek, Bástinak, Máténak, Bezerédinek meg van papírja arról, hogy színész? Kit érdekel? Se nézőt, se rendezőt, se kollégát, se senkit.
Persze akadt olyan, akiről lehetett sejteni, hogy más színházban nehezen találná meg a helyét: így például Fábián Zsolt, Horváth Zita, Kovács Zsuzsi és Lecső Péter, akiket 25-30 év után rakott utcára Fülöp Péter (…) – ma államtitkár-helyettes – és Bozsik Yvette (…).
Pedig olyan ízig-vérig kaposvári színészekről beszélünk, akik nem egy felejthetetlen alakítást tudhattak akkor már maguk mögött. Kellett ehhez a társulat egészen kivételes együttélése, a közös, páratlan hittel és odaadással művelt alkotás kovásza, hogy olykor hajnalig próbáltunk megfejteni egy-egy jelenetet, ha a próbán nem sikerült, s ha úgy adódott, éjjel egykor felszöktünk a színpadra kipróbálni a hirtelen eszünkbe ötlő megoldást.
Kaposváron olyan volt a légkör, hogy aki színpadra került – főleg nagy társulati darabokban -, az nemigen tudott mellényúlni. A Csiky deszkáin nagy előadások kulcspillanataiban lehetett látni például Ilonka nénit, a huncut mosolyú, aprócska takarítót, Ódor Vera csinos és nagyszerű hegedűst vagy Szinyort, a rekedt hangú, magyar bajszos, nagy dumás díszítőt.
Ezek az emberek pont olyan hitelesek voltak a színpadon, mint a legnagyobbak.
A Csiky levegőjét szívták évtizedeken át, olyan zsigerileg értették, mitől jó a jó színház, olyan pontosan tudták, mi kovácsolja igazi társulattá az egész csapatot, ahogy ezek a manapság nyakunkra ültetett paprikajancsik sose fogják.
Most közülük is eltávozott egy legenda: az utánozhatatlan Szinyor, polgári nevén Szentgyörgyi István, aki több mint négy évtizeden át volt hűséges és odaadó tagja a csapatnak.
Bizonyos vonásai rokonságot mutattak Eörsi Pistával: nem láttam még embert olyan élvezettel szalonnázni, disznósajtozni, kolbászozni kora reggel, mint őket, s egyforma nagy szívvel osztogatták a pálinkát is: igaz Eörsi Pista a legjobbat, Szinyorét meg csak nehezen lehetett legyűrni.
Jelenség volt a pasas: nagyhangú és még nagyobb lelkű, ízig-vérig színházi ember. Sajnálom, hogy meghalt, de mégis inkább mosolygok, ahogy eszembe jut, mert most ébredtem csak rá, hogy ha az ember ebben a mai sötét kultúra- és oktatásgyilkos rezsimben netán kezdene kétségbeesni, elég felidéznie Szinyort, és tudni fogja: meggebedhetnek ezek az irígységtől, belefulladhatnak pénzbe-hatalomba, hihetik bár, hogy a félév érvénytelenítésével kiölhetnek a diákokból hitet, bátorságot, erkölcsi tisztaságot, mi, akiknek valóban a kultúra a fontos, mi, akik tényleg színházi emberek vagyunk és azok is akarunk maradni, s ezért áldozatot is képesek vagyunk hozni, soha, de soha nem fogjuk őket egy pillanatra se összetéveszteni a valódi színházi emberrel.
Mert napnál világosabb, hogy Szinyornak a bokájáig se érnek fel ezek a senkiháziak.
Drága Szinyor, nyugodj békében. Nagy támasz most rád gondolnom.
Lengyel Anna