Szeptember 21-én ünnepli születésnapját Szirtes Ági Prima Primissima- és Kossuth-díjas színésznő, a budapesti Katona József Színház alapító tagja.
Szirtes Ági pályájáról:
Életét az első pillanattól végigkísérte a színház, hiszen édesapja, Szirtes Ádám Kossuth-díjas színész, keresztapja a tragikus sorsú színészlegenda, Soós Imre volt. Kislányként nagyon zavarta, hogy apja a filmvásznon szinte állandóan rongyokat hordott, Szirtes ezért a Háry János forgatásakor huszáregyenruhában, csákóval a fején, karddal az oldalán felszállt a buszra, és hazament megmutatni magát.
Szirtes Ági gyerekkorától a színészi pályára készült, a főiskolán 1978-ban végzett. Diplomáját kézhez véve Kecskemétre szerződött, majd a Nemzeti Színházban játszott, 1982-ben alapító tagként csatlakozott a budapesti Katona József Színházhoz. Már a legelső előadáson, Csehov Manójában színpadra lépett, a színház alapításának 25. évfordulóján készített statisztika szerint a Katonában ő játszotta a legtöbb szerepet.
A teátrum legnagyobb szériát elérő színműveiben (Csehov: Három nővér; Ivanov) és a színház történetének legjátszottabb darabjában, Egressy Zoltán 1998-ban műsorra tűzött Portugáljában is szerepelt. Werner Schwab Elnöknők című művében – másik két kiváló színésznő, Csákányi Eszter és Pogány Judit társaságában – csaknem két évtizedig csillogtatta meg tehetségét.
Szirtes Ági vágyait úgy fogalmazta meg, hogy jókat szeretne játszani, nehezeket és sokat. Nagy erővel, hitelesen formál meg karakterszerepeket, néhány szóval vagy akár szavak nélkül is képes sorsokat teremteni, rövid epizódban teljes életet bemutatni. Drámai és komikusi szerepben egyaránt kiváló. Gyakran kelt életre nehéz sorsú asszonyokat, nyers, harsány figurákat (emlékezetes a Portugál állandóan részeg falusi asszonya, aki az „iszom egy fröcsikét” mondat után kerékpárjával minduntalan elesik és káromkodik). A színházat és a filmet is szereti, de véleménye szerint a kettőt nehéz összehasonlítani: az elsőben az alapos próbafolyamatot, az utóbbiban a spontaneitást kedveli.
Számos filmben (Egy erkölcsös éjszaka, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Falfúró, Roncsfilm, Portugál, Hippolyt, Magyar szépség, Szezon, Az ajtó) és tévéfilmben (A Csillagszemű, Régimódi történet, A nyugalom, Égi madár) szerepelt. 2007-ben a Tarr Béla rendezte A londoni férfi című filmben (amely Georges Simenon bűnügyi regényéből Krasznahorkai László forgatókönyve alapján készült) úgy nyújtott maradandó alkotást, hogy meg sem szólalt a filmvásznon. Ezután a Kertész Ákos regénye nyomán forgatott Tabló – Minden, ami egy nyomozás mögött van! című krimiben állt a kamera elé, alakításaiért 2009-ben elnyerte a magyar filmkritikusok legjobb női epizódszereplő díját.
A színház és film mellett gyakran szinkronizál is, hangját adja Pedro Almodóvar egyik kedvenc színésznőjének, Carmen Maurának, és a Maffiózók amerikai tévéfilmsorozat gengszterfelesége is az ő hangján szólalt meg.
Szirtes Ági művészete elismeréseként megkapta a Jászai Mari-díjat (1988), az érdemes művész címet (2000). 2008-ban Kossuth-díjjal tüntették ki „klasszikus és kortárs művekben nyújtott átütő erejű alakításaiért, különösen a társadalom perifériájára szorult emberek hiteles megformálásáért”. 2011-ben Budapest díszpolgára lett, 2018-ban pedig Prima Primissima díjat kapott. Színházi és filmes szerepeiért számos fesztiváldíjjal ismerték el: 1993-ban a filmszemle díját, 1999-ben a színházi találkozó legjobb női alakítás díját, 2000-ben a legjobb mellékszereplő díját kapta, elnyerte a színikritikusok (1999) és a filmkritikusok díját (2001, 2009).
Édesapja, Szirtes Ádám írásaiból könyvet adott közre Életünk, életem! címmel. Apa és lánya egyetlen alkalommal játszott együtt – Sarkadi Imre Szeptember című tévédrámájában Szirtes Ádám lánya apósát alakította. A családi hagyomány folytatódik: a színésznő lánya, Pálmai Anna szintén a Katona József Színház tagja, ők ketten már több alkalommal léptek együtt színpadra.
Szirtes Ágiról saját szavaival:
Mindig: Egyszer, talán miután szültem, gondoltam arra, hogy ha befuccsol a színészet, elmegyek szülésznőnek. De hál’ Isten eddig még nem fuccsolt be.
Soha: Nem voltam elégedett magammal soha. Irigyeltem mindig mindenkit.
Harmadik: Előttem csak apám volt színész a családban, sokáig ő volt rajtam a teher, ő volt, akihez meg kellett próbálnom felnőni. Most meg itt van a lányom. Itt maradtam két jó színész között harmadiknak. (Nevet.) Hiába, mindig ez van: az unoka meg a nagyszülő kivételes tehetség, a közbeeső generáció meg olyan, amilyen.
Apa: Szerelmes voltam apámba, és mivel nagyon ritkán volt otthon, mindig nagy ünnep volt, amikor velünk tudott tölteni egy kis időt. Amikor hazajött, nem hagytam békén, szegény, a sok munka után hétvégén végre alhatott volna egy jót, de én folyton nyaggattam, hogy menjünk már el együtt ide vagy oda. Ő pedig önfeláldozóan jött velem: vitt az Állatkertbe, a Vidámparkba, ezekre a hülye helyekre, ahová csak egy gyerek vágyik.
Színésznek lenni: Akkor, gyerekként még nem tudtam, milyen érzelmi hányattatás színésznek lenni. Szeretem a munkámat, de most már nincs meg bennem az a csodálatos, felhőtlen boldogság, amit gyerekként éreztem, ha a színházra gondoltam. Sokkal inkább az állandó bizonytalanság: amikor elkezdek egy új darabot próbálni, mindig arra gondolok, „Úristen, ebben biztos meg fogok bukni.
Nemzeti: A Nemzeti Színházban együtt játszhattam Sinkovits Imrével, Bessenyei Ferenccel, Őze Lajossal, Moór Mariannával, a Katonában Gobbi Hildával, Csomós Marival. A puszta létezésükkel életre szóló példát adtak. Emlékszem arra, hogy Gobbi mennyire félt esténként, még akkor is, ha csak egy rövid jelenete volt. Remegett.
Oroszlán: Nincs különösebb problémám vele, már nem frusztrál, hogy akkora vagyok, mint egy gyerek. De el kellett fogadnom, hogy mást jelentek a színpadon, mint a karcsú, szálfatermetű kolléganőim. Hiába, egy mosómedve az mosómedve, nem oroszlán.
Vakmerő: Rám inkább a vakmerőség jellemző. Ha egyszer belevágok a sűrűjébe, akkor nem állok meg. Nem azért, mert alaposan végiggondoltam a lépéseket, egyszerűen csak megunom a vacillálást. Ahogyan fiatalon beugrik az ember a tengerbe, s nem méri fel, hogy lehet-e alatta egy szikla.
Fontos: A választásomat soha nem volt okom megkérdőjelezni. Kisebb kudarcok, csalódások persze mindenkit érnek. Időnként szerettem volna szép magas díva lenni. Udvaros Dorottya és Básti Juli hálás hősnő szerepeit eljátszani. Előfordult, amikor egy-egy hálásnak hitt szerep elkerült, és főszerep helyett valamelyik másodhegedűs figurát kaptam meg. De valójában nem a főszerepeket, hanem a fontos szerepeket becsültem. Munka közben rendszerint ezeket a második vonalba sorolt érdekes figurákat, feladatokat is megszerettem. Júlia csak egy főiskolai vizsgaelőadáson lehettem, akkor is csak néhány jelenetben. És most már nem is leszek… Nem tagadom, hogy amikor a Dajkát kezdtem el próbálni a Médeiában, nekem is eszembe jutott, hogy Médeia szerepe mégis látványosabb, izgalmasabb. De azután mezítláb lépegetve a Médeia színpadi kövein, nemcsak az eszemmel, a szívemmel is felfogtam, hogy az én 150 centimmel valószínűleg nem lennék az eszményi Médeia, és főként nem az, akit Zsámbéki képzel. De azt is felfogtam, hogy az előadás koncepciójában milyen fontos szerepe van a másik asszonynak, a Dajkának. (…)
Képlékenység: Különös színészi szerencse a képlékenység. Hogy nem csak korod nincs, de igazából meghatározó alkatod sem. Egyik este szép vagy és bájos, másnap elhanyagolt és ronda. Hétfőn kiábrándult, unatkozó dáma és szerdán szexuálisan is kiéhezett némber.
Kerék: Ez nem egy lineáris dolog, vannak hullámvölgyek és van, amikor kereken gurulnak a feladatok. Azt hiszem, mindenki így van ezzel. Hol talp, hol kerék.
Pálya: Az én szakmai bölcsőm tulajdonképpen Kecskeméten ringott. A főiskola után Ruszt József hívott meg a Pericles Marina szerepére. És ő segített át az első buktatókon is. Kecskeméten főként azt élveztem, hogy egész nap a színházról volt szó… Amikor Rusztnak el kellett mennie és a színháza Bekére maradt, még bíztam benne, hogy továbbra is megtalálom a helyem. Ebben a viszonylagos, várakozásteljes nyugalomban óriási meglepetés volt Zsámbéki Gábor Pestről küldött távirata, hogy keressem meg szerződésügyben. Persze rögtön elmentem, de olyan zavarban voltam, hogy a Nemzeti Színház portása „visszakérdezett”: biztos, hogy valóban meg van beszélve, hogy valóban vár az igazgató úr? Tudtam, hogy egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani. Nem mondom, hogy a Nemzetiben rögtön elindult velem a szekér, de kaptam pár szép feladatot, és mégiscsak a Nemzeti Színház tagja lehettem. Azután Zsámbékival és az alapító tagokkal, az általam csodált nagyokkal, Gobbival, Majorral együtt költözhettem át a Katonába. Azóta ott vagyok. Kimondani is nehéz, hogy lassan harminc éve.
Fogódzó: A színésznek mindig szüksége van valamiféle érzelmi fogódzóra. Engem például kimondottan zavar a jellemformálásban, ha a hősnek, akit játszom, nincs neve. Nem szerettem, hogy a Portugál plakátján név nélkül, csak Asszonyként szerepelek. Az első száz előadás után persze ezt is megszokja az ember. Viszont Tasnádi István Kohlhaas-drámájában, a Közellenségben már a szereposztásban feltüntetett „nevem” is elbűvölt. A „Kanca” minősítés az én szememben nemcsak állati volt, de a megjelölés mögött ott éreztem a nőt, a nőstényt is. Dramaturgiailag valószínűleg nincs semmi jelentősége, de számomra egy ilyen cégérrel színpadra lépni külön öröm. Az ember máris érzi, hogy más világba került, hogy színész.
Film, színház: A színházban, ha jó a munka, akkor az ember egy hosszas, alapos próbafolyamat alatt körbejárhatja feladatának minden részletét. A filmben pedig pont a spontaneitás a jó: például kiáll az ember a Duna-partra, szembe süt a nap vagy ellenkezőleg, a háta mögül, átrepül egy madár, vagy jobbról fúj a szél – szóval akkor a pillanatnyi környezet az inspiráló, és az ember azokra a hullámokra fekszik rá, amelyek jönnek. A színházi szerep megformálását pedig kemény munka előzi meg, stabil lábakon áll a figura. Szóval nem lehet összehasonlítani a kettőt.
Gátlások: Ha már kiléptél a színpadra, rájössz, hogy egy idő után nagyon sok gátlást leadtál magadról. Ettől függetlenül igaz, hogy egy idő után – talán mert nagyobb a felelősség – az ember jobban izgul. De a megszerzett tudás és a megérett rutin általában segít. Az ember megtanulja a telefonkönyvet is úgy mondani, hogy az szóljon valamiről. Bár elmondhatom, hogy szerencsésen alakult a pályám, azt is tudom, hogy sokszor én nehezítettem elégedetlenségemmel saját életutamat.
Színház: Színház nélkül elvesznék. Nem értek máshoz, még pincérnek sem vennének fel. Régebben, ha nagyon erőszakosan kérdezgettek, azt válaszoltam, iparművész szívesen lennék.
Távolság: Volt, hogy vágytam eltávolodni a színháztól, de nem sikerült. Idén nyáron meg is próbáltam, elmentem három hétre a tengerhez, és egy hét után már annyira hiányzott a színház, hogy majd’ belebolondultam. Bármennyire is jól éreztem magam, ott idegen voltam. Itthon pedig, ha egy ismeretlen rám mosolyog, gondolhatok arra, hogy azért teszi, mert a színházban kellemes perceket szerezhettem neki.
Forrás: Színház Online, Katona József Színház, MTI, Nők Lapja, Szabad Föld, OSZMI, Nők Lapja, stb.