A Narratíva Kollektíva két alapítótagjával, Hegymegi Mátéval és Kovács D. Dániellel beszélgettünk a társulat elmúlt éveiről, a független színházi szféra kilátástalan helyzetéről és a repertoáron maradó előadásokról. Az interjút Bordás Katinka készítette.
Hogy vagytok mostanában?
Kovács D. Dániel: Az ilyen kérdésekre újra és újra megpróbálom megfogalmazni, hogy milyen széllel szemben vitorlázva dacból színházat csinálni. Magamon is észreveszem, hogy fura letargiát okoz az, hogy fél lépéssel látunk csak előre. Tehát szakmai, független színházi szempontból nem vagyok jól.
Hegymegi Máté: Hasonlóan érzem. Az interjú után válságstábot tartunk, hogy a következő bemutatónkra, a Médeiára pályázatok hiányában milyen megoldást tudunk kitalálni, vagy elmarad, eltoljuk… Az ehhez hasonló dilemmák most már mindennaposak. Tulajdonképpen már nem is megrázó élmény, hogy megint nem kaptunk támogatást egy pályázaton, de nem csak mi, hanem a Füge vagy a Jurányi sem. Ilyenkor a szokásos nem létező B terveken végigfutunk. Sajnos pályázatok híján nem lehet forrást találni egy előadáshoz. Most már rutinná vált, hogy mióta ez a csapat működik, egyre kevésbé van finanszírozás. A letargia jó szó, mert már nem az idegeskedés megy, ami viszont legalább fűtőanyagot jelentett. Nehéz így tervezni, évadot összeállítani. De ez most nem csak minket érint.
Összefoglalnátok, hogy mi történt a Narratívával a 2019-es megalakulása óta?
Hegymegi Máté: Anno felvázoltuk egy manifestoban, hogyan szeretnénk működni, és milyen pontok mentén látjuk egy új társulat irányait. Már akkor is tudtuk, hogy ezek javarészt nem feltétlenül egy-két éven belül megvalósítható dolgok, de azért azt nem gondoltuk, hogy ennyire távol és egyre távolabb kerülünk olyan céloktól, mint például a kamion, tehát egy saját mozgó játszóhely kialakítása. Szerettük volna erősíteni a műhelymunkát, hogy csináljunk olyan próbafolyamatokat, amiket nem feltétlenül követ bemutató, de ezt szinte lehetetlen megtenni, hiszen erre nincsen semmilyen finanszírozási helyzet. Ami a csapat részét illeti, abban nagyon sok pozitívum van. Sikerült létrehoznunk 7 előadást, amik elég szép köröket futottak, csak sajnos vannak, amiket kicsit hamarabb kellett levennünk a műsorról.
Kovács D. Dániel: Igen, tanulunk szörfölni a viharban. Úgy indultunk, hogy egy évad alatt négy bemutatót tartunk, amiket végül két és fél év alatt sikerült megvalósítani leginkább a Covid miatt. Készültek a Narratíva égisze alatt nagyon különbözőféle, de mégiscsak közös értékrendet felmutató előadások: szolidaritásról, annak hiányáról, a körülöttünk lévő világról fogalmaztunk. Klasszikus, kanonizált drámairodalomból induló előadásoktól kezdve a teljesen saját szövegek alapján szerkesztett, kortárs happening-ig sokféleképpen kerestük a fogást a körülöttünk lévő emberek közérzetének feltárására. Zárunk egy kvázi öndefinitív szakaszt. Nem csak a produkciók összessége a Narratíva, egyfajta közös gondolkodási háló teremtődött meg. Jó lenne nyitni, és több embert bevonni, ugyanakkor a keménymaggal kialakult egyfajta közös fanatizmus, ez elég erősnek bizonyul, hogy ezekben a vérzivataros időkben is működhessen a Narratíva. Ilyenkor kellene továbblépni, és elkezdeni egy ”második évadot”, ahol már egyéni megoldási stratégiákat, vagy azok kudarcait vizsgáljuk a detektált társadalmi problémák fényében. Persze mindezt játékosan, meglepően, pofátlanul. Sok a feladvány, ami csapatban nem hat bénítóan: jó kihívás.
A megalakuláskor azt nyilatkoztátok, hogy hét évre terveztek. A beszélgetésünk idején körülbelül a felénél járunk ennek az időszaknak. Mik a tervek a következő három és fél évre?
Hegymegi Máté: Tulajdonképpen most szerintem a legfontosabb terv a folytonos bizonytalanságból való kilépés, hogy egy stabilabb létezést, működést tudjunk generálni és találni úgy, hogy egyrészt a műhelymunka erősödhessen, másrészt a csapat sokkal többet lehessen együtt. Amíg széllel szemben megyünk, nehéz szabadon azon gondolkozni, milyen művészi terveink vannak. Inkább az a cél, hogy a munkatársainknak az anyagi biztonságot megteremtsük, illetve a produkciók működésének a biztonságos alapjait le tudjuk rakni. Jó lenne hívni a csapathoz rendezőket, meg több színészt bevonni, velük gondolkozni, dolgozni. Ez persze sok mindenen múlik, de fontos lenne.
Kovács D. Dániel: Szép lassan tanuljuk szerintem elengedni az intézményesülésnek a vágyát, merthogy ott falakba ütközik az ember, és ez a folyamatos újratervezés végső soron arra kényszerít, hogy a független színházi működésnek a lehetséges, vagy az új érvényes irányait keressük. Nincsenek most nagyobb távlati terveink, nekem legalábbis, én inkább egy vizsgálódó, szemlélődő helyzetben érzem magam. Mivel ez egy közösségi műfaj, nézegetem, hogy egyáltalán a munkatársaknak mennyire van energiája tovább csinálni, és mi az, ami közös kíváncsiságot lobbant.
A Narratíva életében 2022 talán egyik csúcspontjának számít, hogy megkapta a Színikritikusok díját a legjobb független előadás kategóriában a kettőtök által rendezett Demerung (Csehov Meggyeskertje). Mit szóltatok az elismeréshez?
Hegymegi Máté: Erről a díjátadón is beszéltünk kicsit, hogy most, amikor nincs több platform, ahol megmérettetne egy előadás, ahonnan visszajelzés érkezne, megnövekszik minden díj, jelölés értéke. Nagyon fontos, pláne egy pár éve indult társulatnál az, hogy egy olyan előadást ismertek el, ami szinte csak az alkotói vágyból született, ahol alig van díszlet, nincs jelmeztervező, dramaturg, mert nem fért bele a költségvetésbe. A Narratívát a csapat önerejéből csinálja, ez a díj pedig visszaigazol, hogy jó az irány. Ez az elismerés szerintem jókor jött a társulatnak.
Kovács D. Dániel: Akkor, amikor továbbjátszási pénzek hiányában vettünk le a műsorról három előadást is (A Jelentéktelen, Kurázsi és gyerekei, Törvényen belül). A Narratíva pár év működés után oda tudott jutni, hogy erős szakmai érdeklődésnek a tárgya, és ez baromi jó érzés. Maga a legjobb független előadás kategória rengeteg problémát vet föl, gondolok arra, amit még anno Schillingék kezdtek el pedzegetni, hogy hol vannak a legjobb előadás, legjobb független előadás, legjobb szórakoztató előadás határvonalai. Maga a független szó is ki van emelve, pedig nézd meg csak a három toplistás jelöltet, annyira másféleképpen állnak a színházhoz, hogy teljesen összehasonlíthatatlan. Jó a kiemelés, közben meg nehéz a legjobb gyümölcs díját megkapni körteként, amikor egy szőlővel versenyeztél. Ez a kiemelés be tud szippantani olyan nézőket is, akik egyébként nem tudtak rólunk, hozhat másfajta elvárásokat, amikkel ütköztetni az előadást izgalmas játék. Érezhető volt a díjátvétel utáni első előadáson, hogy kicsit más volt a közönség összetétele, és azt hiszem, hogy az elvárások is mások, talán magasabbak, amikor egy díjazott előadásra ülsz be. Ez egy kicsit meg tudja kavarni a színpad és a közönség közti kémiát.
A Negyedik – Dante pokla munkafolyamatának mi volt a legemlékezetesebb momentuma számodra, Máté?
Hegymegi Máté: A műhelymunka része szakmailag nagyon izgalmas volt, amire nem nagyon van időnk, illetve nem tudjuk anyagilag megteremteni annak az idejét, hogy addig máshol ne kelljen dolgozni. A Covid félbeszakította a próbafolyamatot, teljesen bezárt minket. Mindenki nagyon vágyott dolgozni, és Zoomon hosszan tudtunk közösen gondolkozni a szövegen Peer Krisztiánnal, Garai Judit, dramaturggal és a színészekkel. Emiatt a színészek nem az olvasópróbán találkoztak először a szöveggel. Közel fél éven keresztül írtuk ezt a költői és bonyolult szerkezetű szövegkönyvet, amiben vannak dokumentarista jellegű jelenetek is, amik a színészekkel való interjúk alapján íródtak. A személyes érintettség nagyon izgalmas, és ellenpontot képez ezzel a költői masszív szöveggel. A befektetett idő mindenképp érződik szerintem az előadáson. Összetett és rétegzett lett a szövegkönyv. Mindenkinek már olyan viszonya és közös tudásbázisa volt a dologgal, hogy egészen más szinten indult el a próbafolyamat. Sokkal mélyebbre lehetett még leásni, volt rá idő és helyzet. Azt hiszem, hogy nekem ez volt az egyik legizgalmasabb benne.
A Dimenziólépcső c. előadás zártkörű fázisbemutatója decemberben volt. Mi lehet ennek az előadásnak a sorsa a továbbiakban, Dani?
Kovács D. Dániel: Az előadás után tartottunk egy közönségtalálkozót, és még napokkal később is hosszú levelek formájában jöttek visszajelzések. Valamibe beletrafáltunk, mert sokaknak elindította a fantáziáját, és ez motivál arra, hogy keressük a továbbjátszás lehetőségét. Amikor továbbjátszásról beszélek, automatikusan én is ezt az üzemszerű, újra eljátsszuk ugyanazt-ra gondolok. Márpedig ennek a happeningnek az erőssége volt az, hogy az adott pillanatban történt. Jó kísérlet volt arra, hogy performanszokkal, egyszeri happeningekkel is lehetne a Narratíván belül dolgozni, amiknek jó lenne, ha lenne egy következő stációja, de akkor már semmiképpen nem azt mutatnám, mint amit az előző alkalommal, hanem továbbvinném a folyamatot. Ha most mégiscsak vagyunk annyira elbizakodottak, hogy elkezdünk távlatokról beszélni, akkor akár más témában is játszhatnánk tovább: a Dimenziólépcső az online, a videójáték addikcióról szól, de később már lehet, hogy egy teljesen másik addikcióval kellene foglalkozni, és egy picit jobban górcső alá venni az alkohol- vagy drogfogyasztást, vagy mondjuk a társ- és párkapcsolati függőséget. Van egy lelkes csapat, keressük a következő lépést. Rengeteg ötlet felmerült: teljes platformváltás, online térbe átvinni a happeninget, vagy napi, heti szinten, egy ad hoc, kevesebb próbával történő performansz-sorozatot létrehozni.
Végezetül: mi az első szó, ami eszetekbe jut arról, hogy Narratíva?
Kovács D. Dániel: Képregény. A Saga című képregényben van egy fejvadász klán, akiknek az a neve, hogy narratíva.
Hegymegi Máté: Nekem a vitorlázásból a krajcolás, amikor a széllel szemben kell cikcakkban haladni. Amikor indult a Narratíva, beszélgettünk erről, hogy valami ilyesmi név, vagy gondolat milyen izgi lenne. Most pedig ebben a szlalomozásban élünk. Folytatjuk és bízunk benne, hogy változnak és javulnak a körülmények.
Hegymegi Máté portréját Gulyás Dóra, Kovács D. Dániel fotóját Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu, az előadásképeket Dömölky Dániel készítette.
szerző: Bordás Katinka