A fennállásának kétszázadik évfordulóját ünneplő Miskolci Nemzeti Színház a bicentenáriumi szezon nyitóelőadásaként úgy tisztelgett az alapítók emléke előtt, hogy bemutatták A tatárok Magyarországbant – azt a színdarabot, amivel a teátrumot annak idején megnyitották. Az ünnepi évadot felvezető programsor keretében tartottak egy díszelőadást, a hivatalos bemutatóra viszont október 27-én került sor. Ennek alkalmából a rendezővel, Szőcs Arturral beszélgetett a Miskolci Napló, aki elmesélte, milyen kihívást jelentett egy kétszáz éves darabba lehelni azt a szellemiséget, amit jelenleg a színház képvisel.
Arról szólva, hogy élte meg augusztusban a díszelőadást, Szőcs Artur elmondta:
“Majdnem két évig készültem rá. Az izgalom miatt sok mindenről lemaradtam. Az a fajta rendező vagyok, aki nagyon szurkol a színészeknek. Az előadás után viszont volt másfél óra, amikor csak ültem egy székben, és semmire nem tudtam gondolni.”
Azt is hozzátette: “Ha van egy feladatom, engem az motivál. Nyilván, amikor elolvastam az eredeti darabot, megvolt róla a véleményem, de rögtön abban kezdtem gondolkodni, hogyan lehetne jó előadást csinálni belőle. Van, aki eldobta volna azzal, hogy használhatatlan. Nekem azonban az volt a feladatom, hogy színpadra vigyem, így nem kezdtem azon töprengeni, hogy az alapmű rossz vagy nem.”
Arról szólva, milyen arányban tartalmaz az előadás Kisfaludy Károlyt, és mennyi belőle a Szőcs Artur, azt felelte:
“Az alaptörténeten nem változtattam, de írtam hozzá szerepeket. Amikor elkezdtem foglalkozni a darabbal, és eldöntöttem, hogy a színház teljes művészeti apparátusát bevonom az előadásba, már láttam magam előtt például, hogy a csatajelenetet tánccal oldjuk meg. Ezen a téren viszonylag nagy szabadságot enged az alapmű, abban ugyanis két ember áll a bástyán, és az ő párbeszédük alapján elevenedik meg az ütközet. A várvédők mellé álló cigányok sem szerepeltek Kisfaludynál. De hát kétszáz éve együtt csinálunk színházat, együtt élünk, ezért fontos volt számomra, hogy ők is megjelenjenek. (…) A koncepcióm az volt, az alapműtől függetlenül, hogy nem tarthatjuk meg a kétszázadik évfordulót úgy, hogy hét ember játszik a színpadon, a többiek pedig a nézőtéren ülnek. A társulatot, a zenekart, a balettet és az énekkart is beleértve nagyjából száz művészember lehet a színházban: szerettem volna az összes tagozatot és minél több embert bevonni az előadásba, hogy közösen ünnepelhessünk.”
A Tatárok egy ideális világról mesél; a hazafiság, az áldozatkészség és a nagylelkűség drámája. Ezen erények gyakorlásában a magyarok és a tatárok szinte versengenek egymással.
A dráma a nyelvújítás előtti archaikus nyelven íródott, amely a mai fül számára vagy komikus, vagy érthetetlen, a mű újjáélesztéséhez tehát elkerülhetetlen, hogy a darab minden erényét megőrizve, a XXI. századi nézők számára is élvezhetően szólaljon meg a színpadon.