Szeptember 23-án mutatta be a Liliomfit, Keresztes Attila rendezésében a szolnoki színház. A produkcióban új, fiatal vendégművészek és társulati tagokk is debütáltak: Polgár Kristóf, aki idén már hivatalosan is a színház társulatának tagja és két vendég, Csákvári Krisztián (aki tavaly a Sirályban Trepljovot alakította) és Cseke Lilla Csenge.
A Szolnoki Szigligeti Színház megújult, gyönyörű épülete a névadó Szigligeti Ede leghíresebb remekműmével, Liliomfi című komédiájával várja bérlőit és nézőit. Ez a megunhatatlan vígjáték a szerelem, és a színjátszás örök hatalmáról szól.
A félreértések kacagtató helyzetkomikumán keresztül játékosan és derűsen tesz hitet a színház és a színjátszás múlhatatlan erejéről. Az előadás rendezője Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója.
A nagyváradi születésű szerző elmondások szerint mindössze két délután alatt írta meg a 3 felvonásos komédiát. Az önéletrajzi ihletésű darab ősbemutatója, 1849. december 21-én volt. Szigligeti Liliomfija méltán a legismertebb és a legtöbbet játszott klasszikus magyar vígjáték, melyből Makk Károly készített filmet 1954-ben és 2012-ben bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar film közé.
Keresztes Attila erdélyi magyar rendező, színész, színészpedagógus, színigazgató. 2002 és 2009 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója, 2009 és 2012 között a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatója, 2012-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója.
Interjúrészlet Keresztes Attilával:
Ha nem a Liliomfira szól Csiszár Imre felkérése, akkor is vállalja?
– Fontos, hogy egy rendező olyan drámát állítson színpadra, ami foglalkoztatja, érdekli, amivel kapcsolatban meg akarja fogalmazni a gondolatait, világlátását. Az utóbbi időben főként Ibsent rendeztem, mert szeretem a letisztult gondolkodását. Viszont nagyon szeretem a vígjátékot is, mert bár egy kötöttebb forma, mégis hatalmas szabadságot ad színésznek és rendezőnek egyaránt. A Liliomfi kiváló lehetőség a játékra, hiszen a színházcsinálásról, annak gyötrelmeiről, a színészekkel és a színjátszással kapcsolatos társadalmi előítéletekről beszél, nem csak humorral, hanem kellő mennyiségű öniróniával is.
Hogyan választotta ki a szolnoki szereplőket?
– Ideális esetben, ha van rá idő, akkor általában úgy zajlik egy ilyen felkérés, hogy a rendező előbb darabot választ. Aztán megnézi a társulatot, hogy eldönthesse, kinek milyen szerepre oszt ki. Szolnokon ez most máshogy történt, hiszen a nyitó előadás miatt adott volt a darab, én pedig az évad végén már nem tudtam a társulattal találkozni. Így elmondtam Csiszár Imrének, milyen karakterekben és milyen képességű művészekben gondolkodom, ő pedig ajánlott ehhez színészeket, akiket aztán videóanyagokon tudtam megnézni. A munka végéhez érve azt mondhatom, nagy segítséget kaptam Imrétől, hisz egy remek csapattal dolgozhattam együtt.
A címszereplő Csákvári Krisztián és az Erzsit alakító Cseke Lilla Csenge is frissen szerződtek Szolnokra, de a Gyuri pincért alakító Polgár Kristóf sem régen érkezett. Fontos volt, hogy a pályájuk elején járó színészek játszanak az előadásában?
– Igen, ezekre a szerepekre fiatalemberek kellettek. A Liliomfi egy összetett, nehéz szerep. A frissen végzett Csákvári Krisztiánnak ez valódi mélyvíz volt. A szerep összetettsége azonban segítette abban, hogy erősítse amunkájában mindazt, amit az egyetemi évei alatt megtanult, és egyben elsajátítson egy olyan játéknyelvet, ami az eddigiekhez képest újat hozott számára. Erzsi karaktere bár egy síkon fut, olyannyira elrajzolt, hogy Csengének igazi kihívás megtartani ebben egyfajta lélektani egyensúlyt. Egy-egy ilyen produkció kiváló lehetőség a pályakezdő színészeknek, hogy megmutassák magukat a társulatnak is, és ezzel igazi taggá váljanak. (…)
A Liliomfit Szigligeti 1849-ben írta, most 2022 van. Aktuális még ez a darab?
– A színház nem lehet múzeum. Szigligeti saját élete és tapasztalatai alapján sok olyan dolgot vet fel a darabban, amit ma Csákvári Krisztiánnak, mint Liliomfinak is fel kell vetnie. A Liliomfi megjelenése óta a művészetekkel, a színházzal való foglalkozás, és a társadalom színházhoz való viszonya ugyan változott, de nem sokat. Például, amikor válság vagy krízis van, akkor annak az egyik első áldozata a kultúra. Ez az utolsó, amit meg akarnak menteni. Holott kultúra nélkül nincs identitás, nem tudjuk, kik vagyunk. A művészetek nélkül nem sokat tudnánk az egyiptomiakról vagy a görögökről, kultúra nélkül maximum számokról lenne tudomásunk. De a színészet és a társadalom viszonyáról is beszélhetnénk. Mert ma is sokan azt gondolják, hogy a színész az a pojáca, akinek ?a pénzemért? tetszenie kell. És közben attól félünk, nehogy mi magunk is színésznek álljunk.
Szereposztás:
Liliomfi – Csákvári Krisztián
Szellemfi – Ónodi Gábor
Szilvai Tódor, professzor – Mészáros István
Kányai, fogadós – Molnár László
Gyuri, pincér – Polgár Kristóf
Schwartz – Horváth György
ifj. Schwartz – Zelei Gábor
Mariska, árva – Molnár Nikolett
Kamilla kisasszony – Gombos Judit
Erzsi, Kányai fogadós lánya – Cseke Lilla Csenge
Díszlettervező: Fodor Viola Jelmeztervező: Papp Janó Dramaturg: Szabó Réka
Zene: Cári Tibor Zenei vezető: Rimóczi Mónika Koreográfus: Gergye Krisztián Segédrendező: Kádár Krisztina
A produkcióban közreműködik a Szolnoki Szimfonikus Zenekar.