Hunyadkürti György, a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja 2024. február 26-án meghalt. Az alábbi szöveget Hunya hetvenedik születésnapjára írtam, az utószó váratlan halála után született – Bérczes László írását olvashatják.

Nyitja az ócska odu ajtaját, totálisan elázva, mármint az írországi örökesőtől csuromvizesen, megáll, szerepe szerint Valene-nek hívják, Hunyadkürti György játssza. Nem néz oda, de érzékeli örök ellenségét, a sarokba dobott, koszlott fotelban üldögélő testvérét, Coleman a neve. Érzékeli, ahogy amaz lapozgatja, vagy úgy tesz, mintha lapozgatná a színes magazint. Valene sáros gumicsizmájában toporog, figyelmet szeretne kicsikarni, hogy majd megmutathassa vadiújan vásárolt, szenteket ábrázoló szobrocskáit, merthogy azokat gyűjti, és álszent hittel próbálja megváltani sorscsapott életét. Áll a súlyos esőkabátban, fején átázott nylonzacskó, azt lehúzza, és mintegy véletlenül, üldögélő tesójára rázogatja róla a vizet. Reakció semmi. Polcaihoz caplat, nem adja fel. Soha nem adja fel. Szúrópróbaszerű ellenőrzést tart, aztán a szobrocskáit rendezgeti a polcán, fölöttébb elégedetten kommentálja ténykedését: Hmm, az új Szent Mártont idehelyezzük, hogy szép harmóniát alkossanak a másik Szent Mártonnal amott, úgyhogy lesz egy-egy feka szentünk mindkét oldalt, akik szép szimmetrikusan harmóniát alkotnak egymással, így ni.Remek vagyok én a polcrendezgetésben. Olyan tehetségem ez nekem, ami eleddig lappangott csupán. 

Ezt a szöveget én most csak idemásoltam a darabból. Az előadásban Hunya élővé tördeli azt, az élő pedig azt jelenti, hogy minden szótaggal, szünettel és megiramodással személyiséget és szándékot épít: egy pitiáner szerencsétlent, egy a másik figyelméért nyüszítő, árva koldust, mely figyelem lehetne akár a szeretet, de mivel az kizárt, szárnyaszegett boldogsággá nemesül már az, ha az a másik, hisz egymással osztják meg közös árvaságukat, dühében elbődül, azaz tudomást vesz létezéséről.

Hunya elmélyülten pakolász és gyönyörködik gazdagodó szoborgyűjteményében. Ez történik. Teljes lényével ebben létezik. Miközben azt is érzékeljük, hogy háttal a másiknak valójában minden porcikájával társára tapad, azt a pillanatot éhezi, amikor az egyszer végre felrobban az irigységtől. Ez a kettős koncentrált figyelem pont elég egy embernek. Másra már nincs energia. Nincs is rá szükség. Hiszen annak, aki színpadra lép, nincsen más. Számára a színpadon kívül nincsen semmi. Teljes életét felviszi a színpadra. Most éppen eleddig lappangó tehetsége kiteljesítéséről, a polcrendezgetésről szól ez az élet. A Valene-nek szólított Hunyadkürti György élete.

Ez máskülönben egy töredék-pillanat egy majd’ ötvenéves pálya millió pillanatából, mely pályaegészet lehetetlen, s ezért értelmetlen megragadni-körülölelni. De ha pontosak vagyunk, elég talán egyetlen motívumot választani. Csakhogy számtalan kínálja magát. Építhetem szövegemet a Hűségre, mi másra, ha valaki majd’ fél évszázadon át a Csiky tagja. Építhetem az Alázatra, avagy az ő kedvenc szavára, a Szolgálatra. Kivirágoztathatok egy köszöntést a monodrámákból vagy éppen a versmondásból. És születhet szöveg egy-egy felvillanó, emblematikus képből: a Marat halálából, ahogyan az őrülteket lecsillapító vízsugarat Krisztusi beletörődéssel fogadja; az Egerek és emberekből, benne a suta-jámbor Candyről; a Hannibál tanár úrból, azaz a menthetetlenül szelíd Nyúl Bélából… S mindenekelőtt igazi motívum lenne a lesajnált, de vállveregetett örök epizodista – aki egyszer csak sorra játssza el a főszerepeket. 

Számomra Hunyadkürti György a nagybetűs Bohóc. Mert kilométernyi filozofálások, szerepelemzések, politikai szónoklatok és hittel papolt közhelyek közepette számomra ő mindenekelőtt az a bohóc, aki titkon összekacsint, és mindent odaad egy jó poénért. Csakhogy a Hunya-féle „minden” azonos magával az élettel, a hiteles jelenléttel, mert tehet róla vagy sem, folyamatosan működik benne egy belső iránytű, ami megenged, sőt felszabadít, de korlátoz és kontrollál. Ez teszi Hunyát számomra nagy Bohóccá. Pofátlan udvari bolonddá, széllelbélelt, bátor csepűrágóvá, aki bármit meg mer csinálni. Ugyanis ugrásra készen minden pillanatban kapható bármily szélsőségre, mert az a bizonyos iránytű úgysem engedi, hogy a szélsőség hamisságba vagy ízléstelenségbe csapjon át. Ezt tapasztaltam meg közös munkáink során, amikor általa nyertem el magam is a bátorságot, hogy Bohumil Hrabal galambszaros Állomásfőnökeként rappeltessem őt, a Rivaldafény 85 éves özvegy Godóné Csikós Rozália szerepében pedig népies szoknyát húzzak rá, kopasz fejére díszes főkötőt és copfos parókát rakjak, és rávegyem, hogy rázendítsen Honthy Hanna dalára. 

A napokban újranéztem a mondandóm elején megidézett Vaknyugatot, első közös munkánkat. Nem jellemző rám, de egy-egy pillanatban hangosan felröhögtem. És közben megértettem: ő, a bohóc, tökéletesen kidolgozza a poént, amin én röhögök. És amibe ő belehal. De ne dramatizáljuk: beleél. Él. A színpadon él. A színpadon váltja meg magát. Meg tudja tenni azt, amit mi az életben nem tudunk: lerakja a fegyvert, eloltja a tüzet, elindul, még visszanéz a billegő keresztre, aztán lekucorodik az örök ellenség mellé, hogy vele együtt összeragassza a tropára tört szobrocskákat. Ül, ragasztgat, totálisan reménytelenül, de békében a világgal. És mert Színész, estéről estére önmagát meghaladva elveszíti-elnyeri létezését a színpadon. Van is élete meg nincs is. Amije van, azt nekünk adja. 

Utószó

Sorsom ajándéka, hogy Hunyát nemrég láthattam, immár tudjuk: utolsó szerepében. Az Apát játszotta Bereczki Csilla kiváló rendezésében. Az emlegetett Bohóc itt a bölcsességnek arra a szintjére jut, amikor leveleit elhullatva mindent elenged. Ártatlan és kiszolgáltatott akár egy gyermek és elfogadó akár a szemét utoljára a világra nyitó haldokló. Még felteszi az utolsó kérdést, ki vagyok én, karjára néz, megnyugszik, megvan az órája. Tudhatja majd, mikor kell indulnia. „Itt az idő”, a te mondatod lett volna ez abban az előadásban, amire most készülök. Hamarabb mondtad ki, abban a majdani előadásban már másé lesz ez a pillanat. 

Ránézel az órára, itt az idő, hallod legbelül, csak te hallod, és megadóan adod karodat, hogy utolsó társad ebben a világban, egy kedves-szelíd ápolónő rád segítse a sötét zakót. Engedelmesen felállsz, következik a nadrág, a cipő, készen állsz. Elindulsz. Mindent elveszítesz, mindent elnyersz. Ahogyan általad mi is, akik még maradunk. Jó utat, Hunya.

Bérczes László