„Ha az embert nem perzseli folyamatosan egy belső tűz, akkor nem jó hivatást választott. Nekünk a hivatásunk a drog” – vallja Szulák Andre színész-énekesnő, aki Várkonyi Andrea műsorvezető-pszichológus Akarsz beszélni róla? című műsorának vendége volt.

A karanténban töltött hétköznapjairól, szenvedélyéről: a hivatásáról, a lányával való kapcsolatáról és félelmeiről is mesélt Szulák Andrea, aki azt vallotta, rettenetesen hiányzik a munkája.

„Nem az szobának szeretnénk énekelni, verset mondani, előadást csinálni, a mi a lelkünket meg kell simogatni azzal, hogy valaki megnéz, meghallgat, sőt, megtapsol, mert nekünk ez jelenti a levegőt, a lételemünk, a drogunk, amiről nagyon nehéz lejönni, sokaknak nem is sikerül” – fejtette ki Szulák Andrea.

Az elmúlt hónapok legnagyobb kihívásairól is beszélt: „Művészként gyakran a munkánk rabjává válunk. És ha az ember nem tud dolgozni, nem végezheti a nap rutint, nem várja az a közösség, ahova tartozik, egyszer-egyszer semminek érzi magát. Néha én is úgy éreztem, hogy mindaz, amit elértem egyetlen pillanat alatt semmisült meg. (…) És mivel ezt a bicklit, amin ülünk, egyedül tolom, az is mélypont volt, amikor belegondoltam, hogy egzisztenciálisan hogyan tovább” – árulta el.

A színésznő úgy fogalmazott, kétfajta művész létezik: „Az egyik akkor is alkot, ha a kutya nem kíváncsi rá, mert őt ez működteti, a másik a szeretetért, sikerért, figyelemért hajszolja magát. Az a legjobb, ha a kettő párosul, igaz, az már a téboly határát jelenti, de nagyon sokan vagyunk így. Mi azért találtuk magunknak ezt a hivatást, mert nem nagyon találjuk meg a hétköznapokban a létezésünk valós értelmét, ami baj, mert a létezésnek nemcsak a művészet a lényege. Mindenesetre a játék és az alkotás az én életemnek is elengedhetetlen része, tehát ha nem énekelhetnék, nem játszhatnék, akkor egészen biztos, hogy festenék, szobrászkodnék, (…) mert nem tudok alkotás nélkül létezni, ez egy gén kód, így születtünk” – fejtette ki Szulák Andrea.

Arról, hogy a közösségi médiából érkező visszajelzések mennyiben tudják pótolni a színpadi élményeket, úgy fogalmazott: „Én nem vagyok egy erőteljesen a közösségi médiában létező valaki, de szerintem innen is kapunk simogatást. Ugyanakkor a közössségi média egy kétélű fegyver, ugyanúgy kapunk fenékbe billentést is, ami sokszor nem is jogos. Ez az a terep, ahol szárnyalhatnak a vélemények, vannak, akik a saját elégedetlenségüket ott élik meg. Számomra a kommentek nem tudják pótolni azt, amikor élő emberek ülnek velem szemben és látom a szemüket, gesztusaikat, a tetszést vagy a nem tetszést. Amit én űzök, az egy oda vissza áramló dolog.”