Szabálytalan, szókimondó, szabad személyiségének a szabadúszás felel meg leginkább.

Annak idején az Alföldi -féle Nemzetiben „ katapultált” mai, karcos, forradalmi Johannaként. Manapság egy másik Johannát hív elő magából, az évad egyik legfigyelemreméltóbb előadásában. A Nem baj, majd megértem Bodor Johanna táncművész- koreográfus leplezetlenül őszinte feltárulkozásából született a vasfüggöny mögötti időkről, Orlai produkcióban. Ennek kapcsán ültünk le beszélgetni Bánfalvi Eszterrel, aki a szélrózsa sok irányában osztja meg a tehetségét: a Vádli Társulat III. Richárd betiltva groteszk hatalmi rémálomtól az Átrium hazai közéleti szatírára igazított A jegyzőkönyv című darabján át a Rózsavölgyi Szalon könnyedebb párkapcsolati játékáig, az Intim vallomásokig.

Élő személyt megformálni, a Nem baj, majd megértem esetében Bodor Johannát, nem lehet könnyű feladat. Ráadásul olyasvalakit, aki a baráti körödhöz tartozik…

Vélhetően azért is talált meg a történet, mert van köztünk némi hasonlóság, gesztusokban, gondolkodásban. Félelem vagy tartás nem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy ismerjük egymást, inkább jó fajta izgatottság, hogy miként tudom majd ezt az anyagot a lehető legjobban szolgálni. Örömmel vettem részt a munkában, ráadásul olyan kollégákkal, akiket hihetetlenül nagyra tartok, mint Szikszai Rémusz rendező, Ari-Nagy Barbara dramaturg, Kerekes Éva, Gyabronka József, Ötvös András.

Johanna is komoly ajándékot adott az alkotócsapatnak, amikor az olvasópróbán azt mondta, „na én akkor többet nem jövök be, csináljatok az anyaggal, amit akartok. Legyetek bátrak, szabadok és merjetek humorral, őszintén hozzáállni.” Ritka az ilyen feltétlen bizalom egy élő szerzőtől. Talán hasonló bátorság és bizalom kellett hozzá, mint amivel előhívta magából a történeteket.

Beszélgettetek egymással Johanna életének erről a szakaszáról, a vasfüggöny mögötti korszakról?

Amikor megjelent a könyv, én olvastam fel belőle a könyvbemutatón, sőt egy rádiós felvétel is készült egy részletéből. Már akkor sem akartam vájkálni Johanna múltjában. A színdarab esetében pedig, tiszta szemmel akartam ránézni a Rémusz és Barbara által írt szövegre. Persze előfordult, hogy levelezés során feltettem néhány kérdést egy- egy figura kinézetével, kisugárzásával kapcsolatban, kíváncsi voltam a korabeli ízekre, szagokra, hangulatokra. Azért volt bennem drukk, hogy mit jelent majd neki meg az édesanyjának az általunk létrehozott előadás. Bizonyára feltép sebeket, emlékeket. Johanna mamája, Júlia végtelenül intelligens, nyitott személyiség. Nagyon boldog volt attól, hogy sok humor van az előadásban, hiszen azt az időszakot nem lehetett túlélni humor nélkül. Abszolút tudott menni a fájdalommal, a mélységekkel. Hitelesnek tartotta az előadásunkat, és ez talán a legnagyobb dicséret.

Bánfalvi Eszter / Fotó: Bányai Kelemen Barna

Mit gondolsz a morális teherről, amit a szülők kényszerből a 18 éves lányuk nyakába tettek: Johannára bízták a döntést, hogy hajlandó-e érdekházasságot kötni annak érdekében, hogy a család áttelepülhessen Magyarországra?

Rosszul vagyok az ítélkezéstől, hogy távolról megmondjuk, kinek hogyan kellett volna egy korábbi időszakban, helyzetben viselkedni, működni. Mindannyiunk életében vannak olyan szakaszok, amelyeknek a fájdalmát, terhét, örömét cipeljük magunkkal életünk végéig. Itt egyrészt a gyereknek is döntenie kellett a szülők sorsa felől és a szülőknek is a gyerek sorsa felől. Ez egy igazán drámai helyzet. Az életben és színházilag is. Ha egy kiegyensúlyozott, idealizált világban élünk, akkor is. Biztos vagyok benne, hogy sem Bodor Pál, sem a felesége, Júlia nem dönt úgy, hogy a lányuk névházasság által meneküljön el a szülőhazájából. Remélem, hogy az előadásunk is visszaadja, hogy ez mennyire nem fekete- fehér történet.

Rémusz rendezése, maga a díszlet is egy dobozba zárt rendszert ábrázol, amelyben párhuzamosan zajlik egy művésznövendék és egy fiatal nő öntudatra, vágyakra, szerelemre ébredése, állandó fenyegetettség, lehallgatások légkörében.

Rémusz nyitott és végtelenül odaadó rendező, ő is egy komoly bizalmi csomagot tett le nekünk próbáról próbára. Hozta a saját élményeit, történeteit, magyarázatait, nem azért, hogy beépítsük, sztorizgassunk, hanem hogy szagot fogjunk. Nem drámázott, csak keresgéltük együtt a súlyokat, az ellenpontokat, hogy érzékeljük ezt a történetet. Ritka az ilyen bátor, őszinte keresgélős próbafolyamat.

Milyen a darab által felvetett témákkal, élethelyzetekkel találtál kapcsolódási pontokat?

Johanna 17 -19 éves volt, amikor a történet játszódik. Fontos kiemelni, hogy egy balett táncosról van szó, akinek a karrierje jóval korábban kezdődik és jóval hamarabb is ér véget, mint bármely más karrier. Azt hiszem, mindenki életében előfordult már, hogy a szakmáját háttérbe kellett szorítani vagy kompromisszumot kellett kötni.

Bármilyen vágyott szakmát, az arra való készülést kerékbe törni, megfojtani, beáldozni, sokak számára ismerős helyzet lehet. A magánélet esetében is örök kérdés, hogy mi az amit otthagyok, amit beáldozok. Johannának sok kis halállal kellett megküzdenie. És azzal együtt, hogy ez az ő története, alapvetően egy kelet-európai történet.

Egy elnyomó rendszer miatt elfogy a levegő és döntéseket kell hoznod az életed minden fontos területén, fiatal emberként. Amikor harapni kellene az életet, és még nem fenyeget az a veszély, hogy összetűzésbe kerülsz a rendszerrel, mert politizálsz vagy demonstrálsz. Egyszerűen csak élni, szeretni, tanulni akarsz, de hirtelen bekerülsz egy fullasztó közegbe és muszáj óriási áldozatokat hoznod.

Visszagondolsz a saját emlékeidre, miközben Johanna gyerekkorát is megidézed?

Tök rendben volt a gyerekkorom, nem érzékeltem semmilyen elnyomást. 10 éves voltam ’90-ben. Az azonban a mai napig fontos kérdés, hogy mi van a személyes szabadságunkkal. Vannak alapvetések, amelyek minden embernek -hitem szerint- járnak, a létezés okán. Hogy eldönthesd, kit szeretsz, hol élsz, hol tanulsz, mit dolgozol. A Nem baj, majd megértem speciális közeg annyiban, hogy a Bodor családról van szó. Bodor Pál kulturális pápa volt Erdélyben, költők, írók, zenészek, értelmiségiek jártak hozzájuk zsíros kenyeret enni és megváltani a világot. A nem hétköznapi státuszuk ellenére, velük is rendszeresen megtörtént, hogy az élelmiszert jegyre adták, órákat kellett sorba állni egy liter tejért, nem volt biztos, hogy a sor elejére kerülve egyáltalán jut- e még valami. Amikor erről beszélünk a darabban, Rémusz kérte, hogy ne drámázzak, mert egy gyereknek mindig természetes az, amibe beleszületik.

A közéleti megnyilvánulásokból visszavettél az utóbbi években. Miért?

Ha kérdeznek mondom, amit gondolok. Épp nem kérdeztek. De amúgy kicsit rám van aggatva ez a kabát, hogy én pofázok. Nem vágyam feltétlenül. Legalábbis ebben a formában. Nekem -egy ideális világban- „csak” a melóim által kellene „megnyilvánulnom” az emberről, társadalomról, stb. Nem tagadom, mostanság nem érzem jól magam a bőrömben attól, ami a kultúra területén folyik. Mert a radírozás dívik, ideológiák zászlaja alatt. Ez nagyon távol áll tőlem. Nem gondolom, hogy minden rendben van. Sőt. De a változtatásnak a párbeszéd, az ítélkezéstől mentes közös gondolkodás, vitázás kellene lennie az alapja. Függetlenül az eltérő ízléstől, alkotói hozzáállástól. Továbbra is iránytűm a a szabadság. Mert mikor döntök a szabadúszás mellett? Hát most. Egy masszívan bizonytalan időben és közegben. De mégsem érzem bajnak, amíg képes vagyok egzisztenciálisan valamennyire fenntartani az életünket, eldönteni, mit dolgozom, mit játszom, mibe szállok bele, mibe nem, mi jelent személyes örömöt.

Szombathely után nyilván radikális változást jelentett, hogy a férjedet, Bányai Kelemen Barnát szerződtette a Katona, te pedig vendégként szerepelsz itt-ott- amott. Megfordult a fejedben, hogy szívesen mennél társulathoz?

Nem gondolom rossz státusznak a szabadúszást. Azt se gondolom rossz státusznak, ha valaki társulatnál van.

Továbbra is mélyen hiszek a személyiség értékében. Ha pont arra a személyiségre vagy színészre van szükség, aki az én testemben létezik, akkor remélem, hogy hívnak, keresnek. Nekem eddig visszaigazolás, hogy elhívnak kőszínházi és alternatív társulatokba is. Tudják rólam, hogy nem derogál tornagatyában a földön csúszni, keresgélni, kutatni. Nyitottan állok újabb ajánlatok elé.

Barnát a Katona társulatán túl most kezdik megismerni országosan is a Toxikoma Csernus dokija révén. Hogyan véditek ki, hogy szakmailag ne okozzon problémát, melyikőtök szekere megy éppen jobban?

Becsüljük egymást a munkáját. Mélységesen egymás drukkerei, támogatói vagyunk. Ez azért eléggé féken tartja az embert, hogy ne szálljon el, meg ne elégedetlenkedjen, hogy éppen hol kellene tartania. Nyolcvan évesen, ha visszanézek, talán le tudok majd vonni következtetéseket.

Elkerül a szakmai hiúság, hogy előtérbe helyezd magad bármi áron…

Évek óta szanaszét van szakítva a színházi szakma. Megy a folyamatos ítélkezés, háborúsdi, az egyenlőtlen anyagi elosztások. Rengeteg, jogosan vagy jogtalanul keserű kollégát, méltatlan helyzetet látok magam körül. És egyszer csak azt éreztem, betemet a hullám, és hogy csak én tudom magam elhelyezni ebben. Hát vettem egy fehér lapot a fejemben, és feltettem magamnak kérdéseket. Akarod- e a színészetet, miért akarod, milyen szempontok miatt akarod. Ha ezek teljesülnek, akkor csináld. Engem izgat az emberábrázolás, a jó munkák, az ügyek, amelyekről a színházon keresztül beszélni lehet, a folyamatos tanulás. És ezek még most is nagyon izgatnak. Mindegy a műfaj, színház, film, a lényeg az alkotói folyamat, bár extrán boldog lennék, ha megint filmezhetnék is. Ha az lett volna a képzeletbeli fehér lapon, hogy ez már mind nem érdekel, kiégtem, csak a gyerekkel lennék, netán el akarnék menni más irányba, akkor változtatnék. Nekem kevésbé fontos, hogy látható legyek a különböző internetes felületeken, mert esetleg az hoz egy következő munkát, mint a laboratóriumi közegben létrehozott előadások. Sok kolléga azért vállal ízlésétől vagy érdeklődésétől akár távol álló munkákat, mert nem tudja befizetni a csekket, a gyereknek a tanulását, egyszerűen nem tud megélni. Ez méltatlan. Saját bőrömön is tapasztalom keményen. Jó lenne, ha ezt a szakmát anyagilag is megtámogatnák, hogy egzisztenciális kényszer miatt ne kelljen alkotóembereknek más pályára menni, hanem a személyes igény, vágy vezethesse a választásaikat.

A kultúra befektetés. A társadalom minőségének kulcsa.

Hogyan látod, elindult valami a normalitás irányába?

Eléggé idealista vagyok. Egy olyan világra vágynék, ahol szakemberek vannak a megfelelő posztokon, és nem kell tudnom a politikusaink nevét. Mindenki teszi a dolgát, és nem arról szól az egész életünk, hogy oldalaktól függetlenül gyakorlatilag együtt élünk velük. De már itt vannak a szakértőink, akik másképp képzelik a világot, mint például a freeSZFEsek, meg az ő korosztályuk. Azok a fiatalok, akiknek se a múlt, se a jelen nem mondhatja meg, hogy éljék a jelenüket, a jövőjüket. Akik a szuverenitásban meg a melóban hisznek, akiket nem lehet megvenni akkor sem, ha a fenekük kint van a gatyából.

Nagyon bízom a sok-sok névtelen fiatalban és azokban az idősebbekben, akik hajlandók építésre használni a státuszukat, amiben akár az elmúlt 30-50 évben léteztek, és azt mondani, ha bármiben tudok segíteni, szívesen átadom a tudást, a tapasztalatot mindenféle ellenszolgáltatás, pozícióigénylés nélkül.

A csípőből tüzelő ítélkezést tartom a legnagyobb mételynek, népbetegségnek Magyarországon. A Facebookon, a kommentelésekben ítélkezünk a szomszédunkról, a családtagjainkról is, mindenféle jelzőkkel illetjük egymást. Csak egy dolog hiányzik: a valódi kíváncsiság és empátia, hogy amúgy te valójában ki vagy és miért gondolkodsz így. Annyira egy bitesre kezd lemenni a kommunikáció, hogy igazi rémülettel tölt el. Küzdök is mint hal a szatyorban, hogy úgy neveljem a gyerekemet, hogy ennél jóval árnyaltabb és befogadóbb legyen a hozzáállása az őt körülvevő világhoz.

Szerző: Szentgyörgyi Rita