Idén, január 29-én töltötte volna be 100. születésnapját a világhírű bábművész, Kemény Henrik.

“Csak tessék, csak tessék, csak orra ne essék!
Ide, ide kicsik és nagyok! Ide, ide emberek…
Csak folyvást, csak folyvást…”

Kemény Henrik pályájáról

Kemény Henrik 1925. január 29-én Budapesten született. Kemény a család bábosbódéjában nőtt fel, hatéves korában kezdett játszani. A családban már a nagyapa is a vásárokat járta bábjaival, a New Yorkban az MGM-nek dolgozó apja 1926-ban Hűvösvölgyben nyitott bádogbódét, és itt adták elő Paprika Jancsit.

Kemény első figuráját 1935-ben faragta ki, apjától a bábszínházat a munkaszolgálatban eltűnt apjától 1945-ben vette át. A családi bábszínházat az ötvenes években államosították, ezért Kemény Henrik kénytelen volt az Állami Bábszínházban dolgozni az Andrássy úton, ahol bábokat tervezett és készített, játszott, majd visszatért a vándorszínházhoz.

Kemény alapította az első vidéki bábszínházat is Győrben. Közben folyamatosan járta az országot.

2002-ben kiváló művész címet kapott. 2005-ben Kossuth-díjjal tüntették ki a hazai vásári bábjáték legtisztább hagyományainak őrzése és terjesztése érdekében végzett tevékenységéért, hét évtizedes, országszerte ismert és elismert legendás művészetéért. 2008-ban Prima-díjat kapott.

A Kossuth-díjat először visszautasította, de a nyolcvanadik születésnapján elfogadta, és megalapította belőle a Korngut–Kemény Henrik Alapítványt. 2008-ban felröppent a hír, hogy Kemény visszavonul, de ezt később cáfolta: “Amíg fel tudom emelni a kezemet, addig játszani akarok” – mondta.

A Népligetben a Mutatványos téren működött Kemény Henrik Bábszínháza, melyet 1982-ben kultúrtörténeti emlékké nyilvánítottak, de Kemény Henrik halála után leégett.

Kemény Henrik emléktábla a Kolibri Színháznál / A fotón: Novák János

Kemény Henrikről saját szavaival:

Mindig: Mindig az a kedvenc, ami a legújabb, amit éppen csinálok. Ha nem szereti az ember azt, amit csinál, megette a fene.

Otthon: Amikor a papa a hűvösvölgyi Nagyréten megalapította a kis színházát, a mama a karján vitt ki. De a Hűvösvölgyben csak vasárnaponként volt közönség, ezért amikor a Népligetben kezdett kialakulni a Mutatványos tér, a papa áttette oda a székhelyét, felépített egy szoba konyhát is, ott laktunk.

Elsős: Elsős koromban karácsonykor nem tudtam leírni még az „a” betűt sem. Sokat rajzolgattam viszont, s amikor a tanító néni lerajzolta nagyban a betűket, én telerajzoltam bábfejekkel. Az is egy jó játék volt nekem. Később arra emlékszem, hogy negyedikes elemista koromban, karácsonykor bemutattuk Mark Twain Koldus és királyfiját. Elég gyorsan meg kellett tanulnom a szerepemet, bebújtattam hát a szövegkönyvet a füzetekbe, tankönyvekbe, és az iskolában, a pad alatt olvasgattam. Egyszer csak lefülelt a tanító, elvette az írógépelt papírt és jól ledorombolt, hogy miért olvasok órán „piff-puff” regényt. Hiába magyaráztam neki, hogy ezt nekem meg kell tanulni, nem adta vissza. Másnap bement az iskolába a papa és megkérdezte a tanítót, megnézte-e, mit olvasott a fia. Próbálta elmagyarázni neki, hogy nekem dolgozni kell, és ez a munkám. Nem nagyon értette meg a tanító, meg is buktatott a félév végén. Pedig a karácsonyi szünet után nagyon sokat tanultam, egyfolytában jelentkeztem, de nem szólított fel. Viszont karácsonyra összeállt a műsor, és olyan siker volt, hogy mindenért kárpótolt. A következő évben átkerültem egy másik tanítóhoz, és nála egyből kitűnő lettem.

Nagypapa és Vitéz László: Vitéz László a magyar népi bábhős, ugyanúgy, mint az angol Punch, vagy a német Kasperl, a francia Guignol vagy az orosz Petruska. Nagyapám (eredeti szakmáját tekintve cipészmester, Korngut Salamon – a szerk.), több mint száz évvel ezelőtt még a saját cirkuszával járta az országot. Az 1897-ben kelt hivatalos papírján egyébként „dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások” megtartására kapott engedélyt. Valamilyen artista produkció hirtelen kimaradt a műsorból, gyorsan pótolni kellett. A környező országokból már jártak erre bábosok, és nagyapa látta, hogy ezeknek nagy sikerük van. Gondolt egy nagyot, s azt a bizonyos elmaradt produkciót elbábozta. Lassan rájött arra, hogy a bábok nem kérnek kenyeret, és átalakította cirkuszát utazó bábszínházzá, amelynek műsorán már feltűnt Vitéz László figurája is.

Mutatványos tér: Nem tudom, hogy a mai gyerekek képesek-e erre, de mi azt játszottuk a srácokkal, hogy a madarak hangját utánoztunk, vagy ugattunk, nyerítettünk. A vásári komédiákban remek hangutánzó művészek voltak. Tőlük lestünk el sok mindent. De én mindenhová odamentem a Mutatványos téren. A Molnáréknak volt például egy céllövöldéjük. Molnár néni azt mondta, “nem szeretem, hogy ez a gyerek ide jön, mert a szemével mindent ellop.”

Háború: A színpadon a háború alatt akna robbant, be kellett stoppolni a kulisszákat, az elszíneződött háttereket újra festettem, külön kikevertem minden színt. Annak ellenére, hogy Matyi fogolytáborban volt, május elsején nekem ki kellett nyitni. Egyedül játszottam. Hogy ezt megtehettem, annak is köszönhetem, hogy korábban, amikor fegyver nélküli szolgálatra vittek be, megszöktem a katonaságtól. Kárfigyelők, riasztók, mentők voltunk, rohangáltunk jobbra-balra. Közeledtek az oroszok, ezt is jelentettük. Azt a parancsot kaptuk, hogy azonnal vonuljunk vissza a körletbe. Azt javasoltam a srácoknak, menjünk külön-külön, így biztonságosabb. Német egyenruhában voltunk, ha csoportosan megyünk, könnyebben meglátnak minket, mondtam. Részemről ez sóder duma volt. Amikor már láttam, hogy elég távol vannak a társaim, indultam hazafelé. Szépen leléptem.

1952-ig: Államosították a Városligetet. A városligeti mutatványos teret beolvasztották az Angol parkba, amit szintén államosítottak, ekkor nevezték el Vidám Parknak. Az igazgatója azt mondta, hogy “a kizsákmányoló mutatványosok a Népligetben, elvonják a közönséget. Erre egy évre rá, augusztus 21-én megjelentek az ávósok, körülvették az egész Városligetet. Én akkor már az Állami Bábszínházban is dolgoztam, ott tudtam meg, hogy mi történik. Bod László, a kinevezett igazgató, 1950-ben keresett meg. Elmondta, tudja, hogy mindent a saját kezünkkel csinálunk, és megkérdezte, vállalnám-e, hogy a Bábszínházban, a bábmechanikákat én csináljam. Színésze van elég, de a bábműhelyben szükség lenne rám. Azt mondtam, próbáljuk meg. De az volt a feltételem, hogy csak délután háromig dolgozom, mert négykor-ötkor már játszanom kell a Népligetben, ahonnan biciklivel jártam be. Hétvégén pedig természetesen egész nap játszottam. Éppen a műhelyben dolgoztam, amikor az ávósok kezdték a cirkuszt. Miután megtudtam, mi történik, rohantam a Népligetbe. A pribékek először a mechanikus módon működő mutatványos üzemeket vették leltárba. Például a dodzsemet, a körhintát. Így Matyinak volt rá ideje, hogy telefonáljon, azt mondta, “azonnal gyere haza, áll a bál.” Nem merte kimondani, hogy államosítanak. Én, mint az őrült ott hagytam csapot-papot. A kollégáim balhéztak is, “hogy-hogy a Heni akármikor hazamehet, itt hagyhatja a munkáját?”, kérdezték. Nem sokra rá, hogy hazaértem, jöttek az ávósok. Körülnéztek, és az egyik hülye pasas azt kérdezte, “mondja, hogy megy itt ez a marhaság?” Elkezdtem neki megmutatni, hol a színpad, a paraván, és mondtam, hogy kézbe kell venni a bábukat, és játszani kell velük. Erre azt tudakolta, hogy “gépi, mechanikai dolgok nincsenek?” Mondtam, hogy ott van a gramofon. Erre elmentek azzal, hogy akkor ezt most hagyják, a leltárt holnap veszik föl. Egy nap haladékot kaptunk.

Vitéz László: A tiltás ellenére Vitéz Lászlót játszottam. Csak nem Vitéz László neve jelent meg a plakátokon, hanem az, hogy Bohócverseny. Tersánszki Józsi Jenő írt hat kedves jeleneteket két bohócról, akik azon versengenek, melyikük tudja jobban megnevettetni a közönséget. És az előadás végén pedig én játszottam Vitéz Lászlót.

Színészképző: Amikor köteleztek a képzésre, megkérdeztem, hogy “mit akartok? A magyar bábtörténet picike darabkája vagyok. Mondjatok olyat, amit én a bábszínpadon nem tudok megcsinálni!” Írtam a minisztériumba, hogy már nem sokkal az Állami Bábszínház megalakulása után itt dolgoztam. És akkor a tegnap az utcáról bejött fiatalok között ott kell ülnöm a bábszínészképzőben? Sok dologról többet tudtam, mint a tanárok.

Trabanttal: Volt egy Trabantom, bőröndlakó bábokkal egymagam jártam az országot. Azokban a kis falvakban, ahol nem volt művelődési ház, az istállóban, szalmakupacokon ülve élvezték a darabot. Egyes helyeken nem volt villany, ott a háború után talált tábori aggregátoromat indítottam be, autólámpát szereltem a paravánra, azzal világítottam.

Munka: Már a nagyapámtól kezdve nálunk a bábelőadáshoz szükséges összes bábot, kelléket, mechanikai eszközt, a színpadot és minden más munkát magunk végeztük, és én ma is így végzem.

Eleven: Ahogy a papa a nagyapától, és én tőle átvettem a bábozást, abban a formában már nem viszi tovább senki ezt az örökséget. Családom sajnos nincs. Tanítványok vannak ugyan, de – nem akarok kritizálni senkit – ők a saját képükre alakítanák dolgokat. Megkaptam a Kossuth-díjat. Az ehhez járó összegből létrehoztam egy alapítványt, amelynek célja egy élő bábmúzeum megvalósítása. Amíg élek, addig játszani akarok. Utána már csak a múzeum lesz.

Forrás: Színház.org, Kolibri Színház / Tóth Berta, Hajduonline
Az interjúrészletek Bóta Gábor és Balla István interjújából származnak.