Göttinger Pál 2008-as a Bárka színházi ősbemutató után 2019. végén Nyíregyházán is megrendezte Conor McPherson különleges hangvételű drámáját, a Tengerent – amivel egyszersmind a főrendezői széktől is búcsúzott.

Mi történik tizenegy év alatt egy darabbal, mi történik egy emberrel? A felnőtté válás és a kiútkeresés témája karantén idején is aktuális. Parti Judit interjúja.

„Ne becsüljük alá annak a jelentőségét, amikor dől a szennyes lé”

Rettentő erővel robbantál be a pályád elején a színházi világba, 2011-ben rögtön Junior Prima-díjat kaptál. Gyanús voltál legalább magadnak, hogy ezzel el kell számolni?

Nincs benne a hétköznapi gondolkodásomban. Meg el is múlt végülis – átlendült az életem egy fordulóponton, már nem „ígéretes” vagyok, hanem csak az egyik. Vizsgálom ezt az állapotot. Nem egy rosszízű skatulya, lehet még nagyon jó dolgokat csinálni, de pontosabban definiálható, hogy az ember milyen. Az tűnt fel például az utóbbi 13 évben, hogy afféle szaki lettem, akit sokszor hívnak beugrani másik rendező helyére, ha beomlott valami az évadban, de mindenáron meg kell tartani a bemutatót. Ugrottam így be rendezőként Kaposváron, Szombathelyen és Nyíregyházán is, de a legextrémebb példa a Macskadémon volt az Operettszínházban, amit két nappal a kezdés előtt vállaltam el, mert valami ott náluk annyira elromlott, hogy feltétlenül kellett hozzá másik rendező. Odamentem, megcsináltuk. Megbíztak bennem annyira, hogy tudni fogom, mit kell ilyenkor csinálni. Ne becsüljük alá annak a jelentőségét, amikor dől a szennyes lé otthon, és gyorsan kell a szakember, aki megoldja a problémát – ez lett mesterségem egyik címere furcsa módon, bár nem ez volt a szándékom. Elég sokat dolgozom, ez évi 4-5 bemutatót jelent – tulajdonképpen teljes kritikai visszhang nélkül. Napszámosa lettem ennek a műfajnak, és ebben egyébként tűrhetően érzem magam. Ezért sem vert annyira földhöz a nyíregyházi főrendezőség vége, noha ellentmondásos persze, hogy kikerült a kezem közül valami, s az elkezdett építkezést nem folytathatom.

Csalódott vagy?

Ezeket a leckéket kaptam sorozatban, nem csak Nyíregyházán, de korábban a Magyar Színháznál, Kaposvárott, a hajdani Bárka Színházban, a Merlinben vagy a Szputnyik Hajózási Társaságnál is: ma Magyarországon nagyon nehezen tudsz elképzelni olyasmit, ami öt év múlva ilyenkor még áll, és úgy nézhetsz rá, hogy ezt te építetted. A hivatásom mostani magyarországi helyzetével leginkább az a gondom, hogy ugyan elég tisztán látom magamat öt év múlva, tudom, hogy nagyjából mit fogok csinálni, de azt már nem tudom hinni, hogy ez olyan dolog lesz, amiért megküzdöttem, és aminek úgy örülhetek, mint valamiféle eredménynek. Ez elég nyomasztó, tekintve, hogy ez a hivatás szétbarmolja az egész életedet, zárójelbe teszi a magánéletedet, amellett, hogy bőröndben, vagy egy kocsi csomagtartójában laksz. Amikor az ember pályakezdősködik, úgy gondol ezekre a dolgokra, mint befektetésre, amiből majd arathat később – de ez a megtérülés nem nagyon látszik ma Magyarországon. Ugyanakkor keseregni sem akarok, mert olyan elképesztő ütemben változik minden – (csak azalatt a nyíregyházi három és fél év alatt is annyi minden változott)- , hogy nem is éri meg az embernek berendezkednie valamire, mert egy pillanat alatt elsöpri az élet azt, ami addig megkérdőjelezhetetlennek tűnt.

Mire gondolsz?

Mondok valamit, amit korábban nem tudtam volna elképzelni. Váratlanul kínkeserves volt Nyíregyházára szerződtetni fiatalokat. Nem jönnek le vidékre a gyakorlatot kereső, frissen végzett színészek. Pesten kilenc sorozat forog, azokra szinte részenként castingolnak. Aki Nyíregyházán van, az nem tud ilyesmiben részt venni, úgyhogy az állandó tagságot nem vállalják a pályakezdők. Elképzelünk valakit, aki kislánykorától kezdve ugrál a tükör előtt, mert színész szeretne lenni, és aztán, az álmát valóra váltva, egy nagyon kíméletlen képzés végén, huszonegynéhány éves korában kezébe nyomunk egy színészállást – és nem kéri. Azt mondjuk neki, hogy kint lesz a képed az előcsarnokban, játszol négy szerepet és száz előadást évadonként, és azt az életformát fogod élni, amit mindig is elképzeltél – s kiderül, hogy ezzel már nem lehet vidékre hívni egy színészt. Túlzás nélkül mondom, hogy Nyíregyházán elsőrangú rendezőgárda van. Aki mondjuk most Nyíregyházára jött volna főszereplő-szakos hallgatónak (a drámairodalom főszerepeinek nagyja huszonévesekre íródott), azoknak Mohácsit, Zsótért, Szikszai Rémuszt kínáltunk – és nem volt elég. Ezt például soha nem gondoltam volna. Hogy minden Budapestre lejt – nagyon utálom. Nyíregyháza: 113 000 néző egy 120 000-es városban. Semmilyen mércével nem lehet azt mondani, hogy aki oda szerződik, az el lenne tűnve.

“Annyira azért nem kell beledögleni“

A felnőtté válás útját is koptattad ebben az egynéhány elröppent évben, amire nem a keserűség a legjellemzőbb…

Eleve megkönnyebbülésnek élem meg, nem keserűségnek.

Olyan irgalmatlan erővel tipor a pályája első tíz évében az ember, óriási víziókat lát maga előtt, amelyeknek a megvalósulásáért sok mindent hajlandó beáldozni. Most megkönnyebbültem, hogy annyira azért nem kell beledögleni. Sokkal izgalmasabb, értékesebb színházi vállalkozásokat tudok létrehozni, ha önmagammal rendben vagyok, mintha állandóan a potmétereimet csavargatom.

Az első években műfajilag szerteágazóan ténykedtem a legsötétebb alternatív agymenéstől a nagyszínpadi operettig bezárólag; most már nincs rajtam ez a mohóság. Így az, amit csinálok, egyre jobban a sajátom. Nem vagyok már huszonéves, és nem tudok már annyiszor fejenállni, mint korábban, de ennek semmi köze a kesergéshez.

Sok mindent kipróbáltál, mégis az látszott, hogy a próbálkozások között megtaláltad a rést a pajzson.

Bármilyen meglepő, ez egy szakember-hiányos terület. A rendező, akinek oda lehet adni egy darabot abban bízva, hogy legalább nem tesz kárt benne: piaci rés. Egyébként nem csak a rendezőknél van így – színész-túltermelésről is beszélünk állandóan, de mondjuk a harmincéves, deli, tetterős, énekelni-táncolni-beszélni tudó főszereplő-szakos fiú országos hiánycikk. Nem tehetségből van kevesebb, mint régen, sőt, minden jobban látszik, hála az internetnek; nagyszerű, érzékeny, vad, szuper fiatalok vannak – csak kevés köztük a szakember.

Magadra szakemberként gondolsz?

Nagyobb kedvvel gondolok így magamra, mint művészként. Annyira összefügg a munka mindennel, hogy sok önelemzésre nincs mód. Ha valaki felkér egy feladatra, azzal számomra el is dőlt, hogy nekem való, csak helyt kell állnom. Nyilván vannak dédelgetett darabok az asztalfiókban, amiket szeretnék valamikor megcsinálni. Nyíregyházán voltam a legközelebb ahhoz, hogy saját projekteket tető alá hozzak, de közben egy társulat állandó rendező tagja inkább azt kapja, ami marad, hiszen a vendégek választanak, így, mialatt a vágyaimat rakosgathattam az asztalra a tervezéskor, azalatt szereposztásban, darabválasztásban is kellettek az együttélésből adódó kompromisszumok.
A Tengeren a Bárkában mintha egy másik színháztörténeti korban készült volna. Engem oda személyemben hívtak, kezdő létemre. Darabot is szabadon választhattam, a szereposztással együtt, ez manapság elképzelhetetlen. Pláne, hogy öt férfiból álló szereposztást válassz, amíg a társulat nagyobbik része nem csinál semmit (a Bárkán nem voltak párhuzamos produkciók, mindig egy valami készült egyszerre). Az, hogy bárki leállítsa a színházat két hónapra, és a társulat öt férfi tagjával bezárkózzon a kamarába, ma elképzelhetetlen. Elhitték nekem, hogy a darab jó, és mindent megkaptam hozzá, szereposztástól a díszletig.

Amikor 25 évesen megnyíltak a kapuk előtted, az számodra teljesen természetes volt?

Nem gondolkodtam rajta. Sodort egy hullám, ami a pályám első évében a hátára vett. Kétféle bizalom adódott össze: a POSZT-díjas Love and Money című előadásom okán Bérczes László ajánlott a Bárkára, ahol Seress Zoltán, az akkor újonnan kinevezett igazgató egyébként is szövetségeseket keresett. Ez lett az én balsorsom is, amit azóta sem tudok levetkőzni, hogy

bár nagyon sok helyen megfordultam, állandóan kezdődő, vagy éppen kialakuló helyzetek közelében találtam magam, miközben alapvetően konzervatív fiú vagyok, tehát szívesebben töltöttem volna a tanulóéveimet egy kialakult, bejáratott, nagymúltú helyen. Abból, amit elképzeltem főiskolásként, hogy egy szakmailag erős kézben tartott intézményben beállok a sor végére, hogy ellessem a szakma csínját-bínját, amíg a saját attribútumaim megerősödnek, nekem egyáltalán nem jutott.

Holott azoknak, akiktől én tanultam, ez pályakezdőként magától értetődő volt. Ez borzasztó deficit. Egy kicsit az ember agyára megy, ha állandóan új korszakot akarnak vele nyitni. Miközben azok az intézmények, amelyekhez a pályám fordulópontjai kötődnek, a Merlin Színház, ahol diplomáztam, vagy a Bárka, ahol először voltam társulati tag, vagy a Komédium, ahol az egészet elkezdtem gyerekként, már nincsenek is a térképen.

“A jó darab egyezményes jele”

A Bárkás rendezésed után miért vetted elő mégegyszer a Tengeren című darabot?

Bennem maradt. Eszembe jutottak jó mondatok, amiket mondani kell egy színésznek, és amelyeket én 25 évesen még nem ismerhettem. Másrészt a nyíregyházi társulatnál ott van Horváth László Attila, akibe nagyon beleláttam Richardot. Harmadrészt Kálid Artúrral, aki a Bárkás előadásban Mr. Lockhartot játszotta, időről-időre összesodródunk, s érezhető egy cinkosság köztünk; ahogy felkértem, ő rögtön igent mondott. Mohón meg akartuk kóstolni az idő múlását.

Felnőttesen megbeszéltük vele, hogy semmit nem hozunk át a régi előadásból. Aztán persze a próbákon tapasztaltunk valami természetszerű szintetizálódást.

Volt azért mondjuk 13 dolog, amit máshogy látok azóta, és amit máshogy is valósítottunk meg. Jóval vesztesebbre és dekadensebbre sikerült az ördög figurája, hogy csak egy példát mondjak.

Mit látsz máshogy?

A bárkás Tengeren bohózatként markánsabb volt, nem kis részben Kapa (Mucsi Zoltán) humorérzéke miatt. Mucsi Zoli elképesztően autonóm színész.

Ha Kapa egy próbafolyamatban részt vesz, valójában a szerep próbál, hogy Kapává változzon. Hat hét alatt a leírt szereplő, ha elég tehetséges, akkor végül Kapává válik.

A bárkás előadás a pályám elején készült, sokkal jobban ráértem, az elkészült előadást kb. negyvenszer láttam is. Plusz akkor a Bárkán 77 próbából raktuk fel ezt a darabot, egy keresgélősebb, óvatosabb munka folyt – most viszont mesterember módjára célra kellett törni. De fejből tudtam a szöveget, tudtam, hogy melyik poénnak mi a súlya, a mondatoknak mi az esése, és így a kevesebb próba ellenére még azt is ki tudtuk egyensúlyozni, hogy ne pusztán vígjáték szülessen a darabból.

Négy embert látunk a színpadon, mind a négy mást csinál és mind a négy érdekes.

A darabnak az a titka, hogy ezt a szörnyű, valószínűleg húgy- és szarszagú helyet, ahol a történet játszódik, még mindig biztonságosabbnak gondolják a benne élők, mint a kinti világot. Erre a furcsa ellentmondásos dologra pedig a színészek ráéreztek. És nem tudok eléggé leborulni Upor László előtt, aki a fordítást készítette – mondom ezt úgy, hogy az angol eredetit is majdhogynem fejből tudom, sőt magam is fordítottam belőle nagyjából 50 oldalnyit még a főiskolán. Visszanéztem a saját mondataimat – igazán szörnyűek, Upornak viszont ez a fordítás parádésan sikerült. Úgy kell elképzelni, hogy az egész munkám értelmezésben, összefüggés-keresésben, finomhangolásban, anekdotázásban merült ki, mert hogy egyébként mit kell csinálni, az mindenkinek kristálytiszta volt. Ez a jó darab egyezményes jele. Még úgy is, hogy az a fajta színházcsinálás, amit ezekkel az eszközökkel művelek, igazából merőben korszerűtlen. De azért én bízom abban, hogy az ember ember általi ábrázolása csak nem fog kimenni a divatból… Ezért is az angol, vagy ír darabok között vagyok a legotthonosabb – ezek színpadra született, de szerzői művek, nem az úgynevezett rendezői színházba valók.

Találtál valamit 25 évesen, amibe azóta lehet kapaszkodni. Van egy jó kártyád, és lehet jó lapjárásod hosszútávon…

Ez tényleg nem sok embert érdekel a fiatalabb generációból. Meg hát a színháztörténet sem errefelé kanyarog az utóbbi évtizedekben. Ugyanakkor a néző meg szívesen nézi, azt látom.

Szúrtam már el életemben dolgokat, merem mondani, hogy rendeztem már borzalmasan rosszat, de azért általában az emberek szeretik nézni, amit csinálok.

Rátaláltál egy felhasználóbarát formanyelvre.

Abban azért kegyelem is van.

Ez mit jelent számodra?

Nem volt teendőm vele. Nem tudhattam anno 2006-ban Londonban, hogy mire megyek vele, amikor besétáltam megnézni a Seafarer (Tengeren) ősbemutatóját. A Young Vicben voltam gyakorlaton, és közel volt az ottani Nemzeti. Nálunk hatig tartottak a próbák, amikor kisétáltam az ajtón, ez a darab volt sétatávolságon belül.

Számodra ez a kegyelem, hogy jókor jó helyen?

A kegyelem számomra az, amiért nem megdolgoztam, hanem kaptam – és azért erre sok példát tudok mondani.

Vagy mondjuk az is kegyelem, amikor a színházban nem ott jön a lelki, szellemi bevétel, ahova a sok munkát tetted. Rengeteg fáradtsággal megcsinálod egy nagyon fontos jelenetét az előadásnak, órákig elemzed, kipróbáljátok, cizelláljátok, és végül teljesen más lesz az, ami a darabban sokat ér. Tisztességes, becsületes munka egyfelől és a kegyelem másfelől. Utóbbi: csak úgy felragyog magától.

Az, hogy a Tengeren szembejött, egy ilyen pillanat, hiszen nem az ír drámák kutatója voltam, aki talált egy izgalmas kéziratot. De sok kegyelem volt – az is, hogy láthattam a Bárkát, vagy az abból kinőtt Ördögkatlan Fesztivált gyermekkorától megöregedni – ezek mind kegyelmi ügyek.

Ezzel a darabbal kapcsolatban úgy fogalmaztál, hogy a kegyelem az, amikor az emberek egymás támaszai tudnak lenni.

Ezért szeretném egyszer megcsinálni öregekkel. A világ legcsodálatosabb jelensége az öreg színész. A néző is, kolléga is, rendező is leteszi előtte a fegyvert, mert ahhoz évtizedek kellenek, hogy úgy tudjon valaki akár csak balra nézni, hogy az rögtön jelentsen valami gazdagot és bonyolultat. Ezt a darabot mindig lefiatalított szereposztással játszottuk. Ezzel a szerző eredeti szándéka szerinti nekifutással még adós vagyok. Majd egyszer megcsináljuk…

Mennyiben szól rólad a Tengeren?

A sajátomnak érzem. Ahogy humorérzékkel elmismásol dolgokat – ebben eléggé magamra ismerek. Meg a gondolattal, hogy az ember élete tartozás-felhalmozással telik. Ezzel könnyű azonosulni nézőként is.

Te hogy számolsz el a tartozásaiddal?

Ügyetlenül, mint bárki más.

Számon tartod őket?

Igen. Felnőtt emberek közt az adott szó az egyetlen érvényes valuta. Nem tud annyira felhígulni az élet, hogy ez a fajta valuta elértéktelenedjen. Pont ezért esem annyira kétségbe, amikor azt látom, hogy van, akinek meg nem számít, hogy mi történt korábban, olyan rég volt már, ki emlékszik?! Van, aki emlékszik.

Szerző: Parti Judit

Fotók: Juhász Éva