Ma ünnepli 60. születésnapját Novák Eszter, Jászai Mari-díjas rendező. Az alábbi összeállítással köszöntjük!

Novák Eszter pályájáról néhány szóban:

Novák Eszter 1964. szeptember 14-én, Budapesten született Foltin Jolán, Kossuth-díjas koreográfus, és Novák Ferenc Tata koreográfus, rendező, etnográfus gyermekeként. 1978-1982 között a Madách Imre Gimnázium tanulója volt, majd elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-esztétika szakát, később, 1995-ben Székely Gábor osztályában a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakát.

Novák Eszter 2019.11.20. Fotó: Horváth Péter Gyula

1994-1998 között az Új Színház társulatának tagja lett, 1995-1997 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Székely Gábor tanársegédjeként kezdett diákokkal foglalkozni. 1998-2000 között a Bárka Színház főrendezőjeként dolgozott. 2000-2011 között rendezője volt a tatabányai Jászai Mari Színháznak – 2003-tól főrendező -, 2003-tól pedig a pár év alatt Anca Bradu és ő köré szerveződött társulatként játszó Honvéd Kamaraszínház munkájában is közreműködött.

1999-2001-ig rendszeres tanított a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. 2003-tól az elsőként indított zenés-színész osztályt Ascher Tamással, majd 2008-tól ismét, Selmeczi Györggyel, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

2004 óta egyetemi adjunktus, 2020-ban lemondásáig rektorhelyettes is volt. Színészosztályokban zenés mesterséget, magyar dráma- és színháztörténetet, drámaelemzést, színházi dramaturg osztályokban drámaolvasást és szövegismeretet tanított.

2006 óta a Magyar Színházi Társaság elnökségi tagja. 2015-től a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetője.

Novák Eszterről saját szavaival:

Dolog: A hagyományos értelemben vett értelmiségi fogalma átalakulóban, ha még élesebben fogalmaznék eltûnõben van. Az ismeretek és a tudás birtoklása már nem kivételt képzõ érték, az információ beszerzése demokratizálódott, az értelmiség társadalmi funkciója megkopóban van. Vélemény és ezáltal társadalom- (szerényebben környezet-) formáló ereje nincs, illetve Európa keleti vidékein a rendszerváltás elõtti értelmiségi zömmel politikai elitté transzformálódott és azóta már többnyire le is tûnt a színrõl. Egyszóval szívesebben határozom meg magamat, mint gondolkodó embert, és csak néha ringatom magamat abba a reménybe, hogy véleményemmel valamicskét alakíthatok a környezetemen. A színház embereknek készül, tehát ez volna a dolgom valójában.

Megleptés: Az ember mindig azt szeretné, hogy a nézők nyitottsággal üljenek be az előadásra, de a nyitottságot nehéz létrehozni. Úgy gondolom, ha egy előadás meg tud szólaltatni egy történetet, és azt a színészek jól képviselik, akkor van esély, hogy letörhetők az elvárások. (…) A színház egyébként szerintem arra van, hogy felzaklasson, gondolkodjunk benne, szembesüljünk, kinevessük saját magunkat és közben szórakozzunk is. Színházba azért kell nyitottan menni, hogy meglepetés érhessen bennünket. Aki nem szereti a meglepetéseket, az nem csak a Macskajátékon, hanem máshol sem fogja jól érezni magát. Ahogy örülni tudunk egy meglepetésnek, úgy kell a színházat is várni. (…)

Ajándék: Hatalmas ajándék, hogy be lehet menni a színházba és közösségben átélni a meglepetéseket. Ebbe beletartozik, hogy néha rácsodálkozunk valamire és az is lehet, hogy pár percig unatkozunk, de a következő pillanatban felébredünk. Megengedőnek kell lenni a színházban és a világban, egymással.

Ízlés: Persze, bizonyos értelemben az a dolgom, hogy kritikus legyek, de nem ez a fő megközelítés. A cél, hogy a színész minél jobb legyen a szerepben, és ez nem tűri az őszintétlenséget. Az a felelősségem, hogy felszabadult, eredeti és mély legyen, jelenidőben dolgozzon, el tudja mondani a világról egy szerepen keresztül, amit gondol, képviselni tudja közös szándékainkat, és ez kizárja azt, hogy ne azt mondjuk egymásnak, amit látunk, és hogy ne közelítsük egymáshoz a gondolkodásmódunkat, a színházi ízlésünket.

Mániákus: Mániákus vagyok abban, hogy nagyon szeretem, ha minden igazán mélyen ki van dolgozva. Van egy régi mondásom, a tanítványaimnak szántam egyszer: életemet és véremet a szimultán színházért. Nagyon szeretek olyan előadást nézni, ahol egyszerre sok mindenkit tudok figyelni. Hiába jön valami előre a színpadon, az is nagyon érdekes, ami hátul történik. Ez rendkívül időigényes dolog. Nagyon meg kell komponálni, hogy életszerű legyen és esetlegesnek tűnjön. Véletlenül fölemeli valaki hátul a karját, és az reflektál valamire, ami a színpadon valahol máshol történik. Nagyon élvezem az ilyenfajta munkát.

Humor: Azt hiszem, humorérzék nélkül semmit nem bírok elviselni, és bizonyos értelemben a humorérzék a játékosság szinonimája. Nem a felszínes hülyéskedésre gondolok, hanem az iróniára és a humorra, ami a lételemem. Máshogyan nem lehetne elviselni az életet. És ez nem műfajfüggő, hiszen a legtragikusabb történet is tele van iróniával és humorral, vagy legalábbis lehet olyan szűrőn keresztül olvasni, hogy nem felejted el porhüvelynyi mivoltodat, de nem is veszted el rálátásodat.

Világ: Az emberi világ a káosz birodalma. Néha tudunk benne egy kis rendet csinálni, de igazából mindig csak a belső harmóniát lehet megpróbálni megteremteni újra és újra. Ami, ha valamiért meggyengül, akkor elveszettek, árvák vagyunk ebben a világban.

Képzelőerő: A képzelőerő nem is nézői, hanem emberi attitűd. A fantáziát a hétköznapi életben úgy fordítjuk le, tud-e valaki jól rajzolni, eszébe jut-e egy jó történet, de egy emberi találkozáshoz is fantázia kell!

Szerelem: Nincs a szerelem lefoglalva korosztályra. Ahogy egy ötéves is lehet szerelmes az óvodában, úgy egy nyugdíjas is. Természetes, hogy az embernek fiatalon áll legjobban a szerelem, de attól, hogy az valaki idősödik, belül ugyanazt érezheti, mint húszéves korában. Mindenkinek azt kívánom, hogy legyen olyan bátor, mint Orbánné. Bátorság kell az érzelmek felvállalásához.

Közlési vágy: A személyesség nagyon fontos a rendező munkájában is. Az egyetemen az első fordulón az összes felvételizőt megnéztük, és ez – bizonyos értelemben – ötévente egy reprezentatív minta, én mindig izgatottan vártam. Sok esetben már az ajtónyitás pillanatában tudja az ember, kinek nem kellene színésznek mennie… Mennyi idő jut egy felvételizőre, 10-15 perc? Nem az a kérdés, hogyan mond el egy szöveget valaki, hanem az, van-e benne közlési vágy! Meg lehet érezni egy perc alatt, ha valaki úgy született, és ha igen, akkor az nagyon nagy dolog! Ha van egy erős személyiség, és ott van mellette a közlési vágy, akkor az a színész mindenre képes, mert formálni tudja a körülötte lévő világot. És ez csodálatos!

Minden oldali: Minden oldali tendenciózusság zavar. A közéletben is. Szabad persze véleményt nyilvánítani az egyetemen kívül, de fontos, hogy annak a méltósága és árnyaltsága megmaradjon. Órán meg nem kerül szóba ilyesmi. Egyikünkén sem. Nekem a mostani már a negyedik osztályom és fogalmam sincs, a hallgatóim kire szavaznak. Ők sem tudják rólam. Szakmát tanítunk. Azt tudnom kell, hogy a nagymamájához milyen viszony fűzte, hogy melyek a jó és rossz gyerekkori élményei, én is odaadom minden ilyen részemet nekik. Az értékrendemet is – az értékrend viszont nem politika. Az, hogy az ember nem hazudik, nem politikai kérdés. Ha egy színész hazudik, akkor rossz színész lesz. Ilyen egyszerű. Ascher Tamással volt egy közös osztályunk egyébként – rengeteget tanultam tőle, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy együtt taníthattam vele. Őt sem hallottam politizálni órán. Egyszer sem. Sőt, az igazat megvallva, baráti beszélgetéseken sem, pedig szerencsére sokat beszélgetünk. A körülöttünk lévő világról, az emberekről, a társadalomról pedig dolgunk beszélni.

Veszélyes: A rendszerváltáskor romlott el valahogy minden. Nyilván voltak szellemtörténeti gyökerei annak, ami történt, sürgősen elemezni kellene. Nem látunk tisztán. Én sem. Nem csak a Színművészetivel kapcsolatban nem. A magyar közélettel, kultúrával sem tudom, mi lesz így. Csak azt látom, hogy iszonyatosan veszélyes vizeken evezünk.

Szinte: Megérne egy részletes elemzést, hogy mi juttatta a szakmát a szakadásig. Hová vezetett a gőg, az eldönthetetlen esztétikai viták, a kölcsönös minősítések és különalkuk sora. Korábban még lehetett vitatkozni, de ahogy az erőviszonyok politikailag elbillentek, egyre kevésbé számíthattunk párbeszédre. Mára ez szinte lehetetlenné vált, a beteg gyógyíthatatlan.

Ókonzervatív: Ókonzervatív rendező vagyok. A posztmodern ellentéte. Saját helyzetem és állapotom jellemzése. Nem vagyok divatos: nem keresek új formákat, mert a körülményeim nem engedik, mert nem tudom definiálni és megtalálni a közönségemet, mert irtózom az álrituális színháztól és az előtte hajbókoló sznobizmustól. Mert megvadult a körülöttünk lévő világ, nehezen találni igazi kapaszkodókat, és talán gyáva is lettem. Azokhoz az értékekhez menekülök, amelyeket ismerek, fontosnak tartok – olyan világba, amiben eligazodom. Hogy ez mennyiben kényszer és mennyiben szabad akarat – ezt kéne megértenem. (…) Egyre jobban gubózom be a kis emberi történetekbe…

Csakis: Úgy lettem ókonzervatív rendező, hogy rettenetes erővel és harciassággal megpróbáltam – megpróbálom – védeni azokat az értékeket, amelyekről úgy gondolom, hogy pusztulásra vannak ítélve. Ilyen érték a közösségi létforma, a közös gondolkodás is. A színházba járás is közösségi létforma, a közös kultúrálódás egy formája, amitől embernek nevezheti magát az ember, ám ami a körülöttünk kialakuló, erősen technokrata világban nagyon nagy veszélyben van. Maga a színház is közösségi munka: mindig is vonzott hozzá, hogy miközben a rendezés abszolút értelemben vett alanyi műfaj, akkor sem képzelhető el egyedül. Csakis más emberekkel való együttgondolkodás révén juthatsz el azokhoz a megoldásokhoz vagy válaszokhoz, amelyeket keresel, sőt már kérdéseket is csak úgy lehet feltenni. Biztos evvel függ össze az is, hogy állandóan keresem a lehetőséget, hogy újra és újra együtt dolgozhassak azokkal az emberekkel, akikkel korábban már elkezdtünk valamit. Az újratalálkozás és a megismerés elmélyítése jobban érdekel, mint a friss ismeretségek. Ez nem azt jelenti, hogy bezárultam vagy nem örülök, ha új ismeretséget kötök. De egyre inkább azt érzem, hogy nagyon rövid az idő, és még mindig alig ismertem meg bárkit.

Nő: Azt hiszem, nem foglalkoztatnak jobban a női sorsok, mint a férfisorsok. Egyszerűen csak nő vagyok, amin nem tudok, nem is akarok és soha nem is akartam változtatni. A főiskolán az első-második évben Székely Gábortól sokszor ért az a bírálat, hogy túlságosan nőiesen viselkedem vagy nőies a gondolkodásom. A második év végén egyszer nagyon megnevettettem, amikor azt mondtam neki: Gábor, az az igazság, hogy felvettél egy nőt az osztályodba, de addig fogsz küzdeni, amíg sikerül egy hatodik férfi tanítványt faragnod belőlem. Nem különösebben törekszem arra, hogy női sorsproblémákat keressek vagy feszegessek, de óhatatlan, hogy női szemszögből választok darabot. Nem tudatosan, csak úgy. Ösztönösen.

Titkos: Ez tulajdonképpen titkos harcom is: szeretném elérni, hogy a közönség ne akarjon mindig mindent azonnal érteni, hiszen hol lenne akkor az öröm vagy a szellemi munka?

Újra: Művészeti vezetője vagyok a nagyváradi Szigligeti Színháznak (…). De már a ’90-es években is dolgoztam Marosvásárhelyen, öcsém is dolgozik Erdélyben. Nehogy már ezt kelljen bizonygatnom, a fene vigye már el, tényleg! A nemzeti identitásomat. Az amúgy sem háromszáz kilós súly, ahogy a hazaszeretet sem mozdulatlan. Egy sor érzés kavarog az emberben, mindig újra kell értelmezni. Olyan mint az önismeret. Hangoztatni meg nem szerencsés. Magyar vagyok, ez a hazám. Itt kell megpróbálnunk tenni valamit.

SZFE: Az SZFE-ügy olyan volt, mint a lakmuszpapír: minden indulat, ami a szakmában van, ami már nem is az SZFE-vel kapcsolatos, a felszínre tört. Letaglózott, hogy ennyire élesek Erdély-szerte is a reakciók, de ha jól meggondolod, az elmúlt öt évben a közbeszéd, a Facebookon folytatott szócsatározások, a médiában történő felszólalások hangneme tűrhetetlenné vált. Az, hogy a liberális szitokszóvá vált, igazi mély ostobaság. Nem lehet a liberalizmust összekeverni a liberális, tehát a szabad szellemmel. A művészetnek pedig szabad szellemre van szüksége, végtelen nyitottságra és minden szempont beengedésére…

Valódi: Az elmúlt öt évben mindenki megkérdezte, hogy miért nem pályázom színházra. Milyen alapon? Az elmúlt 15 év tendenciái virágba borultak: a politikai klientúra kontraszelektált győzedelmeskedése, párhuzamosan a súlyos pénzbeli megvonásokkal, katasztrófába sodorhatja a magyar színházi rendszert – divatosan mondva, a struktúrát. Világosan kell látni azt is, hogy a saját szakmánk vastagon felelős azért, hogy mindez így alakult: azok, akik nem szólalnak fel ez ellen, és azok, akik az elmúlt évtizedekben megkötötték különalkuikat, és görcsösen ragaszkodnak hozzájuk. Valódi, komoly összefogásra lenne szükség, az egész rendszert újra kéne gondolnunk, és ezért lenne nagy szükség a színházi törvényre.

Összefügg: Rettenetesen sötét jövőt látok magunk előtt, és nem tudom, micsoda erők mozgósítására és micsoda összefogásra lenne szükség ahhoz, hogy ezen a helyzeten valamilyen módon változtatni lehessen. Hány magyar értelmiséginek és kulturális szférában dolgozónak kéne összefognia ahhoz, hogy ezeknek a tufafejűeknek elmagyarázza, hogy a jövő nem feltétlenül pénzkockákon épül, és hogy a kultúra és a kultúrpolitika nem feltétlenül pénzkérdés. Ha elfogadjuk is, hogy nincs pénz a kultúrára (bár én nem fogadom el), akkor is azt mondom, hogy a kultúra vagy a kultúrpolitika kommunikáció kérdése is. Tehát annak a kérdése is, hogy mit kommunikálunk egy ország jövőjéről, van-e valamilyen képünk, víziónk arról, hogy miféle gyerekeket szeretnénk egy országban felnevelni, azok hogyan gondolkodjanak, mit szívjanak magukba az iskolapadban vagy azon kívül. Ezzel nagyon erősen összefügg a színház, mert egyre kevesebb olyan hely van, ahol emberek azért gyűlnek össze, hogy közösen érje őket érzéki, érzelmi és gondolati élmény – ami szerintem emberré tesz minket. És itt visszakanyarodnék a közösség fogalmához. A színház mint közösségi kultúrélmény azért fontos, mert nemcsak addig tart, amíg az előadás, hanem már tart előtte, és jó esetben tart még a következő napokban vagy akár egy egész életen át. Ahogy nekem volt középiskolás koromban pár olyan színházi élményem, ami a mai napig kitart énbennem, amiből tanultam, amiből gazdagodtam, és amit nem felejtek el, amíg élek. És nem azért, mert színházrendező lettem, hanem egyszerűen azért, mert engem ott a társaimmal együtt olyan élmény ért, ami párbeszédre és gondolkodásra késztetett. Strehler Szecsuánijáról zokogva gyalogoltam haza tizenhét évesen. Nem csak a színház van veszélyben, de én a színházat mégis egy utolsó végvárnak tartom.

Esély: Mégsem tudom azt mondani, hogy nincs esély, mert akkor tényleg otthon kéne maradnom. Talán van egy kis esély. Feltéve, ha nem maradnak magukra az értelmes gondolatok. Feltéve, ha hirtelen önvizsgálatot tartunk. Feltéve, ha újragondoljuk a felelősség fogalmát. Nem szabad annyiban hagynunk, mert hatalmas lelkiismeret-furdalásunk lesz. Árulást követünk el, ha nem próbálunk meg mindezen folyamatok ellen tenni valamit. Nem mutogathatunk majd csak a politikára, mert a mi bűnünk is lesz, ha nem sikerül mindezzel kezdenünk valamit. És a mi bűnünk a gyerekeinkre fog szállni, akik már azt sem fogják tudni, mi az a színház.

Forrás: Jelenkor, Fidelio, Színház Online, Orlai Produkció, HVG, Válasz online, Játéktér, stb.